Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-11-24 / 47. szám

— Azt akarod mondani, hogy ez nem bizonyí­ték? Te meg a fater dagadtra tömitek őt tárgyak­kal! Nyomjátok a kéglijébe, amit csak a szeme megkíván! És akkor még egy árva mukkot sem ejtettem Softáról! No, nem adsz kölcsön? — Azt nem mondtam. — Adsz? — Átölelte anyját. — Adsz? Fix? Fan­tasztikus nő vagy! Te! Értsd meg! Én ezt az egészet azért mondtam ... mert... hogy tömör legyek... hülyén féltékeny vagyok Lojzóra! Egy percre biztos világéletében többet kapott tőled ... ! Apától is! Tudom, vörös diplomája lesz satöbbi... de érts meg engemet is! — Adok kölcsön, de momentán... nem adha­tok — mondta Luca, s szeme alapján az ember azt hihette volna, hogy egy ajtó nélküli fal felé taszigálják, vagy kirántották alóla a szőnyeget. — Miért? — kérdezte Minő szinte köznapi han­gon, amelyben persze gyors és lobbanékony, de féken tartott dühe, megnevezhetetlen szorongása vagy ös^töni gyökerű ellenszenve is benne volt. — Holnap ... veszek ki pénzt — mondta Luca. Minő elképedt. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy arcát láthatatlan ütés érte, egy ökölcsapás az álla alá, amitől feje hátrabicsaklott, s a -vonásai eltor­zultak. Arcbőre olyanná vált, mintha egész éjjel utazott volna. Szeme még sötétebb lett. Mintha egy gyorsan kelt éles árnyék, amilyen a legverő fényesebb délszaki delelókre jellemző, csupán a szemét fátyolozta volna el, szeme fehérjét, szivár­ványhártyáját, szembogarát. Mifto összekapta a száját, s akaratlanul meggörnyedt. Arca most egy olyan síző koncentrált, egy pontra szegezett, ugyanakkor az ellenszél vagy a levegő ellen­nyomása miatt össze is ráncolt arcára emlékezte­tett, aki ugrik a sáncról, s elfúlva kérdezte: — Kiveszel... ? Mondd, kérlek, honnan akarsz te pénzt kivenni? — Hát a bankból! — A bankból... ? És milyen bankból... ? Sze­retném tudni! Csak azt az egyet szeretném tudni, milyen bankból! — Hogyhogy milyen bankból? — Ha jól tudom... az összbetéted nyolcvan korona! Nyolcvan korona cakompakk ... ! Hozzam a betétkönyvedet... ? De mire is lenne ... ? — Szóval te kotorásztál az én kerek bőröndöm­ben! — Nem kotorásztam. Véletlenül kerestem. Ke­restem azt a fiaskót! Tudod, azt az ezüst fiaskót, azzal a holddal, amit akkor nyertél, mikor szép­ségkirálynő voltál, mikor megnyerted a versenyt! Tudtam, hogy az a fiaskó még itt hányódik a cuc­­caid közt! Kellett nekünk egy jelenethez! Egy olyan izé... amit a laktanyában próbálunk... egy olyan paródiához. Ügy valahogy, aközben láttam meg ... azt az izét... Nyolcvan korona ... Mi a hézag? Azért firtatom, milyen bankból Van-e még valami? — Semmi. Semmi. — Tudom én: te azt a pénzt odaadtad az öreg­lánynak! Akármiben fogadni mertem volna, hogy az öreglánynak adod! — Egyet... csak egyet akarok tudni... Ki mondta neked, hogy az a pénz itt van? Lojzo? Csak Lojzo fordult meg itt... Lojzo mondta ne­ked? — kérdezte Luca, s az ablakon át kivehetővé vált az alkony, amiben megfakultak a színek, s a hegyoldal az évek óta lerakódó por, a koksz­hamu, a rozsda és’ a nyirkos homokkő árnyalatai­ba öltözött. — Szóval odakölcsönözted ...! Igen? Akkor szórtad volna inkább az egészet a Dunába! Vagy azt hiszed, hogy még viszontlátod ... ? Én az öreg­lányt sokkal jobban ismerem, mint gondolnád! — Igen? És vajon honnan? — Kezdem hinni, hogy ha nem a faterba bot­iasz bele... ne haragudj, de őszinte leszek, és megmondom úgy, ahogy pontosan állnak az ügyek... hogy ha meg nem fogod a fatert, akkor ma pontosan úgy állsz, mint 6, mint a te drága­­latos Danád! Hihetem is ... mert magad is tudod, hogy a tények, azok tények... Tudom, hogy ugyanazt a hivatást űztétek ... — Még mindig nem árultad el, honnan ismered olyan remekül. — Honnan ... ? Hát legelőször is teáltalad. Ez az első. Ez ugyebár az első. Másodszor pedig: mikor még benn voltam az egyetemen, hát az egyik srác az évfolyamunkból nála lakott albérlet­ben. Egyszer dumálgattunk, csak úgy... nem tudta, hogy ismerem a nőt... hát csak úgy gurul­tunk! Szabályosan hemperegtünk a röhögéstől. Mint a lovak! Senki se akarta hinni! Hogy ilyen is van! — folytatta Minő olyan arccal, mint aki teljesen tisztán látja a dolgokat. — Az a buli minden pénzt megér! És te támo­gatod! Mint a maffiát! — Ütni kezdett az óra, s Luca elfedte ujjaival az arcát. — Nem a pénzről van szó — jelentette ki Minő, most már szinte simogató hangon, melyben persze továbbra is ott bujkált a hivatali ember távolság­­tartó és simogató fensőbbsége, aki titokban a saját személyén át próbálja kidomborítani a szolgálat gyöngéd természetét, s így folytatta: — Az az igazság, hogy már nem is a pénzről van szó! Ténylegesen ott van a hézag, hogy le­alacsonyodsz olyan alakokhoz, akik az embert arra késztetgetik, hogy krokodilkönnyeit hullassa fölöt­tük. Tudod, hogy én a magam részéről tojok a közvéleményre! Meg hogy nekem aztán tök­mindegy, ki mit pofázik! De ... az ő házanépe ... no, nem akarlak bántani. Nem térek itt ki Slávo­­ra! És egyáltalán nem Zenára! Slávo... az én szememben .. . lezárt fejezet... ! Erről többet nem vagyok hajlandó tárgyalni! De ... — az őrvezető felkattintotta az öngyújtóját, s tovább beszélt: — De, példának okáért, Lina! Nos, példának okáért Lina! Igen? Azt akarod mondani, hogy Lina normális? — Minő a műkedvelő festőnek olyan pillantásával tekintett anyjára, amilyennel az némi távolságból egy megkezdett képet gusztál, s kifújta cigarettája füstjét, de anyjának mozdu­latlan arca, néma arca, amely ezúttal és megint úgy bámult vissza rá, mintha szemének, szem­öldökének, arcának, szájának minden darabkájá­val egyetlen hatalmas kérdést mondogatna, nem nyílt meg előtte. Mifto a korábbi emelt, nagyon magabiztos, nagyon makacs, nagyon gyors, kap­kodó és harsány, láthatatlan vigyorokkal teli han­gon folytatta: — Azt akarod mondani, hogy Lina tényleg nor­mális ... ? Azt hiszed, tényleg normális ... ? Hi­szen ha csak éppen hogy ismernéd! Érted... pletykák alapján... vagy ha csak hébe-hóba lát­nád, nem mondom! Végre is nekem aztán tök­mindegy. De neked azt a Linácskát, fix hogy alaposabban kell ismerned, de akkor meg mire föl vágsz ilyen képet? Luca, az anya, úgy mereng a fián, mintha vala­mi egészen más kérdésen törné a fejét, vogy most is abban a hangszigetelt, sokszögű belső térben tanyázna, ahol oly gyakran elidőzgetett, de sosem bírt gyökeret verni. Lassan, megfontoltan vála­szolt : — Lina ... legalább amennyire én ismerem ... márpedig ismerem ... láttam, hogyan jött világ­ra ... talpig becsületes ember. Annál is több: talpig tiszta ember ... Tiszta ember. Tudod-e te, mi az ... ! Ha nem tévedek, még mindig író sze­retnél lenni... Tudod te egyáltalán, mi az, hogy tiszta ember? Az őrvezető úgy bámult anyjára, mint aki teljes bizonyossággal érzi, hogy a másik tudatosan és szándékosan megsértette. — Nem! Nem! Semmi pénzért! Soha többet! Soha! Nem akarok író lenni! Nem vagyok... — kiáltotta az utálat teljes hangerejével, a fene­gyerekes indulat határán, s tekintete egy csapásra zavarossá változott: — Tisztán látni... ez még nem jelenti, hogy az ember író is legyen! Arra, a tisztán látásra az is képes lehet, ugyanúgy, aki tudja ... mennyi lóvét akar egy hónapra ... Te még... te igazán még mindig abban élsz, hogy én az a fajta pisztráng vagyok, aki a pénzre harap? De én tudom, ugye nem hiszed, nekem elég, nekem elég lesz, ha visszamegyek az egye­temre, és kitanulom az újságcsinálás fortélyait! — Mondom: Lina tiszta ember...! Ha valóban tudod, mi az, hogy tiszta ember, akkor tudod, mit akarok ezzel mondani! Boldog lennék... és most jól nyisd ki a füled, ez örök időkre szól! Boldog lennék ... ha ... egyszer ... ilyen feleséget kapnál! A BÉTÉTKÖNYM BbLMDhJb (folytatjuk) JÁN JOHANIDES Litánia Te édes-kedves társam, Miféle szerződés ez? Miféle Isten írta, Mikor szívünkbe írta? Én puha, fehér párnám, Min nem nyughattam eddig. Lelkem szép muzsikája, Mit nem hallottam eddig. Bölcsességgel írott könyv, Mostanig nem tanultam. Én friss jó egészségem, Mily soká beteg voltam! Én reggeli harangszóm, Szép napos délutánom, Szelíd, esteli lámpám, Sűrű csillagos éjem. — Ó, éjem, égem, kékem, Te kedves kedvességem! Csobogó, teli korsóm, Friss hajnali harangszóm, Csendes, nyugalmas álmom, Napfényes délutánom! „Szerelem" — ezt már írtuk, Prózába, versbe sírtuk. Szerelem! — olcsó szó ez! Szerelem! — így ne hívjuk! Apám vagy és fiam vagy, A mátkám és a bátyám, — Kicsiny fészkes madárkám. Ideál: szent, komoly, nagy — Pajtásom, kedvesem vagy! Hittel és emberséggel Első te, kit vállalok, Kit szívvel, szóval vallak És álmomba se csallak. Kit bántani nem hagynék, Kiért talán ölni tudnék. Te édes-kedves társam, Miféle szerződés ez? Micsoda Isten írta? (1918) A város (részlet) III. Ni! A régi tanácsház órája az ott, A Havlata Pavlata regés remeke! Megvárom! Még öt perc, — még három, kettő! Ver zengve, — s kijönnek, mind a tizenkettő, Az apostolkák, sorjába, körbe. Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel. És hosszú, vontujjú, vézna kezükkel Megáldanak engem, az idegent is. Keresztet írnak és tovalengenek. A halál ezalatt egyre csenget, „Ne még!" — könyörögnek balról a szobrok, A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiúság tükörrel. De ő „igen”-t bizonygat kis vázfejével - Ám vége! Elverte sorát az óra, S a végső mozdulatba merevül Áldás, Halál. Amíg új óra száll. (1910)

Next

/
Thumbnails
Contents