Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-11-24 / 47. szám
Az első nagy magyar írónő MEGEMLÉKEZÉS KAFFKA MARGITRÓL HALÁLÁNAK 60. ÉVFORDULÓJÁN i. Az irodalomban a nőírók hosszú ideig nem részesültek nagyobb megbecsülésben. Föllépésükét, működésüket a legtöbbször csak kuriózumnak tekintették, s olyan kihívó különcködésnek, amely a nő családi és anyai hivatásával éles ellentétben van. Ez az elfogult gondolkodás, a női szellemi munka lebecsülése a férfiak vezető szerepét mereven érvényesítő régebbi osztálytársadalmakban teljesen természetes volt. Még a lovagkor fölfokozott nőkultusza sem jelent ez alól kivételt, hiszen a nő a lovagi költészetben is csak az irodalom tárgya lehetett. Ilyen körülmények között, a szellemi hatalom teljes férfiúi kisajátítása mellett a nők az irodalomban nem is érhettek el nagyobb eredményeket. Ha a régi századokról statisztikákat állítanánk fel, akkor azt látnánk, hogy száz férfi íróra talán még egy nőíró sem esik. A jelentősebb nőírók ezekben a korszakokban ritka kivételnek számítanak és egymástól időben távol esnek. A nagyszerű antik görög irodalomban pl. csak Sapphót, a rómaiban pedig csak Sulpiciát tartják számon. Némileg javul a helyzet a kései feudalizmus és a korai kapitalizmus korszakában, a XVII—XVIII. században, de a nagy európai nemzeti irodalmak közül ekkor is csak kettőben: a franciában és az angolban lépnek fel nagy tehetségű nőírók (Madame Sévigné, Madame de Stael, George Sand — Charlotte Bronte, Emily Bronte, Elizabeth Barett Browning, George Eliot); a változatlanul érvényesülő férficentrikusságra jellemző az is, hogy a felsorolt írónők közül ketten (George Sand és George Eliot) írói névként férfinevet használnak. Ami a magyar irodalmat illeti, a nőírók sokáig itt is fehér holló számba mentek, és szélesebb társadalmi és irodalmi megbecsülést nem értek el. Egészen kiemelkedő tehetség nem is akadt közöttük, de az olyan neveket, mint Petrőczi Kata Szidónia, Bethlen Kata, Majthényi Flóra, számon kell tartani. Érdemes megemlíteni, hogy régebbi irodalmunk nőírókban való szegénysége a mai magyar költészet egyik legnagyobb tehetségét: Weöres Sándort arra késztette, hogy egy fiktív költőnőt teremtsen (Psyché + Lónyay Erzsébet), és annak 1808—1831 közti elképzelt életművét is megalkossa. Az első igazán nagy magyar írónő, Kaffka Margit, csak a XX. század elején lép fel. Őt a legkiemelkedőbb kortársak, Ady, Babits, Móricz stb. is nagyrabecsülték, s társuknak tekintették. Persze azért a férfifölény vele szemben is megnyilvánult; egyrészt abban, hogy a „szegény Margit” furcsább emberi-női tulajdonságait (az egzaltáltságot, a különcködő és lompos öltözködésmódot) a legjobb íróbarátok, köztük Ady is, kajánkodva kigúnyolták, másrészt abban, hogy kritikusai a leghangsúlyosabb elismerésüket azzal fejezték ki, hogy alkotásait a férfi-teljesítményekhez méltónak nyilvánították. Hogy a nők egyenrangúságáért csatázó írónő a kiirthatatlan férfi felsőbbség-érzetet terhesnek, bántónak érezte, azt többek között a Hajnali ritmusok című nagy versének sokat idézett végső szakasza bizonyítja. A férfi-női harci szolidaritásnak ebből az áhítatos meghirdetéséből észrevehetően kicseng az irónia is: „Férfiak! — szóltam halkan és szép, éber szemükbe néztem,— Ha netán lesz valami, ne feledjetek izenni nekünk is! Mi szívünkkel bíbelődünk, mert sorsunk kis tömlöce szívünk, Mosogatjuk könyvvízzel, díszítjük szerelemrózsák kárpitjaival, mi szegénykék, de egy-egy kis időre ilyenkor elköthetitek rólunk a láncot. Ne feledjétek, férfiak, hogy az asszonyvér se drágább harcra mint szerelemre, S mint más, eddigi forradalomhoz uszítsatok minket is barrikádjaitokra megint. Mint fülledt szalmakazal, fölös létünk heve jó lobot vetni és hajtani csóvát, Es kisarcolt, szegény tetemünkkel majd tömjétek a sáncokat! Férfiak, ha netán lesz valami, ne feledjetek izenni nekünk!” Kaffka Margit értékes életművével alapozódott meg irodalmunkban a nőírók egyenrangúsága, ami ma már annyira természetes, hogy nem is beszélünk róla. A halála óta eltelt hat évtized folyamán számos hozzá méltó női tehetség lépett fel a magyar irodalomban. Nőírók, akiktől az olvasó, Fábry Zoltán találó megállapítása szerint, ugyanazt várja, mint a férfi íróktól — és még mást, többet is. „A különbséget figyelem és az egyformaságot várom, az egyforma kinyilatkoztatást, emberséget — írja Fábry. — Talán az ember hangváltozatát figyelem, a puhább, a jobb, a simogatóbb hívást A föld szavát. A hívőbb emberséget.” II. Kaffka Margit 1880. június 10-én Nagykárolyban született és 1918. december 1-én Budapesten halt meg. Anyai ágon az ősei köznemesek, dzsentrik voltak, atyai ágon pedig cseh polgárok. A kétfajta ősöket és hatásukat a Morvamezőtől Uráig című versében így mutatja be: Apám északról jött. A lelke ércvizű tó, Mely súlyos hegyek sötétjén küzdve ezerévig szivárgott, S elnyomva, mély magányban mindent magábaváltott, Mi titkos, lágy erővel oldó és gyógyító... — A csigaháza volt egy szép, hús, okos mosoly, S gyermeke én ... ... csigaházam és menedékem az ál-fölényű alázat. Mert belezárkózva egyedül vagyok, úr vagyok, senki se láthat, Mert leigázott, szlávos apák hős félelmében reszket a lelkem, szegény, S így tisztelve — kijátszhatom a dolgokat gyengén, ravaszul — apám gyereke, én. S lám, furcsa-e, szégyen-e? Anyám véreit is a véremben leltem, Vércseszemű, lobogó, nagyhomlokú, kislovú had, Verecke után a lápos, puszta Urában kicsiny urak, Kis évezerig „ellenszegülének” bús garral a zsombékos telken, Volt, ki paraszttal soh’se szólt, köztük szeges ostorral járt csak, De nagy pestis-időn haló szemüket ő fogta le csínján. Kaffka egy másik cseh vonatkozású verses alkotásában, a tíz részből álló A város-ban 1910-es prágai utazásának élményeit örökítette meg. Ez az érdekes kompozíció — melynek Ili. és VI. része Prága két különösen híres jellegzetességét: az óvárosi toronyórát és a zsidó temetőt plasztikusan bemutatja. — Radnóti Miklóst is lebilincselte. A Kaffka költészetéről írt doktori disszertációjában kiemelte a nagyszabású vers ritmikai és stilisztikai értékeit, és elismeréssel szólt a szuggesztív Prága-hangulatról és atmoszféráról. Kaffka nevét irodalmunkban a Színek és évek című regénye tette közismertté és maradandóvá. Ennek a műnek a regény-műfaj legjobb magyar teljesítményei közt van a helye. A főhősben, Pórtelky Magdában az írónő olyan asszonyt formált meg, aki a XIX. század utolsó harmadában még mindig a régi idők nemesi-polgári asszonyának típusát testesíti meg. Szép és okos fiatal lányként ismerjük őt meg, aki előtt azonban az ósdi társadalmi felfogás szerint csak egy perspektíva áll: a férjhez menés. Élete így lesz aztán a férje, férjei életének a függvénye, és ebben a teljes alárendeltségben elsikkadnak a benne szunnyadó képességek. Maradék akaraterejét már csak arra tudja felhasználni, hogy lányait az anyagi nehézségek ellenére is iskoláztatja, s ezzel megteremti számukra az önállóságnak, önálló egzisztenciának lehetőségét. A Színek és évek-Ъеп Kaffka gazdagon felhasználta családi élményeit, s azokon túl az akkori dzsentri-réteg életéről olyan színes és realisztikus képet adott, mint Móricz Zsigmond a dzsentriregényeiben. Amíg Móricz (és korábban Mikszáth) a dzsentrit kívülről figyelte, addig Kaffka ezt a pusztuló réteget belülről, a saját gyermekkori és ifjúkori élményein keresztül ismerte. Többi regényének (Mária évei, Állomások, Hangyaboly) cselekménye a korabeli iskolai környezetben és írói-művészi világban játszódik. A hősnők itt többnyire Kaffka emancipációs elképzeléseinek a modelljei, megvalósítói. Ugyanaz mondható számos kisregénye és novellája nőalakjairól is. A nők egyenrangúságáért publicistaként és költőként is küzdött. Ilyen jellegű versei közül a Hajnali ritmusok a legismertebb. Ez az erőteljes és forradalmi hevületű alkotás 1912. május 23-ának, a más költők által is megénekelt vérvörös csütörtöknek az élményéből született. Itt említjük meg Kaffka szenvedélyes és következetes háborúellenességét, melynek legszebb dokumentuma a Záporos folytonos levél című verse. Családi és szerelmi lírája is jelentős. Családi verseiből a Pétiké jár, Lackó, Emberke, szerelmi verseiből pedig a Litánia emelkednek ki. Aki ismeri a nagy írónő életének körülményeit, az ezeknek a gyönyörű, gyöngédséggel és optimizmussal telített költeményeknek olvasásakor mély megrendülést érez. Lackó Kaffka első házasságából született egyetlen gyermeke volt. Kaffka az igazi szerelmet és hitvesi boldogságot a Bauer Ervinnel 1914-ben kötött második házasságában találta meg. És ebből a rajongással megénekelt kapcsolatból ragadta el őt a halál 1918. december 1-én. Kisfiával együtt az akkor Európa-szerte dúló spanyoljárvány áldozata lett. Mindössze 38 éves volt, de — annak ellenére, hogy a további fejlődés nagy lehetőségeit vitte magával a sírba — az életműve teljesnek tekinthető. Dr. TURCZEL LAJOS 7
