Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-20 / 42. szám
A B€T€TKÖriYM BNi/Шк — Ott van neked Dodi — mondta Luca, majd egy sóhaj kíséretében hozzátette: — Ott van neked Vivianne! — Persze...! Persze...! Na és? Mi még? Konkrétan micsoda? Mit akarsz ezzel konkrétan mondani ? Tudnod kellene ... értened kell, ha mondom, hogy én a te fajtád vagyok! Mindenben a te fajtád! Az alakomat kivéve ...! Hát akkor mit akarsz? Annyi az egész ... hogy én képtelen vagyok felcsípni egy Murákot! — Ügy látszott, hogy a beszéd kimerítette, mert belesápadt, s a hangja is egyre elhalóbb lett. Elfogadta a cigarettát, amivel Dana megkínálta, s úgy nézte lába előtt a szőnyeget, mint aki ezek után már semmi válaszra sem kíváncsi. Egy pillanatnyi telített, már-már szétpattanó csönd után hozzáfűzte: — Nincs kizárva, hogy jobban dadogok, mint hinnéd! Ha már itt, e helyen kell beszélnem róla. És... nem úgy, ahogy te ... én képtelen vagyok ... teljesen képtelen .. leszoktatni valakit... valaki mást... a dadogásról... Nekem dadogós férfi kell... Jól van, átok van rajtam ... mint terajtad is, de ... — Jól van. Akkor dadogós kell — vágott Luca úgy a fejével, mint akinek lánya szava az elevenébe talált. Sofia: — Kettesben elviselhetőbb a dadogás. — Igen. Kettesben elviselhetőbb a dadogás — mondta Luca is, míg ujjait a támla szőrmetakarójába mélyesztette. Sona: — Tudom... a lábad még mindig szebb az enyémnél. De ez még nem jelenti, hogy állandóan kapulesen sündörögj. Luca: — Ne menj kocsival! Csak te vagy itt egyedül tiszta lélek, aki visszatart, mikor a harmadik pohár után nyúlnék. — Miféle alak az a ... Piroska? — kérdezte Dana simogató hangon, míg rámosolygott Softára. Luca: — Igazán olyan a fizimiskája... mint akinek az orrából még egy másik orr is nőtt. Százas, hogy tudod, kiről van szó! Itt szokott lebzselni nálunk! ö betonozta a medencénket! Az az alacsony pofa, aki ha elázik, mindig azt meséli fűnek-fának, hogy Rommel személyi hírszerzője volt. Sofia: — Akkor hát szia! Luca: — Bye-bye! Hordóstul vagy hordótlanul? Sofia: — Hordóstul. Mélyen tisztelt asszonyom. Amikor Sofia betette maga után az ajtót, Luca nitroglicerin tablettát halászott ki mellénykéje zsebéből, és nyelve alá csúsztatta. Közben egy pillantást vetett az ablakra, s mindkét karját ellepte a libabőr. Túl az ablakon megerősödött a szél, s Luca megjegyezte: — Egy pillanat. Megnézem, van-e ott valami. — Fölállt, s hozzáfűzte: — Való igaz, hogy nálunk csak Lojzo tömi magát a pilulákkal. — Indult a konyhaajtó felé, de két-három lépés után megállt, s Danához fordult: — Persze, ahogy én ismerlek, orvoshoz nem mentél el! — Képzeld, hogy elmentem. Ezúttal elmentem. Az üzemi dokinő kapásból átjátszott az ideggyógyásznak. ■ Az ideggyógyásznak? Ott meg mit mondtak? — Semmit — felelte Dana rügyező, továbbra is bomladozó félmosolyával. — Hogyhogy semmit? Semmit. Na jó. De szerinted mi az a semmi? Tudod, hogy mi az, hogy semmi. Ne falazz. Kellett hogy mondjanak neked valamit. — Még a semminél is kevesebbet. El se hinnéd előbb a fejemet röntgenezték, aztán... tudod, beszélni kezdtem... el akartam nekik mondani, mi történt... de az az izé, tudom is én, egy olyan tanársegéd vagy micsoda, egy olyan taknyos kölyök ... egyre csak a felvételt bámulta ... egy olyan egészen fiatal srác, egy olyan göndör tag, amilyenek a négerek, de albínóban, hát az azt mondta, hogy ő ugyan boldogan végighallgatná a sztorimat, de az a nagy helyzet, hogy az én ügyem nem az 6 asztaluk. — Nem értem. — Kerekperec a tudomásomra hozta, egyszerűen, minden köntörfalazás nélkül, hogy amennyiben gyónni akarok, fáradjak át a pszichiáterhez. — De ... megmondta-e legalább, mit kell tenned ? — Én tudom, hogy mit kell tennem: azt, amit lehetetlen. — De aludnod muszáj! Bármi áron. Kényszeríteni kell magadat! — Ugyancsak itt ragadtam — súgta Dana, orrtöve fölött megdörzsölte a bőrt, s olyan hangfekvésben folytatta, ahol ismét megnőttek az esélyei, hogy elkacagja magát: — Ilyeneket darált: semmit se szabad mellre szívni, semmit se szabad mellre szívni. Naponta ki a természetbe. A zöldbe... A zöldbe ... — A zöldbe — mondta Luca is szórakozottan, s szeme a százkoronás bankjegyekre tévedt. — Ügy kihozott a sodromból... hogy alaposan megjegyeztem magamnak — jelentette ki Dana, s derülten folytatta: — Tetőtől talpig jól megjegyeztem. Komplett. Az utolsó porcikájáig. A legeslegutolsóig. Még azt is, hogy az orrából... a bal orrlikából sokkal aprólékosabban ki volt nyírva a szőr, mint a jobból. Azzal a fényesre borotvált képével ... csak hadart meg hadart, hogy az idegosztály, az nem plébánia ... és úgy mustrálgatott... mint egy rovart, felülről — mesélte Dana az ő bensőséges, meghitt, megjátszhatatlan mosolyával, míg szemében valami hálából serkent lelkes láng lobogott, mint aki e percben ámult el a kapott segítség méretein, s mintha valami egészen másról beszélt volna, alt hangján, mely úgy hatott, hogy soha senkit nem tud letorkolni, a legköznapibb, leggyakoribb, legtucatszerűbb, de lebilincselő hangon — ami már azzal is segít az emberen, hogy hallja —, olyan hangon, amilyet minden alkalomhoz vagy hangulathoz odaillőnek találunk, bárki legyen a szervezője vagy előidézője, segíteni kész, minden társasági szokványtól és gyors kapcsolatteremtő alkalomtól független hangon, olyanon, amely nyilván mindig közönyös maradt minden véletlenül útjába tévedt szív biztosítékai iránt, ha az illető alak két-három liter bor után vagy bor nélkül is önző céllal vagy önzetlenül gyónni akart neki, olyan hangon, mely korábban sem tudott, később is képtelen lesz belevágni beszélgető társa szavába vagy megsérteni, lehengerelni partnerét, olyan hangon, mely illik esküvői tanúhoz, beteg kolléga látogatójához, feszengő hangulatú születésnapokra, tarlóit fák alá, olyan hangon, amelyik arra az állandóan jelenlevő részvétre emlékeztet, amit minden férfi keres a sötétben, bár Dana hangja nem árulta el, hogy igazán boldogtalan lett volna, mikor pénz nélkül maradt vagy az ideggyógyász előtt gubbasztott. Arca a szerény, a divat elvei szerint is mintaszerű kozmetika alatt változatlanul úgy hatott, mintha a pénz rovására éppen egy szellemességet készült volna odavetni. — De úgy fölhúzott... hogy akkor hirtelen úgy éreztem, fütyülni fogok az egészre. Persze, odakint aztán elbőgtem magam — mesélte tovább Dana. — Fogtam magam, és mentem, hogy veszek magamnak egy zöld napszemüveget... már a kórház felé mentemben is jól megnéztem magamnak! Egy olyan nagy olasz szemüveg! Hát képzeld, kibe nem botiok bele, mint Bercóba... Tiszta, de tiszta szürke az egész ember... Olyan, mint a cigarettahamu. (folytatjuk) Koncsol László fordítása JÁN JOHANIDES
