Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-11-03 / 44. szám
A BETÉTKÖNYV т и ш к JÁN JOHANIDES 5. — Tegnap tudomásomra hozta ... hogy megöl, ha ott próbálok mászkálni, mikor a Bébi fönn lesz nála! Még a cápa is neki adott igazat! — mondta Luca. — Arisztid megtorpant. Nézi Taszilót, nézi a házmestert... — meséli Dana egy vigasztaló mosollyal, beveszi a pilulát, s állva issza hozzá a narancslét. Ekkor, talán kacagni akart, mert egyszerre csak megingott, mint aki égy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, pohártartó kezét kinyújtotta, mintha odakínálta volna valakinek, s fölkiáltott: — Te! Vidd ezt a pénzt a frászba, mert még le találom önteni ezzel a narancslével ! Ugyanakkor Luca elmélázott. Orrcimpája még láthatóbban kezdett remegni, s így szólt mesterkélt, sót színpadias, szerinte talán természetes, de valójában feszített hanghordozással : Nem fogsz-e megsértődni, Dana? — Ugyan kérlek, miért? — kérdezte Dana, mint aki egy pillanatra már-már visszatorpant, de arcát ugyanekkor olyan kétértelmű kifejezés ülte meg, mint azért az emberét, aki a keresett boltba nyit be ugyan, első benyomása mégis az, hogy elkóborolt. — De igazán nem sértődsz meg? ... Nem fogsz megsértődni... ha megkérlek ... ? Vidd máris... a pénzt! Neked van rá... szükséged! Milliószőr inkább... mint... mint bárkinek ezek közül a majmok közül, akik itt élnek körülöttem! — közölte Luca azon a görcsös, mindamellett a bemondónőkéhez hasonló, bár őszintének is a lehető legőszintébb hangon, mely mégis olyan érzést váltott ki hallgatójából, hogy csak játszik, hogy jóllehet esetleg igazán késztetést érez arra, hogy ajándékozzon, hogy adja, amit kínál, de közben egy mákszemnyivel sem bírna ennél természetesebben, egyszerűbben, magától értetődóbb módon viselkedni. Hangja színe — persze nem kétséges, hogy akarata ellenére — egy ravasz és jól kifundált, egy kiókumlált, és ékesen tündöklő sértés hangulatát árasztotta, hangja valószerűtlenül csengett, s az ember akár azt is bizonyosra vehette, hogy az egész csak számítás, ravaszság, körmönfontság eredménye, talán még akkor is, ha azzal bizonyítaná szándéka igaz voltát, hogy azonnyomban, máris egy tank hernyótalpa alá veti magát. Arca most egy jól körülbástyázott hazugságot, előnyös pozíciót, trükköt sejtetett. Minél jobban erőlködött, hogy a szívét kitárja, arca annál kevésbé látszott őszintének és elevennek, csak olyan maradt, mint aki valamiben sántikál, valami titkos tartalékra támaszkodik — sem most következő szavainak lehető legőszintébb csengése, sem ajzott zihálása, sem rögzíthető, emlékezetbe véshető, hízelkedő beszéde nem látszott jótállani azért, hogy igazat beszél, s mindaz, amit mondott, leginkább azokra a közlésekre emlékeztette az embert, amik egy-egy szélesvásznú film két csókja között szoktak elröppenni: — Én úgy veszem, hogy visszaadtad! Söpörd be a táskádba, amíg a cápa föl nem bukkan! — esedezett Luca, mint egy színésznő valami gyorsan pergő darab kellős közepén, egy színésznő, aki hűségével harcolja ki magának a menyegző csillogó esélyét. — Nem! Ezt aztán verd ki a fejedből! Különben is: hogyan juthatott ekkora őrültség az eszedbe? — kérdezte Dana, bár egy pillanatra 6 is belecsúszott a teátrális modorba. — Ugyan miféle őrültség? Miért őrültség? — kérdezte Luca mit sem értő, mozdulatlan szemmel, s nézése egy villanásig az ablakdeszkán ülő bakelit játékbaba tekintetét idézte. Megmondtam: semmi szín alatt. — Tüntesd el máris a táskádban! S beszéljünk valami másról! Beszéljünk valami másról! Az ég szerelmére! — könyörgött Luca hadarva és nagyon nagy garral, mint aki lótfut, lohol, és össze-vissza kapkod, minden szavával egyre esedezőbb, konokabb, makacsabb, de zsarnokibb hangon is, szenvedélyes hangon, amely kért, könyörgött, esedezett, kunyerált, jóllehet ugyanakkor, ezzel egyidejűleg vezényelt, parancsolt, kényszerített és erőszakolt is, csakhogy ez a sürgető és teljesen, de teljesen őszinte hang, amelynek őszinteségét nem lehetett emberi füllel érzékelni, hangsúlyaihoz egyegy másik, talán nevesincs, de talán mégis megnevezhető forró kis leheletet is odalopott, egy leheletet, egy apró szusszanást, ami akkor hagyja el a tüdőnket, ha az ember váratlanul hideg vízbe esik, egy ennél persze sokszorosan gyengébb, de érezhető kis leheletet, amely a mondat minden szúrós színárnyalatát szándékán kívül is valószínűtlenné teszi, hangzását a pattanásig feszíti, s ez a ludas abban, hogy olyanformán hat az emberi fülre, mintha az a másik egy hazug és számító elgondolás kényszere alatt beszélne, bensőséges hangon, simogató hangon, amellyel sikerült hiánytalanul bebizonyítania, hogy a szívét a tenyerén hordozza, csakhogy ennek az őszinte hangnak még mindig olyan volt a kicsengése, mintha hencegni, mintha hivalkodni próbált volna, mintha tudat alatt a maga álcázott, takargatott és veleszületett kisebbrendűségét fedte volna föl, mintha erőnek erejével valami okmányt — jogbizonylatot, kiváltságlevelet, kötelezvényt — mutogatott és tukmált volna rá a másikra, olyat, amely szavainak hitelét lenne hivatott erősíteni, támogatni, vagy mintha éppen most kezdené lerakni egy új, egy elképesztő hazugság alapjait, s lehet, hogy ez a hang egy másik nő hangjaként hatott, éppen bőrápoló krémekkel vasalgatott arca által, hosszú és kunkorított szempillái által, a revüből hozott mozdulatai által, amikről nem is tudott, nevezetesen arról, hogy ha beszél, a szemét úgy forgatja, mint aki még mindig kínálgatja a maga kiöregedett alkalmát, s nem tudta, hogy szája körül az az állandó, édes mosoly bujkál, amit annak idején megszokott, s azóta nem is gondol arra, hogy a mosoly ott van, hogy él is vele, hogy saját mosolyává lett, olyan mosollyá, amit az élet végleges érvénnyel a szájára ütött, megpecsételő mosollyá, rendező mosollyá, természetessé váló mosollyá, immár természetes mosollyá. — Hát ez mi a csuda ... ? De tényleg, mi az ördögöt akar ez jelenteni? — kérdezte Dana ingerülten. — Mindenre, amiben még hiszel, esedezem hozzád! — De igazán, mi történt veled? Megkukultál? Hiányzik egy kereked? Abszolúte komplett vagyok És viszont végképp nem értlek! — Esküszöm! Normális vagyok! Abszolúte! lis! De mit akarsz ezzel... ez itt ni! Sose voltam még ilyen normá— De tény... egy szót sem értek az egészből! Mi ezzel a dologgal a célod? Mit akarsz ezzel... tulajdonképpen... mondani! Esküszöm... normális vagyok! — De mit akarsz ezzel... Értsd meg, hogy — Te rajtam igazán ... nem akarsz rajtam segíteni? Rajtam segítesz vele! Nem akarsz hinni nekem? Nem hiszed ... hogy rajtam segítesz, ha ... — Luca fölzokogott. — Segíteni? Ezzel? Én... terajtad? Azzal, hogy elfogadom ezt a pénzt? — kérdezte Dana. Luca fölmarkolta Dana táskáját, beletömte mind a tízezret, ölébe vette, s mindkét kezével betakarta Azonnal add ide a táskámat! - rikoltott rá Dana. — Nem hiszel? Te már egyáltalán nem hiszel nekem? — Azt mondtam: add vissza a táskámat! — hangsúlyozta Dana fáradt tekintettel. — Te! Csak ne látnám ezt az egészet a dolgok legvelejéig! Ide a táskámmal! — Nem is csak az! Hogy azt a mankót a nyakadba varrták! Az a legutolsó — Ne játssz már végre! Légy szíves ! Emlékszel — Nem emlékszem! Tudod, hogy én elvből nem emlékszem! — Tudod, egyetlen eszközöd, ami még mindig, de tényleg mindig megóvott téged, hogy képes vagy felejteni. — Mindenkinek van valamije! A nyúl vedlik, a szépiának tintát adotl az isten. — Csakhogy én nem felejtettem ám el! Mikor azt bizonygattad, hogy a fejedből az emberek úgy olvassák a gondolataidat, mintha az esti lapot olvasnák! Hogy ilyen is lehet... Hogy a fejedből azt is kiolvassák, kivel szeretnél... — Hagy abba! Azonnal hagyd abba! Mert... — Nem látod, hogy lassan már az én csillagom is leáldozik? — Nem. Képzeld! Nem is látszik annyira, amennyire gondolod! — Tudom, hogy nem magadtól csöppentél a dologba ...! És hogy senki... senki... hogy az emberek ... ■ Milyenek? Milyenek? Te tudod legjobban. — Szerencsére semmit se tudok legjobban. Szerencsére. Így igaz. — Tudom. Te még mindig nem félsz az emberektől. — Miért félnék? Koncsol László fordítása (folytatjuk) Igor Jefimov szovjetorosz prózairó 1938-ban született, Leningrádban él. 1965-ben jelentkezett Szmotritye, kto prisol (Hahó, itt vagyok I) c. kisregényével, azóta rendszeresen publikál. IGOR JEFIMOV Szervusz drága NágyalVan egy jó hírem, nem tudom, neked is az-e, de nekem nagyon jó: május végén megint Moszkvába küldenek. De most nem a ti intézetetekbe, hanem egy másik kísérleti üzembe, ahol hőszigeteléssel foglalkoznak, hogy különleges üveggyapotot szerezzek, hat tekercset. Ha megírod a telefonszámodat, nyomban felhívlak, amint megérkezem, hogy találkozhassunk és elbeszélgethessünk kedvünkre, mert levélben nem lehet megírni mindazt, amit fennhangon vagy akár csak a szemével elmondhat az ember. Azelőtt is szerettem kiszállásra menni, de most várva várom, csak vissza ne vonják, mert megint elkezdődött a takarékosság, talán helyes is. Ennek az üveggyapotnak, amire szükségünk van, három rubel az önköltsége, így viszont fizetik a útiköltségemet és a napidíjat, de a fizetésem is megmarad, úgyhogy végül vagy nyolcvan rubelbe kerül az üveggyapot az üzemnek, számítsd ki. Ám ha becsületesen menne a dolog, az ellátási osztályon keresztül, akkor soha nem lehetne semmit kivárni, és még jobban veszélyeztetnénk a tervet, ezért aztán mindenki így csinálja, kiküldenek valakit, tehát minden valószínűség szerint nem változtatnak semmin, és utazom. Nágya, két könyvet olvastam el ez idő alatt. Turgenyev elbeszéléseit és a Holdpor című külföldi fantasztikus regényt. Mind a két könyv na-
