Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-10-27 / 43. szám

©Ш^\М^Гр)Р

V

ilág

ra jö

ttü

n

k

Én sem volnék, ha- nem volnál, ha te hozzám

nem hajolnál,

Ж egyik kisváros szülészetén történt. У Az ötödik gyermek megszületése " után gyermekágyban néhány napig tovább fekvő kismamát hazaengedték. Annak rendje-módja szerint telefonon felhívta férjét, hogy amint tud, jöjjön érte. Néhány órás izgalommal teli várakozás után tizenöt éves fia érkezett meg a babakelengyével. A fiatalasszony sírva hagyta el a kórházat.

Ugyanitt naponta megismétlődik a következő közjáték: A portásfülke előtti pad délutántól késő éjjelig alig üres. Izgalomtól álmos férfiak ülnek képzelgések súlya alatt, a negyedik emeletről minden lehallatszó sikolyra várják a hirt. A negyedik emelet a pádról nézve a nagy misztériumjáték helyszíne, ahol csak a beavatottak láthatják a Születést. A várakozás, a gondolatok néha bűntudatba csapó hullámai elsimításához kell az ital is. A közeli kisvendéglő asztalainál már jónéhány férfi leöblítette az apaság első perceinek izgalmát, ünnepelte gyermekét, feleségét.

Néha különös dolgok adódnak, buta szövegek az izgalmak órái után:- Csak lányom van? Nekem mindenben pechem van. Pedig a kedvemért a feleségem is fiút akart.

A virágot mindegyikük felküldi, ki több, ki kevesebb szálat, feltehetőleg ebben szerénység az uralkodó. Szülésznőtől tudom, hogy tizenöt szálból kötött szegfű- vagy rózsacsokor hírére összefutnak. Persze ez nem jelent semmit, következtetés, tanulság levonásához mindenképpen kevés. Egyre azonban figyelmeztet az előbb leírtakkal együtt: A bizonytalanságra, amely a szülő nők otthon maradt párjának magatartásából megállapítható.

Mindenki örül, igy vagy úgy, az utódnak. Láttam hosszú évek várakozása után megérkező gyermek szerezte örömet, amelynek egyetlen megnyilvánulása az apa zokogása volt. Vagy a napokig mulatozó baráti társaság, amely egyikük apaságát ünnepelte. Magam voltam a címzettje apaságom első órájában az alábbi mondatoknak:- Hát ennek semmi sem elég? Hagyjon békén, nem látja ünnepelünk? Hozott valami piját? Nem, persze. Maguk mindig ünneprontók, maguk a józanok. Legalább igyon meg valamit. Menjen csak, hiszen magának fia született. Mázlista és még örülni se tud.

Az öröm előbb kezdődik, a termékennyé vált életünk hírére, kívánás társunk kiszolgálásával, gyümölcsérlelő napfényhez hasonló arcának nézésével. A születés a folytatása, s a növekvő gyermek újabb örömök forrása lesz.

Miért hát ez a misztérium a szülés körül?

H. G. szülésznő egyike azon keveseknek, akik még bábaasszonyként járták a falvakat:- Ma már nagyon ritka az otthon szülő asszony. Nagyon gyorsan meginduló, kórházba már nem szállítható esetben vezetjük le otthon a szülést. A mai férfiak már nem kerülnek közel a szüléshez. Ahogy számitgatom, 50-60 éves az a generáció, amelynek többsége még otthon részese lehetett felesége szülésének. Konyhában, vagy a másik szobában várta a gyermeke megszületését. Fát hasogatott, vizet forralt, vigyázta a meleget. A fiatalabbak ezt a fajta izgalmat nem ismerhetik, pedig szerintem ez volt a legtisztább izgalom. Nem szépítem a dolgokat, tudom, hogy a gyerekágyas asszonynak sokszor fel kellett kelni a férjét kiszolgálni, főzni, mosni, ha nem volt segítsége. A közvetlen szülésnél mégis erősebb volt a két ember kapcsolata. Az apa rögtön kézbevette a bepólyázott csecsemőt, szólhatott feleségéhez. Sok olyan szülést láttam, amikor a legkeményebb férfiak

22

te sem volnál, ha nem volnék, ha én hozzád

nem hajolnék.

(Kányódi Sándor: Két nyárfa)

is kezes bárányokká változtak abban az órában. A férfiak máskor titkolják érzelmeiket, hogy igy férfiasabbak legyenek. Aztán az öröm sem egyedül, vagy csak férfitársaságban tört ki belőlük. Volt ennek rendje. Koma, komaasszony, sógorok, az egész rokonság...

Tehát a régi szokásból, amikor a rokonság a gyerek és az anya ágyához jött. és tyúkhúslevest hozott neki, alig maradt valami. Az italozás mindenesetre, amiből mára elmaradtak a jóízű beszélgetések, a nótázás, a kis ember életének tervezgetése, ami megtöltötte érzelemmel az ilyen rokoni együttörvendezéseket.

Változik-e évek folyamán az apaság szerepe, helyzete, becsülete? Еду-két országból tudományos érdekességként érkezett a hír: A férjek, ha kívánják, jelen lehetnek a szülésnél. Sokan megteszik. Néhány esetben nálunk is üvegablakon keresztül vagy háziteleviziós lánc segítségével figyelhették. Magam is végignéztem egy szülést, sajnos - vagy talán igy a jó(?) — nem a feleségemét. Utána gazdagabbnak éreztem magam, többnek, tisztábbnak. Attól az éjszakától kezdve minden gömbölyödő hasú kismamát más szemmel néztem, mást láttam bennük megkapóan szépnek.

Orvosi, pszichológusi körökben ma is folyik a vita: Részt vegyen-e a térj a szülésen? A gyakorlati tapasztalatok egyformán szólnak mellette és ellene. Előfordult, hogy az anya férjét okolta szenvedéseiért, más esetben a lérj ábrándult ki feleségéből. A várható eredményt még csak előre sem lehet jelezni, mert nincs az a pszichológus, aki a házaspár eddigi együttélésének minden válságáról, a partnerekben öntudatlanul megmaradt, elfelejtett tövisekről tudna. Lehetséges, hogy ilyen előzmények idézték elő a „közös szülések“ után bekövetkezett negatív eredményeket.

A kísérletek, a szakmai viták ma is folynak, a lényeg azonban továbbra is megmarad: a születés, a szülés az anyákon és az orvosokon kívül mindenki számára misztérium. Hallomásból, képekről, egy néhány esztendővel ezelőtt vetített filmből úgy ahogy ismerhetik a ma még illetéktelenek, az apák.

Nem ágálok azért, hogy az apák a szülés közvetlen szemtanúi legyenek, ez mindenkinek a magánügye. Az elfelejtett szokások helyét ma még nem foglalták el újak, korszerű életszemléletünkből fakadóak. S ki hogyan helyettesíti ezeket, hogyan tölti meg tartalommal az apaság első, az érzelmi bizonytalanság miatt legfontosabb esztendeit, ez is magánügy. Mindaddig, míg egy-egy jelenség észlelhetővé, általánossá nem növekszik.

Az apaság szerepe nem változik, tartalmában alakul át, s becsülete a gyakorló apák önbecsülésétől függ. Ennek alapját pedig a fogamzástól a születésig két ember között kialakuló érzés-szövevény adja.

Kiállja-e a férj, hogy néhány hónapig nem ölelheti feleségét? Tud-e, akar-e úgy szeretni, hogy a családi élet első nagy próbáját kiállja, vagy könnyű partnereket keres erre az időre?' Lelkiismeretfurdalásom lenne, ha a fiatalasszonyok közül bárki is egy férfi gondolatait olvasva gyanakodni kezdene férjére. Nem, nem *minden férfi“ ilyen, — de a nyílt beszéd jobb a hallgatásnál.

Belemegy-e a játékba, a fészkelődő palánta figyelésébe, a gyermekéveit felidéző szerelmes játékba?

Hagyjuk-e várni akár csak egy órát is feleségünket, míg mi számukra érthetetlenül fölösleges, és ebben az időben megérthetetlen dolgaink után futunk? Fel tudunk-e kelni éjszaka, ha sir a fiunk, a lányunk - hogy fáradt anyja aludhasson? Tudunk-e pelenkázni, merünk-e fürdetni?

Megszülettünk, ki nőnek, ki férfinek, de végül is egyforma embernek: egyforma felelősséggel a gyerekért. S ha ez az írás a férfiakat állította volna a ügyelem középpontjába, azért az indíték az anya, az anyaság megbecsülése volt. DUSZA ISTVÁN