Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-20 / 42. szám
„Szindbád, az ezeregyéjszakabeli hajós történetünk előtt körülbelül huszonöt esztendővel diák volt a határszéli algimnáziumban, a Kárpát alatt, valamint a legjobb valcer-táncos о városka tánciskolájában. A mohos zsindelytetők alatt, ahol az algimnázium meghúzódott, Szindbád semmiféle nevezetes emléket nem hagyott maga után a névaláírásán kívül a torony falán; ellenben a tánciskolában, táncos leányok és fiúk között. Szindbád emléke sokáig kedves emlékezetben maradott (1888-1891 - a szepességi Podolinban végzi el az akkori nyolcosztályos gimnázium alsó négy osztályát.) öreg lett, jóuram, az idő eljár. Ugyan mi történt magával? Kinek a lábánál térdepel? Talán valamelyik rongy barótném fogadta szolgálatába? Bizonyosan az a kis fekete, akinek egyszer mesét mondott egy délután, midőn hosszas könyörgésre bevittem őt magához? Emlékszik, a velencei feketekendős leányokról beszélt? De mily öreg lett!" (1920-1921 - A Tanácsköztársaság bukása után a sajtóban hajsza indul ellene. Anyagi helyzete romlik, műveit csak elvétve adják ki.) Vilma útrakd Budeusz János, a tanító, gyerekeket szállított Poprádfelkáról Podolinba. Harminc év óta ez volt a mestersége, azóta hordozta az alföldi gyerekeket a szepesi városokba és viszont a szepesi fiúkat, leánykákat az Alföldre: magyar szóra. A sors minden embernek kijelöli a maga mesterségét. Senki sem tehet arról, aminek született. Budeusz János annak született, hogy gyerekekkel kereskedjen. Az Alföldön ismerték őt, akárcsak Gábrielt, a bélai borovicska-főzőt, vagy a kézsmárki takácsot. Tudták róla, hogy derék, megbízható kereskedő, aki féltékenyen őrzi a renoméját. Dehogyis fordult elő, hogy valaki panaszkodott volna Budeusz János ellen. A nyár volt a levelezés ideje. Nyáron Budeusz uram reggeltől estig leveleket írt. Az mór az ő üzleti titka volt — hiszen akkor mindenki csinálhatná ezt a mesterséget! —, hogy hol és merre találkozik alföldi gyerek, akinek a szülője szívesen elcseréli gyermekét egy szepességi gyerekkel - egy vagy két esztendőre. Budeusz János tudta azt, hogy Kishalason lakik egy Tóth Laci nevű fiúcska, akiért a szülei szívesen vennének egy esztendőre házukhoz egy ugyanolyan korú leánykát — mert leányuk nem volt Tóthéknak —, mikor is a leánykának szőkehajúnak és kékszeműnek kellene lennie, mert Laci olyan fekete, mint a bogár. Elindultak a levelek Podolinból és üzenetükkel berepkedték a magyar falvakat, városokat. Ahová a levelek mentek, jó talajra találtak. A podolini tanító nem levelezett hiába. Az alföldi homokon megmozdult a szülők fantáziája és dolgozni kezdett. Ugyan hol is volna az, ha az ő gyerekük egy esztendő alatt németül megtanulna? Egy esztendő múlva németül beszélne a pappal, a tanítóval. A fantáziák méq tovább János, a takácsék tehát teljesen bizonyosak lehettek arról, hogy a tanító a legjobb meggyőződése szerint cseréli el a keresztleányát. Folyt is a levelezés szorgalmasan egész nyáron és Budeusz uram úgy válogatott az alföldi ajánlatok között, mint a dús kincseiben. Melyik lesz a legalkalmasabb? Hol fogják legjobban szeretni a kis Vilmát? Hol lesz édesanyja helyett édesanya a csereszülő? Még az 6 gyakorlott szeme is tétovázott most, midőn a kis keresztleánykáját kellett elhelyezni. Mikor mór megtetszett volna egy kis ajánlkozás. akkor Gábrielék találtak valami kifogásolni valót a cserén. Egyszer például Gábrielné, aki írni-olvasni nem tudott, belenézve az alföldi levélbe, azt vélte, hogy a betűk nagyon vastagok, szigorú ember lehet az írója, s a kedvezőnek látszó ajánlatot elvetették. Máskor Gábriel uram, a finom vásznak mestere, azt találta egy levél külsején észrevenni, hogy az nem tiszta. — Nem — mondta —, nem ... itt nem öltöztetnék Vilmácskát olyan tisztán, mint ahogyan mi szeretjük. Az idő múlt és mór a szepességiek aratásba fogtak, ami tudvalevőleg a nyár végének kezdetét jelenti ott a fennsíkon. Budeusz uram forgatta, tanulmányozta a leveleket, mint a kártyákat. Újra meg újra elolvasta az összes ajánlatokat és már csaknem azt határozta el magában, hogy Vilmácskát még egy esztendeig otthon marasztalják, amikor a sok levél között egy törökszentmiklósi özvegyasszonynak a levele akadt még egyszer a kezébe. Az asszony azt írta, hogy fájdalom, neki nincs gyereke, nem adhat cserébe senkit a leánykáért, de nagyon szívesen venné magához és szeretné, mintha a maga gyereke volna. Máskor az ilyen ajánlatokra nem szokott reflektálni a podolini tanító, de most gondolkodóim esett. Nini, fl féktelen szenuodélLj történetéből 100 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA .Jobban meg lehet ismerni egy férfit a temetőben, mint a bálteremben. Olyan özvegyasszony pedig nincs, aki végleg lemondott volna a férfiak ismeretségéről. Az ilyen temetői találkozások már gyakran végződtek házassággal. - De Szindbád szerelmet s nem házasságot keresett, mert azok közé az elbizakodott, javíthatatlan férfiak közé tartozott, akik késő vénségükig bíznak az elvarázsoló tekintetükben, a mézes-mázos szavaik hatékonyságában és a női nem esendőségében, s ezért a szerelmet még házasság nélkül is elképzelgette magában a vén bohó." (1919-24 - Első feleségétől elválik, elveszi Várady (Rózsa) Zsuzsit. Új házasságában is gondokkal küzd, megpróbálja folytatni régi életmódját, ez újrc fölborítja a háztartás egyensúlyát.) .Tehát menthetetlen vagyok. Azért bocsát szabadon, mert nem akarja a szanatórium hírnevének érdekében, hogy itt fejezzem be az életemet. Inkább egy városligeti pádon. Ó, mennyire tévednek azok, akik egy lábadozó betegnek, örömujjongásaiban hisznek?! Az igazi, komoly nagybeteg, aki naponként eljegyezte magát a halállal: az igazában nem akar meggyógyulni, mert fél a gyógyulás fájdalmaitól, amelyek még tán súlyosabbak, mint a betegségek." (1933 - Tavasszal rosszabbodik betegsége, szíve, gyomra, mája kezdi felmondani a szolgálatot. Május 12-én hajnalban hal meg, élete 55. évében. Temetésén a hivatalos Magyarország képviselői nem vesznek részt.) mentek. Látták, hogy aedeigetik, vigyázzák, nevelik a gyereket ott a messzi idegenben az elcserélt szülők, mert hiszen olyan mértékben van jó dolga az ő gyereküknek is az alföldi szülőknél. A Budeusz levelei nemcsak a fantáziára hatottak, de a hiúságra is. .A szepességi gyerekek keveset esznek" — szokta volt írni leveleiben. No hiszen csak az kéne, hogy keveset egyen az a gyerek! Majd hátra kötnék a sarkát! Hát csak hadd jöjjön az a gyerek, majd kihizlaljuk. Jöttek-mentek a levelek. A legutolsó levél az volt, amelyben azt írta Budeusz János, hogy a poprádfelkai állomáson vár. Ismertetőjele vörösbarna köpenyeg. Ezt megismeri minden gyerek. Akkoriban úgy volt, hogy Gábrielnek, a podolini takácsnak a Vilma leánykája röpült ki a szülői házból, mert abba a korba került, hogy megtanuljon magyarul. A szepességiek ugyanis többnyire leányaikat adták cserébe az alföldi fiúkért, mintha csak arra gondoltak volna, hogy fontosabb az, ha a jövendő nemzedéknek az anyja tud magyarul, mint az apja. Hisz a gyerek az anyjától tanul meg beszélni. A kis Gábriel Vilmának keresztapja volt Budeusz hátha ez volna még a legjobb. Hátha itt szeretnék Vilmácskát legjobban. Itt volna neki igazi anyja, hisz más gyerekek között nem kellene megosztani a szeretetét! Az öreg tanító a mutatóujját a levélre nyomta és még egyszer figyelmesen végigtanulmónyozta a sorokat. A betűk, azok a betűk bizony nem a legrendesebbek voltak. Látszott, hogy írójuk tanyai iskolába járt s azután sem forgatta valami nagy szorgalommal a tollat. De egészben véve tiszta és csinos volt a levél, mint egy friss, mosóruhás, barnahajú, jóságos szemű és halkbeszédű asszony levele lehetett a Budeusz uram felfogása szerint. — Ez az asszony nem fogja bántani Vilmát — gondolta magában és nyomban közölte Gábrielékkel tapasztalatát. A takácsék egész héten tanakodtak. Forgatták a levelet jobbról-balról. És Gábrielné már-már belenyugodott volna a dologba, amikor még valami eszébe jutott. — Kedves komámuram — mondta a takácsné —. mielőtt odoadnánk Vilmát, valahogyan, okkal-móddal, azt kellene megtudni, hogy teszen-e rézkrojcárt ez az aszszony az ugorkásüvegbe? Budeusz uram nagyott nézett, de a komaasszony makacsul bólingatott a fejével. — Ezt kell megtudnia. Addig nem határozok. Budeusz uram fogta magát és körmönfont levélben fölvetette a kérdést az alföldi asszonynak. A válasz rövidesen megérkezett. Az özvegyasszony nem tesz rézkrajcárt az ugorkásüvegbe, mert a réz ugyan szép színűvé teszi az ugorkát, de az egészségre ártalmas. — Odaadjuk Vilmát — mondta ki az utolsó szót Gábrielné. — Most mór nyugodt vagyok. És a kis Gábriel Vilma így indult el az Alföldre, amikor abba a korba jutott, hogy magyarul megtanuljon. 7
