Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-12-22 / 51-52. szám
H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Ünnepi jókívúnsúgoh helyett _i > » v Ю _I m ■o о LL Nem tudom, ünneprontás-e, hogy a munkáról — munkánkról szólok. Azt hiszem, aki szereti a munkáját, a hivatását, aki nem úgy áll hozzá, hogy más is odaférjen — annak a szabad időben is téma, ki hogyan dolgozik. Nekem mindenesetre úgy tűnik, nem nagyon törjük magunkat, nem nagyon szakadunk bele a munkába. És néha aggódva nézünk a nyugdíjba induló öregek után, vajon fognak-e az utánuk jövők valamikor is úgy dolgozni. Valahogy túlságosan is jól élünk. Megszoktuk, hogy ami kell, az van. Hogy amit szemünk-szánk megkíván, a társadalom tálcán adja: lakás, bútor, örökkölcsön, tanszerek, napközi, gyógyszerek, szakszervezeti üdülés, gyógykezelés, Sok helyen elég érte, ha az ember bejár a munkába — eltölti ott az időt. Túlságosan könnyen dicsérünk. Már az is érdem, ha a fizetésért valaki időre elvégzi a munkáját. Ha nem gyárt selejtet. Ha letörli a munkagépét. Hallottam üzemről, ahol kiemelték azokat a dolgozókat, akik írógépükre naponta ráhúzták a porvédőt, szövetkezetei, ahol társadalmi munkaként vették számba, hogy a fejőgépek alatt is összesöpörtek és tiszteségesen kimosták a tejeskannákat... Soroljam? Minek. Hiszen mindenki rohan, panaszkodik, hogy ki sem látszik a munkából. Csakhogy milyen és kinek végzett munkából? A kőműves órákkal korábban eltűnik az építkezésről, hogy egy városrésszel, két faluval arrább sötét estig fusizhasson. (Persze, épülnek a szép lakóházak, dehogyis házak, villák! Sokkal gyorsabban, mint az állami építkezések.) A sofőr a malterkeverővel fordul néhányat (ki nem hallott még így vásárolt malterról, amit az állami építkezésről vittek a magánházakhoz), a szerelő beírja a lakó orra előtt a csapjavítással töltött idő háromszorosát, (dolgozik is annyit, csakhogy „privát“ javít-szerel), más hétvégi házat épít hétközben, másodállásba „ugrik ki“ munkaidő alatt, „kiszállás“ címén összes rokonát végiglátogatja, a pedagógus nem vállalja a tánccsoport, az énekkar vezetését, mert inkább zöldséget termel fóliasátor alatt — tehát mindenki dolgozik látástól vakulásig és leginkább munkaidő alatt pihen ... Gondolkozom, leírjam-e, hogy tisztelet a kivételnek? De attól tartok, még kivételnek érezné magát olyan is, aki nem az. Attól nem félek, hogy a tisztességes munkát végző ember veszi magára. Olyan, akinek lelkiismeretfurdalása lenne, ha öt perccel később indítaná a gépet, aki fölemeli a földre esett szerszámot, aki mielőtt kilép az ajtón, elzárja a csöpögő csapot, leoltja a villanyt. Aki ha síkos az út, s nem jár a busz, gyalog is bemegy a gyárba. Akinek vérében, szívében, tudatában biztos mozdulattá, szerszámot, gépet, munkát becsülő erővé válik minden nap a proletáröntudat. Akik a nyugdíjba indulóktól — az egykor munkát-kenyeret követelőktől — tanulták becsülni a termő, teremtő tetteket. Akik tudják, miből, hogyan épülhet az ország, mennyit kell adni önmagunkból, hogy kaphassunk érte. Aki így dolgozik, az nem szereti a harácsolókat, a saját kis váraikba-kaptáraikba mindent begyűjtőket. Aki a tenyerében érzi a sarló és a kalapács súlyát, az a fizetéséből — munkája béréből — akar megélni. És viszolyogva nézheti csak, hogyan spekulálnak, hajtják saját külön malmukra a vizet a világgazdasági válság minket si érintő eszközei kihasználásával az ügyeskedők. Mindegy nekik, nyugatnémet zsebszámológép, szegedi paprika, vagy hazai cukor — ők mázsa számra, tucat számra, kilóra veszik. Idejükből, pénzükből telik — és ha a raktárak feltöltésében nem elég rugalmas a kereskedelem, vagy ott is akad „ügyes“ ember — „hiánycikk“ lehet átmenetileg akármi, aztán lehet felárral eladni, vagy egyszerűen „szívességet tenni“ a beszerzésével. A gazdaságpolitika történetében e jelenségeknek és előidézőiknek pontos nevük, jellemzésük van — találkoztunk már velük máskor is, a társadalom építésének kezdeti éveiben. Akkor.még nem voltunk ennyire kényelmesek. Nem kevertük össze a dolgok értékrendjét. Most, mintha a', jóléti „ki-mit-tud“ vetélkedője megzavarta volna a fejünket, elbizonytalanítaná: ha szóvá teszek ezt meg azt, nem azt mondják-e, hogy irigylem tőlük, ha csak a munkámmal törődök, nem fogják-e majd rám, hogy élhetetlen vagyok? Persze, túlzásnak tűnhet ezt így kimondani. De károssá — kórossá-válhat, ha eszméink, elveink ellenében a kispolgári életideált hagyjuk tenyészteni, burjánzani, csak azért, mert munkásságunk, dolgozó parasztságunk társadalma bőségéből mindenki jólétben élhet. A CSKP KB 12. plénumülése kötelességünké teszi, hogy bíráló igényességgel nézzük munkánkat, tennivalóinkat. A munkásbecsülettel dolgozó emberek általában keveset beszélnek. Nem szeretik a túl szép szavakat, üres mondatokat. Éppen ezért kell fölemelni a hangjukat, ha úgy látják, tettek és szavak között nincs harmónia, ök az ország, a gyár, a föld gazdái, — ők a társadalmat építők. Most nem elég az ünnepi kívánság — olyan értelemben sem, hogy egymásnak kívánjuk — eredményünk, búzánk, kenyerünk több legyen. Akarnunk kell. És megkövetelnünk, hogy aki jólétünkben osztozik, az a munkában is osztozzék. Azoknak kívánok nyugodt pihenést, akik társadalmat építő tiszta szándékkal, becsületesen dolgoztak. A többieknek szorgalomra, lelkiismeret ébresztésre serkentő számvetést kívánok önmagukkal.
