Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-11-24 / 47. szám
PÉLDÁUL: Tóth Juli néni Meggyorsítja kézmozdulatait és homlokába ugrik egy fekete hajtin'cs. — Tőlem akar kérdezni, jó, nem bánom, addig legalább megpihen a „ciklop”. — Nem tudtam hirtelenében, kire — mire gondolni, de amint kikapcsolta a nagy kötözőgépet, és féltő gonddal simogatta végig szemével, megsejtettem: a gépről van szó, amin dolgozik. — Ök ketten — mondogatták róluk a munkacsarnokban. Tóth Gézáné, a párkányi (Stúrovo) papírgyár munkásnője és a „ciklop" elválaszthatatlanok. Egyszer azt mondta, hogy őt áthelyezhetnék akárhová, ha a ciklopot vinnék utána . . . Pedig egy ormótlan nagy masina, barátságtalanul szögletes mozgással, hirtelen haragú emberhez hasonlít. Oldalán a svéd gyártócég címkéjével nem sokat árul el magáról. Juli néni ördögi gyorsasággal fűzi a pléhszalagot a gépbe, mintha tűbe fűzné a cérnát. Aztán egy gombnyomás, és a nagy szerkezet átölel egy tucat kartondobozt. A futószalag másik végén, két lépésnyire már a másik kötözőé a feladat. Őrá kell vigyázni, — magyarázza Juli néni, — ha nem figyelnék, odaszoríthatná ez a nagy köteg és eltörhetném a lábát, kezét. Baj? Dehogy történt, már hogy történhetne, ha ügyelek rá. Itt csak egyszer történt baleset, de annak semmi köze nem volt a mi munkánkhoz. Egy fiú át akarta ugrani a futószalagot, hogy megrövidítse az útját és a hengerekbe esett. Eltörött a lába. De munka közben ilyen még nem volt Próbálom kitalálni, honnan ez a nagy barátság a „cikloppal". Juli néni örül, hogy valakinek mesélhet, megerednek szavai, kérdeznem sem kell. — El sem tudtam képzelni valamikor, hogy egyszer egy ilyen hatalmas, zörgő gépnél keresem a kenyérrevalóm. Ebedi vagyok. Sokáig ott dolgoztam a szövetkezet kertészetében. Az más munka volt. . . Eső, szél, napsütés, — gumicsizma, kirepedezett tenyér, fájós ujjak ... Az uram is kint dolgozott. De az más munka. Földmérő volt, mélyfúrásoknál, mesterként bejárta az országot, főleg ahol forrásokat sejtettek. Hát ő aztán nagyon szerette, amit csinált. Még újítási javaslata is volt, annyit törődött a munkájával. Már tizenegy éve nincs velünk, de az okleveleket, amelyeket kapott, bekereteztettem, és kitettem a falra. Mondtam is a gyerekeknek, mikor felnőttek: látjátok, apátok ilyen munkásember volt. így kell nektek is dolgoznotok. Hogy soha ne szégyenkezzen miattatok sem az apátok, sem gyermekeitek ... A gyermekeim? Mindkettő munkás. Jó gyerekek, jó munkások. Sőt a menyem is, vöm is az. Büszke lenne rájuk az apjuk . . . Most mégsem családi képek kerülnek elő, visszakanyarodik a munkához: — Nyolc évet dolgoztam kertészetben, aztán egy évet téglagyárban. Megmondom őszintén, keveselltem a fizetést. Én tisztességgel elvégeztem a munkám, de ami jár érte, azt megkövetelem. Inkább megpróbáltam a papírgyárban elhelyezkedni. Mindjárt idekerültem, a „nehézkarton csomagolóba”. Ideállítottak a gép mellé, a mester elmagyarázott mindent, amit kellett. Hát bizony, titokban visszasírtam a téglagyárat. Azt hittem, sose tanulom meg. Higgye el, én féltem ettől a nagy géptől . . . Aztán olyan gyorsan megbarátkoztunk. — Hiszen ez helyettem dolgozik, gondoltam nemegyszer. És nem is zörög. Én dolgozom, ő meg mintha válaszolna. 150 palettát köt be naponta. Az eddigi rekordom 170 volt. Ez már valami, ugye? Nincs olyan ügyes kéz, ami utolérhetné. Csak az a baj, hogy itt-ott „megbetegszik”. Aztán egy-egy alkatrész miatt áll a munka. De hát ez nem az ő hibája Egy-két év múlva nyugdíjba megy Juli néni. Talán tapintatlanság volt ezt említeni is . . . — Ha megyek, csak az unokáim miatt. Különben maradnék. Igaz, korán kelek, utazom, de a busz elhoz egészen a gyárkapuig. Helyben van a büfé, az étterem, reggeliről, ebédről nem kell gondoskodnom. Munkaruhát, lábbelit kapok. A bejáratnál újságot is vehetek . . . Szabadságomat minden évben pihenéssel töltöm. A szakszervezet nyújtotta utazási lehetőséget mindig kihasználom. Jártam én már sok szép helyen az országban, de még azon kívül is. — És ha majd elmegy, kire bízza „ciklopot” ? — Csak olyanra, aki jól fog bánni vele. Hiszen naponta nyolc órát együtt lenni, azt nem is lehetne máshogyan, csak ilyen barátságban. Vannak itt fiatalok, akik szívesen vállalják majd . . . Amikor a gyárba bementem, az egyik mester csak annyit mondott előzetesen. Szépet akar írni? Akkor írjon például a Tóth Juli néniről. Egyszer már megérdemelné ... De el ne felejtse a gépét említeni, mert akkor megneheztel . . . Még jó, hogy a beszélgetés után is találkoztam a mesterrel — és kiegészítette adataimat azzal, amivel Juli néni nem dicsekedett. — Nemrég Kiváló munkáért kitüntetést kapott. Nem mondta? A pénzt azonnal elosztotta a gyerekei között, az érmet féltve őrzi a szekrényében, és az oklevelet berámáztatta, a férje diplomái mellé a falra tette. Csak annyit mondott otthon a gyermekeinek: Látjátok, így kell dolgozni. MEGYERI ANDREA Apám most aggódik. Ügy tűnik neki mintha manapság nem így lenne. Legalábbis nem mindenütt. A fiatalok már nem érzik azt a kötődést a földhöz, mint ők, akiknek nem is olyan régen még egyetlen megélhetési forrásuk a mezőgazdaság volt. A felelősségtudatuk más, mint az idősebb nemzedékeké. Próbálok ellentmondani apámnak — a fiatalok védelmére kelek. De ő példával érvel. Három hétig hevert húsz hektáron a lekaszált sarjú az állami gazdaság rétjén. Eső áztatta, szél szárította — ki tudja hányszor. Nem tudta szó nélkül megállni. Fölkereste a föagronómust, elmondta neki. Csak nézett rá értetlenül. Esküdni mert volna, hogy apám téved. Autóba ültek, menjen megnézni, ha nem hiszi. Elsápadt amikor meglátta ... csak a fejét fogta, még káromkodni sem tudott dühében. A beosztott agronómus, fiatal mérnök megfeledkezett a lekaszált sarjúról!... A következmény? A rétre kiengedték a juhokat, mert a sarját már nem lehetett összeszedni. Hogy kapott-e büntetést vagy nem a mérnök, azt nem tudom, de a főagronómus azóta elkerüli apámat, restelli a dolgot, ö még a „régi gárdából” való gazda, csakhát ilyen nagy gazdaságban már mindent nem tarthat szemmel ... Ma már három-négy falu határában gazdálkodik egy-egy szövetkezet, állami gazdaság. A vezetési rendszer is megváltozott, összetettebb „több lépcsős" lett. Sajnos, az irányítás színvonala még sok esetben nem javult. Megnőtt a távolság a vezetők és a dolgozók között. Amíg az irodából leér a döntés az emberekhez, időbe telik, s az idő pénz a dolgozóknak, a gazdaságnak. A növénytermesztésben dolgozó asszonyok panaszolták, hogy reggel hét órakor már ott állnak a falu közepén. Várják az udvarvezetőt, aki a szomszéd faluban tartott vezetőségi gyűlésről hozza az utasítást, milyen munkát kell aznap végezniük. Néha másfél-két órát is elácsorognak. A gyűlés elhúzódik, őket közben eszi a méreg, mert teljesítmény szerint kapják a pénzt. Meg aztán reggel otthon is lenne dolguk. De sietnek, mert a munkaidő hétkor kezdődik, aztán csak várják a „parancsot”, órák hosszat... A kertészetben dolgozó asszonyok úgy mondták neki, mint közülük valónak. Talán hogy enyhítsék „bűnüket” azzal, amit kimondták. Annyi zöldséget visznek haza a kertészetből, amennyit akarnak. Senki sem szól érte. Néha már maguk is sokallják, de a hallgatólagos beleegyezést biztatásnak vélik. Az előző kertésznél, ha egy sárgarépáit a zsebükbe dugtak, már azt is szóvá tette. Az új meg csak nézi őket szótlanul, vagy úgy tesz, mintha nem látná. Nagy ritkán, ha eldörmögi az orra alatt; mikor lesz már elég? Néhány évvel ezelőtt ezek az asszonyok azzal dicsekedtek; náluk már senki sem dézsmálja a közöst, nagy szégyen lenne, ha valakiről az ellenkezője kitudódna. Most nem akarom elhinni, hogy igazat mondanak. De ha mégis így van, kit kell érte felelősségre vonni? Itt többről van szó, mint a néhány kiló vagy mázsa sárgarépáról, káposztáról. A munkaerkölcs, a munkához való jó viszony, az emberek bizalma a tét. Kitől vegyenek példát, kitől tartsanak, ha maga a vezető elhanyagolja kötelességét, felületesen végzi a dolgát?!... Ha a munkás látja, hogy a vezető az órát nézi, nem az elvégzésre váró munkát, ö sem cselekszik másképp. A mezőgazdaságban nem az óra, a dolog szabja meg a munkaidőt. Hogy ismét apám példájával éljek; az agronómus három órakor becsukta az irodát, s az autóbusszal hazament a városba. Negyed négykor leálltak a földeken is a vetőgépek, a mélyszántást végző fiatal traktorosoknak is letelt a munkaideje. A napi normát teljesítették, de az már nem érdekelte őket, hogy ha ilyen ütemben halad a munka, még karácsonykor is lesz a határban felszántatlan parcella. Egyetlen vigaszom apám aggódó szavaival szemben, hogy remélhetőleg nem általánosíthatók ezek a példák. Hiszen ismerek jó néhány gazdaságot, ahol valóban lelkiismeretesen, a jöld szeretetével és megbecsülésével dolgoznak az emberek, ahol a vezető jó példája hat a dolgozókra. De amíg ennek ellenkezőjével is találkozunk, nem lehetünk nyugodtak. Se apám, se más, aki együtt érez a földdel, akinek élete a közösért végzett munkában telt el, akinek nem közömbös mindennapi kenyerünk sorsa. H. ZSEBIK SAROLTA
