Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-11-17 / 46. szám
а вегшэмуч IMMDWb 7. Nem figyelt Dana távozására, úgy viselkedett, mint a diáklány, aki a villamosmegállónál, cinkosan, szerelmesének válla fölött int búcsút a barátnőjének, s puszta gépiességgel hajtogatta: — Hívjál föl szombaton! Hívjál szombaton! — Amikor Dana elment, Luca ösztönösen végigsimított a cipőjén, s azzal a zavart szerelmes pillantással fordult a fiához, mely gyöngéd, érintésekkel telített megaláztatás után áhítozik, s olyan tekintettel csüggött rajta, mely egyazon pillanatban érez bűntudatot és játssza el azt is, hogy kész az önfeláldozásra, míg fiának szeme, ez az őzsutaszem, ez a szeme fölé álcául használt őzsutaszem a stadionok időmérőjének egzakt figyelmével rögzítette, amit látott. — Rendelkezz velem — felelt Luca azzal a hanghordozással, amellyel a francia regények nőalakjai szólhattak, mielőtt a városfejlesztéseknek áldozatul esett, elsüllyedt, letűnt, fölszámolt temetőkhöz hasonlóan el nfem enyésztek maguk is. — Te! Adj nekem három darab százast! Házasodik a szakácsunk — mondta Minő gyöngéd, halk, sőt restelkedő hangsúllyal, ami persze olyan benyomást keltett, mintha valami egészen mást kívánt volna, de nincs meg a tere ahhoz, hogy rejtett, rejtegetett szándékát föl tudja tárni anyja előtt. Szeme sarkig tágult, s folytatta: — Lina: máskülönben mindenét odaadja ... máskülönben ekkora szíve van ni ... de ... az útpadkája labilis! Pont. mint a muterjáé! Tény, hogy az utolsó darab rongyát is odaadja ... máskülönben fantasztikus csaj ... de akarnád-e például ... képzeld csak el, hogy vele futnék... mit szólnál, ha elvenném? Lena a rendes neve? Vagy nem? Nem, azt hiszem, mégis Olgának keresztelték! Lényegében tökmindegy, minek szólítják! De ilyenformán ragadt meg a fejemben . . . a te kis liblinged is Linának mondja! Hát ezt az 6 leányát példának okáért... és ez a tény, ezek mind csupa ellenőrzött tények... beton tények... mint mikor a fater a betétkönyveit szagolgatja... hét ezt az ő lányát... mindenütt mint valami speciális ügyet emlegetik ... ez az ő leánykája például csakis selejtes pofákra bukik! Csak így, egyszerűen! Elvből csak selejtes pofákra vadászik! Eleinte magam is azt hittem, hogy ez az egész csak tejszínhab, hogy porhintés, Potnyikin-falu, de mikor ezzel a saját két szememmel láttam, hogy az egyik ilyen selejtes pofát fölcsípi magának, rögtön világos volt az ábra! Tudsz te erről? Tudtad ezt? Vajon tudtál erről valamit? A kis Lina egyszerűen selejtet papizik Bizományi holmit! Ez a főelesége! Keszegen él! Hulladékon! Selejten! Csak olyan pofákra bukik, akiknél a motor besült. Egy régi haverja mondta, hogy Lina ... hogy Lina pisis korától az ütődött fejeket bírja, csak azokat a pofákat, akiknél baj van azt iránnyal, ahol a dobozokban majrézik az irányjelző! Három darab százast. Jól van — mondta Luca. — Ígéret szép szó — bólintott Minő mosolyogva, s igazított a nyakkendője csomóján. — Háromszázat. Háromszázat — ismételgette Luca gépiesen, de látszott, hogy valami más foglalkoztatja. A szekrényhez ment, kinyitotta, s a fiókokban kezdett kotorászni. — Hisz’ a pénz itt hever — mondta Minő. Az más pénz volt — felelte Dana. Milyen más? — kérdezte Minő. Lojzo árulta el, hogy pénzt látott előttem? Dehát vegyél abból — mondta Minő. Nem bírsz tíz percet várni? — kérdezte Luca. Remélem, nem adtad kölcsön azt a dohányt — figyelmeztette Minő. — Miféle dohányt? — kérdezte Luca. — Hát azt, amelyik ott volt az asztalon! — Honnan szeded, hogy dohány volt az asztalon? Nesze, itt a három darab százas — közölte Luca, s átnyújtotta a bankjegyeket. JÁN JOHANIDES — Te! Te azt a dohányt odakölcsönözted? kérdezte Minő. — Nem. ö hozta vissza. — Mama! Szükségem volna... megadom, harmincadikén kell Lábosnak ideadnia a motorkerékért ... Fantasztikus új magnókat kaptak. Az ember csak úgy egyszerűen zsebrevágja .. — De hiszen katona vagy. — így igaz. De nem biztos, hogy később is lesz még nekik! Egy haverom teljes három éven át loholt egy ilyenért! A valutaboltban mindig van. — De nem tuidod, milyen az! Olyan kicsi... tudom is én...! — Minő körülnéz, s tekintete egy tárgyat keres, amelyhez a magnót hasonlíthatná. Rögtön folytatja is: — Olyan, mint az, amit manikűrhöz használsz! Manikűrhöz, azt, amit apa hozott neked Brüsszelből! Valamivel nagyobb! Te nem is! Olyan; pontosan olyan! Mama! Szépen kérlek! — Meg kell lennie? Máris? Jól jönne az egyetemen. Az egyetemen . ..? Ugyan miféle egyetemen? — No ... visszamegyek ... Tudod, ha leszereltem. — Az egyetemre? Hiszen már dumáltunk róla. Mikor dumáltunk mi erről? Csütörtökön...! Várj csak! Vagy szerdán történt? Akkor, amikor Lida néni itt járt. — De hogy mi? Hogy mi ketten... dumáltunk volna róla? — Azt akarod mondani, hogy te nem voltál jelen ? Én legalább személy szerint semmi effélét nem hallottam! — Hogyhogy nem hallottál? Szándékosan műveled ezt' velem? — Szóval te egyszerre csak vissza akarsz menni az egyetemre? — Most már tisztán emlékszem! Nem, nem voltál ott, amikor említettem! Az öreg Rolík meg a fiatal Rolík jött éppen a kárét kölcsönkérni, ők szólítottak el téged! — Rolík jött volna kölcsönözni a kárét Valóban, jött kölcsönkérni a kárét. — Adsz hát kölcsön...? Nekem az abszolúte kínos, hogy így kell tőled kikönyörögnöm ezt a lóvét, de megmondtam neked világosan, hogy mihelyt Gejza meghozza ... mármint a motorért a hátralékot... abban a minutumban komplett visszakapod az egészet! — Hinnék is neked, ha nem ismernénk egymást születésed perce óta! — Akkor hát miért hiszel Lojzónak, aki lépten-nyomon átver? Milyen alapon állítod, hogy hiszek Lojzónak? — Azt hiszed, vak vagyok? 'Tényleg azt hiszed, hogy vaksi vagyok, vagy mi a frász? — Tüstént halk és szerény hangra vált át, de ebben a hangban egyre több a feszültség: — Három vadonatúj angol horog egy év alatt! A Shakespeare! Az írógép! Hát a bútor? A bútor? Tizenkilencezer-hatszázhetvenkettő! Egy japán zsebkompjúter! Neki lehet japán zsebkompjútere, és parádézhat vele a karon, pedig frászt van rá szüksége! Hát azt az egyet látnotok kellett volna! Hogy adtátok át neki azt a szerkentyűt...! Olyan kegyes pofát vágott hozzá, akár... akár egy kegyelmes úr, Gogolból! Akár Benyovszky Móric! Olyan pofát vágott! Mintha életetek végéig le lennétek neki kötelezve! Amiért megetettétek azzal a kompjúterrel! Amiért egyáltalán elfogadta! Látnotok kellett volna... te meg a fater...! Ha úgy megvolna a képességetek, hogy közben magatokat is lássátok! Titeket mutogatni kéne! Mikor ajándékot adtok! Belépődíjat szedni rá. Ügy néztek ki közben, mint azok a pofák, azokon a gúnyrajzokon...? No, ki kapott hétfőn új teszilt? — Igen. Kapott. De mi közbe annak ahhoz, hogy hiszek-e neki vagy sem? (Folytatjuk) ? Harmincnégy éve, november elején gyilkolták meg Radnóti Miklóst. Azt. a Radnótit, aki életének egy esztendejét hazánk egyik varosában, Liberecben (az akkori Reichenbergben) töltötte. Az 1927/28-as tanévben érkezett az Észak-Csehországban fekvő Liberecbe az Állami Textilipari Szakiskola érettségizettek részére nyitott egyéves tanfolyamára. Nagybátyja kívánságára került a városba 1927. október 3-án. Nehezen szokta meg az idegen környezetet, az iskola sem érdekelte, minden idegszálával tiltakozott a gépek zaja, világa ellen. „Az iskola: egy marhaság — írja volt tanárának, Hilbert Károlynak. — Egy szót sem értek az előadásokból, németül folyik... Van gyakorlati óra is. Azt hiszem, szétmegy a fejem. Egy gyárterem, 60—70 gép zakatol állandóan.” De szívesen járt barátaival színházba, váltót futott, télen a Jestéd nevű hegyen szánkázott, nyáron pedig a Talsperrén fündött. Liberecben ismerkedett meg a német munkáslánnyal, aki Tini néven vonult be az irodalomtörténetbe. 1970-ben sikerült e sorok írójának felfedni, hogy ki rejtőzik a Tini név mögött, akiről a költő így ir: Hóval borított fehér dombokon keresztül, kísértelek sok sok éjen át és egybefont karunkon áradt széjjel testünkben a meleg (6) Tini — Klementine Tschiedel (aki 1970-ben még Dachauban élt) így vall kapcsolatukról: „Jól ismertem Glatter* Miklóst (Dr. Radnótit). 1927/28-ban barátok voltunk. Sajnos, csak nagyon keveset mondhatok róla. Megpróbálok negyvenkét év távlatából visszaemlékezni. Én akkor 18 éves voltam ... Ősszel, az iskolaév megkezdése után ismerkedtünk meg. Barátnőmmel öt és hat óra között sétálni mentünk. Abban az időben ez volt a szokás Liberecben. Szél kerekedett, és levitte fejemről a kalapomat. Miklósnak sikerült elkapnia. Ezután bemutatkozott, s megkérdezte, hogy elkísérhetne-e egy darabon. Ütközben megtudtam, hogy ő itt idegen, és erős honvágya van. Így lettünk ezután barátok egész évben. Sokat jártunk moziba és sétálni... Az iskolaév hamar véget ért, és Miklós visszautazott Budapestre.” A csinos bulovcei (Bullendorf) születésű munkáslány iránt fellobbant futó szerelméből fakadnak a Szerelmi ciklus 1927—28-ból darabjai. A 14 részből álló ciklus első versében megjelenik a bizonytalanság érzése, szerelmük tragédiája: a szakítás. A ciklusra jellemző a kamaszkor sejtelmes világának kitárulása: képzelete tobzódik a szerelmi helyzetek rajzában. Megtalálható benne a szomorúfűz, az ölelkezés közben elszakadt gyöngysor, a szerelmesek felett hangtalanul suhanó éjjeli felhők, a Komp шок ос О 00 и-I— Z < со A kocsik egymás után suhantak át a városon, s mind déli irányba igyekeztek, ahol háztető, kémény, jegenyék lombja egy kék félkörív párájába merült. „Igazán örülök, hogy a marslakó nálunk szállt le” — gondolta a polgármester, aki elöl hajtatott, s ősz öregségében ajándéknak érezte a nagy eseményt. Hatvan, sötét színű kocsi rohant az országúton, s ide-oda kanyarodva, kioldódott gyémántfüzérhez hasonlított, amely üveglapon siklik tova; fél óra sem telt el, mióta a hatóságot értesítették a tényről, s a filmesek, rakéta-
