Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-11-03 / 44. szám

©©Mlk/Ä\[D)0 6Й ZALABAI ZSIGMOND H a újra gyerek lehetnék Ki nem élte még át az élményt: sötétlő erdőn, éjféli temető mellett elhaladva flityörészni, dudorászni, magában beszélni hajlamos az ember, nehéz és fojtó burkán a magánynak énekhanggal és szavakkal ütve ré­seket, hogy leikébe szivárogjon a „mintha ketten volnánk“ kegyes ön­csalásnak minősíthető, de mégis meg­nyugtató, mert egyedüllétből szabadí­tó, árvaságból oldó érzése? Akad-e köztünk, aki nem élte meg maga is azokat a Gyermekkori víziókat, me­lyeket Ozsvald Árpád, a csehszlová­kiai magyar költő, annyi más lírikus társához hasonlatosan, a szó, a dal erejébe vetett hittel vél szétoszlatni, mondván: „... torkom szorítja ott belül,/ de mégis kibuggyan a dal,/ mert aki fél, az énekel,/ hogy ne ma­radjon egyedül/ a világ fájdalmai­val“ ? A költészetet kiváltó okokról, a lí­rai megnyilatkozás céljáról elmélked­ve szinte lehetetlen nem meglátni azt a rokon vonást, amely a homályos rengeteget járó gyermek és az élet dantei, sűrű és setét erdejét járó fel­nőtt költő lelkét közelíti, fűzi, kap­csolja egymáshoz. Az erdő csöndjét foszlató dúdolás: menekülés próba az egyedüllétből; s egy Csoóri Sándor­­verscím szerint a költészet sem más, mint Menekülés a magányból. Babits „nagy magányos“-nak nevezte az al­kotót, akit szóláskényszerre az egye­­düliség tudata bír, az a fajta társ­­talanság-érzés, melynek okát Karin­thy paradoxona fogalmazta meg a legteljesebben: „Nem mondhatom el senkinek,/ elmondom hát mindenki­nek.“ így lesz a költészet társas ma­gánnyá, segítvén oldani a kínt, mely­nek természetét a szenvedéseket meg­szenvedő József Attila fedte föl a maga mélységében, tudván tudva: „amikor verset ír az ember,/ nem írni volna jó.“ Nem írni, hiszen ez a lélek harmóniáját jelentené, szemben a diszharmóniával, azzal az esettség­­érzéssel, amely viszont törvénysze­rűen várja a „kidalolást“. A költőből „kiírt“ monológ szándéka szerint, így hát tulajdonképpen dialógus: pár­beszéd a papírral, melynek fehérségén olvasók — embertársak — arcvonása üt át. Embertársaké, akik a „mintha ketten volnánk“ állapotába emelik a fájdalmaival viaskodó egy-szál em­bert, a költőt, megteremtve benne a „mintha párbeszéd“ élményét, amely azután magányt old, katarzist szül, fölszabadít. így lesz a költészet — az ordas-magányt megélt József Attila szavaival szólva — ....... megoldási kísérlet az ember számára. Azt, ami nem sikerült a valóságban, a kultúrá­ban vagy a természetben, azt a köl­tészetben oldja meg, avatja való­sággá.“ Mi késztetett e meglehetősen elvont gondolatsor rögzítésére? A valóság. S annák is az érdekesebbik oldala, amely a jugoszláviai Híd 1978 júliusi­augusztusi számában közölt tizenkét versből meredt reám. Az irodalom­­elmélet elvontságait sosem éreztem még ennyire szívszorítóan életesnek, mint e szövegek olvastán. A szenve­dés megrázza az embert; de — emlé­kezzünk csak Móricz Zsigmond Ár­vácskájára, meg a belőle készített filmre — a gyermek szenvedése: az ártatlanság, az eredendő tisztaság, a liliomtörékenység szenvedése két­szeresen, tízszeresen, százszorosán ráz és döbbent . meg. S az említett Híd­­szám verseit gyermekek írták: családi fészekből kihullott, magányba bukott, sebzett szárnyú és lelkű gyermekek, koravén-keserű lesz-emberek: a tár­rafinériának, a tévhit által „költői“­­nek tartott finomlelkűsködésnek nyo­ma sincs bennük — érdesek, szúrók, mint a törött vasfelület. S éppoly ne­hezek és tompán koppanók is. József Attila-i kétségbeesés, Szabó Lőrinc-i „ön-élveboncolás“ és hideg tárgyalo­­gosság jellemzi valamennyit. Szerzőik tudják, érzik — nem az esztétikából, alkotáslélektanból, hanem a nyers valóságból! —, hogy esettségükben csak a papírhoz menekülhetnek, em­­bertól-társadalomtól való elidegene­­dettségükben csak a papírnak vall­hatnak, gyónhatnak, hihetnek, csak a papírt fogadhatják társsá, baráttá. Hogyan is írja egy tizenhat éves fiú a Szökésekben? Nekem mindig szöknöm kellett valami elöl. Amikor loptam, a rendőrségtől menekültem, amikor jó voltam — a barátaimtól. Az abszolút magány jeges űrjében lebegve kinek is panaszkodhatnak e szökésre és bujdosásra ítélt koravén lelkek? Csak a papírnak. Mert ha máshogy nem lehet, hát így — lega­lább így! — muszáj kisírnia magából a kilencéves fiúcskának: Fotó: HUSZAR sadalom perifériájára szorult kiskorú bűnözők, állami gondozottak, nevelő­­intézetek és menhelyek lakói, áldoza­tok, foglyok. Gyermekek menekülnek e szövegekben — apa, anya, család és társ híján — a szóhoz, a papírhoz, hogy meszesgödrébe temessék sötét fájdalmaikat, sebeik pirosát, könnyeik sóját. A tizenkét vers nem a költői mes­terség megtanultságával kápráztat el, 10 Anya itt volt nálam látogatóban, és azt mondta: Ha rossz leszel, hazaviszlek. S csak a papírnak súghatta meg vágyait és álmait az a másik — bi­zonnyal véznácska, szeplós-sápadt arcú, mélyszomorú-szemű kilenc­éves, meg az a dacosra ferdített lelkű tizenhét éves is, aki csupán ennyit kér — de azt nagyon! — az élettől: Ha újra gyerek lehetnék, szeretném, ha más szüleim lennének. Szeretném, ha az apám nem rajtam tanulna Apa lenni. „Tiszták és sósak” ézek a rövid és csattanós kétsorosok. Igaza van Fülöp Gábornak, e szerbhorvát nyelvű gyermekvallomások fordítójának, tisz­ták és sósak, mint a könnycsepp. A tárgyilagos, tényközlő szövegekből szomorúság felhőzte gyermekszemek néznek a világba, a világra; birtoká­ban egy korán, idő előtt szerzett élet­­tapasztalatnak, melynek lényege az illúziómentesség, a zordra csupaszított igazság kegyetlenül pontos átélése és átérzése. Mit tudnak ezek a gyerme­kek önmagukról és a világról? Tud­ják, hogy becsapottak, rászedettek, kiszolgáltatottak; hogy tehetetlenek a felnőttek álerkölcseivel, logikátlan­ságaival, morális következetlenségei­vel szemben. Ahány epikus jellegű vers, annyi szomorú példázat, mi­képpen győz a felnőtt erőszak a gyer­meki ártatlanságon, jószándékon és bizalmon. íme a Kanárimadár kis sztorija: egy tizenöt éves fiú megfog egy szobájukba tévedt kanárit, „öcsi egész délután játszott vele.“ Miután a felnőttek rájuk förmednek — „hogy nem esik meg a szíved a vergődé­sén!” —, elengedik, mire a „nagyok” fogják el a madár-játszótársat, hogy — pénzzé tegyék a piacon. A követ­keztetés: „Becsaptak bennünket, öcsi, mit tehetünk.” Mit tehetünk? Ezt kérdezheti a Büdöslábú című szöveg kilencéves szerzője is, aki ugyancsak méltánytalanságot, sérelmet panaszol: éppen azoknak a talpát vesszőzték meg, akik „jó fiúk voltak”, „akik ügyeltek a tisztálkodásra“, ezzel szem­ben Gyókó, akinek szaglott a lába, verés nélkül úszta meg, mert egysze­rűen csak a teremből „mars”-olták ki. Ahány vers, annyi állapotrajz, any­­nyi lélektani adalék megaláztatásról és elveszettségról, kallódásról és se­­hová-sem-tartozásról. Annyi menekü­lés a magányból. Annyi „megoldási kísérlet” — a József Attila-idézet ér­telmében — e gyermek-emberkék számára, akiket az élet ütései meg­tanítottak arra, amit a poéta doctus Pierre Reverdy szövegezése óta tu­dunk, hogy a költészet tulajdonkép­pen „abban van, ami nincs. Ami hiányzik. Amiről szeretnénk, ha len­ne.” Ezek a gyerekköltők, akiknek egyikébe-másikába a primitív művé­szet elemi ereje, ős-ártatlansága szo­rult, azt keresik a költészetben, amit a valóságban, sajnos, nem kaptak meg. Mert miről álmodozik a Ha meg lehetne csinálni című vers tizennégy éves szerzője? Szülői megbánásról és sajnálatról és otthonmelegről; mosoly­­talanul sóvárogva a mosolyos szere­­tetet. Tudják, én olyan komoly szeretnék lenni, hogy többé soha de soha ne nevessek. A nép aztán mesélne rólam, apa pedig biztosan megbánna mindent.

Next

/
Thumbnails
Contents