Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-22 / 51-52. szám
Utak (KÁNON KÉT SZÓLAMRA) A kulcsot zsebünkben hordjuk, csak nem mindenki tudja, hogy ehhez a kincsekkel telt mesebeli ládát is keresni kell. Bizony úgy, ahogy a bölcsen ravasz apa termővé ásatta fiaival életet termő földjét. Kemény munkával ki-ki maga keresi meg a kulcshoz — az élethez — illő kincsesládát, élete lényegét. Akkor veszi majd észre, hogy ez a kulcs iránytű is, amelyet az ősei bizalommal adtak a kezébe. A segítségével bejárt út nem most kezdődött, de nem is ér tán sosem véget egy-egy ..láda“ megtalálásával. így voltunk, vagyunk, leszünk a folytonosság. Két ágról is parasztőseim voltak. Utaik bennem futnak össze. Nem tudom, ki találta meg közülük a ládát. Csak egy bizonyosság van: Valamelyikük — talán többen is — keményen. forgathatta a földet, ha nagyapám és apám ilyen egyenes útról indított el a kincskeresésre. Nagy havakba vájt, gyerekembert elrejtő, seprővel simára kotort hósínek futnak felém. A nagyobbak már kitekingetnek a világba, derékmagasságban az út pereme. Egyensúlyvesztés, billenés sem riaszt, mert ez a perem kézmagasságban van: könnyű megkapaszkodni benne. S ott az intés: Aki lelép az útról elveszik a hóban: ahogy otthon mondogatták nagy telek idején a csavarogni vágyó gyerekeknek ijesztésül: megesznek a farkasok. Aztán, ha a felnőtt lányok, legények, asszonyok, férfiak ilyen jelképes utakban járva növekedtek, már innen kilépve sem vesznek el. A kulcs zsebünkben: őseink munkája, nyelve, szokása, erkölcse és forradalmai. Keresés közben csiszolódik acélossá, a magunkban meglelhető értelemmel egyszerre válik használhatóvá. És az utak a hóban? Minden évben elolvadnak, újítani kell őket, amikor havazni kezd. Mint ahogy apámmal téli estéken nekiálltunk a hóseprésnek. Egy karlendítésnyi szélességben, de ott földig tisztára. Ügy növekszik a perem, amely vigyázza egyensúlyvesztésünket, a csavargó gyerekek meggondolatlanságát. Puhán, óvatos visszabillentéssel. Két ágról is parasztőseim voltak. Az általuk kiszabott kincskeresésem, bejárandó utam már a cseperedő fiamé is. Mennyit tudok átadni neki a keresés szenvedélyéből, az ősök iránt érzett felelősségből? Öt már ma körülveszi a város. Benne más utak épülnek majd? Nem, ugyanazok az utak. A szocialista rend erkölcse szerint. Nagyapám a házának sarkában álló kőről olvasta könyveit és látta a világot. Fiaiból kommunistákat nevelt. Azt mondják, amikor megszülettem, elégedetten mosolygott. A család fennmaradásának reményével ölelt. Ezért hát a remény, a felelősség, amit messzire néző és látó szeméről mondva a mesét, belénk oltottak szüléink. Ma elvtársainkkal kell ezt megőriznünk és átadnunk: Csak az idáig érő utak földigtisztasága áll mögöttünk. Fiainké, lányainké lesz ez a város, ez az ország, a falu, a kisváros, ahol nagyszülei éltek, élnek — szülőhazája ez az ország. Barátaik is itt élnek majd; s ahogy őseik tisztelték a tőlük vászonért, cserépedényért, juhsajtért kukoricát, búzát cserélőket, ő is itt tiszteli majd azok utódait. 10 DUSZA ISTVÁN Épülhet bármekkora város, telistele lehet utcákkal, utakkal, sugárutakkal és járdákkal; futhatnak azok hivalkodó kirakatok, fasorok között, vagy bárhol... még nem utak. Az utak az emberek lépteitől válnak valódi utakká. Sőt nem város a város (s nem falu a falu) emberek nélkül, valamennyi ember nélkül, a fehérhajú öregek és a cseperedő gyermekek nélkül. A lakóhely emberi környezetté bölcsődékkel, óvodákkal, iskolákkal épül. Az autóbusz tömött. Kora reggel: morc felnőttek, álomtól rosszkedvű, pilledező csecsemők. Magas, egyforma toronyházak előtt suhanunk, vagy pontosabban „rázódunk“ el. Nem látni őket, kormos még a hajnal, de tudjuk, hogy milyenek. A gyermek még nem lát ki az óvoda ablakán. Esetleg ha felkapaszkodna. S lám, már milyen gazdag, már adakozik. A reggeli buszon mosolyt ad az óvodás dalocskával. „Süss fel naaap...“ Végigdanolja az utat a lakóteleptől a város közepéig. Jókedvű. Talán azt sejti, hogy holnaptól már újra rövidülnek az éjszakák. Az én gazdag gyermekem, a mi gazdag gyermekeink, akik nem is tudják még, hogy csak az 6 létezésükkel szerveződhet az élet értelemmé. Ha már az élet útjait együtt gyúrjuk, valami útravalót is kellene adnom, nekem, az öregebbik vándornak. Mit mondjak, és miről? A két lábon álló emlősről, a homo sapiensről? Hogy gyermekeink botorkálásában rejlik jövőnk, mánk egyensúlya? Hogy nélkülük a „kétlábú“ csak egylábú lenne? Hogy egylábon nem lehet járni? Mert a lépés, az előrelépés az ember, az ember sorsa és kötelessége, a kigyúratlan utak hálójában. „Süss fel nap!“ Közel már az óvoda, bár még sokáig nem kel fel a nap, te csak énekelj gyermekem! Ezt a dalt már megtanultad, sokat kell még tanulnod, mondókát, verset, mesét, grammatikát, anyanyelvet, halmazelméletet és szlovák nyelvet. Ez mind feltétele annak, hogy tovább léphess, hogy járhass, hogy majdan te is tudj lépéseiddel utakat valódi utakká avatni. Ahogy a gyermek nő, úgy nőnek vele az óvodai székek, majd az iskolapadok. Közben egyre tudatosabban, egyre okosabban, egyre felkészültebben gyúrja az utakat, a közös utainkat, bár lábnyomaink nem maradnak meg sem a fű között kacskaringózó gyalogutak képében, sem a hóba gyúrt járatok képében, hanem csak láthatatlanul belénk ragadnak egy életre meghatározva az embert, az erkölcsöt és a kultúráját. Mit adhatok neked gyermekem érettségikor, esetleg promóciókor ajándékként, távozásomkor örökség gyanánt? Az utakat, az életünket beszövő lépteink értelmét. (Te is ezt adhatod majd, mert ez a legtöbb.) Mert utánunk, belőlünk jönnek majd új emberek, és útjaink, lépéseink, hagyományaink nélkül, mi nélkülünk éppen annyira nem tudnának lépni, járni e világban, mint ahogy mi sem az őbennük világító, biztató remény nélkül. Az óvodákból falun és városon egyaránt kihallik a dal. „Süss fel nap!“ Szeretnék megállni, meghatódni, vigyázzállásba meredni, mert úgy érzem, amit hallok, az közeli és távoli holnapjaink himnusza. gAgyor Péter чч о 4! 2
