Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-05 / 40. szám
KÖVESDI KÁROLY Harang alatt liliom in memóriám Nagy László Nem mozdulunk, de végtelen a rengés: a koszlott zászlón ő a tiszta folt. Dörög a csönd és jő bamba merengés: harang alatt a legszebb liliom. Szél jár előttünk, iszonyú kerengés. Mindent kibírunk, mindent, ami volt. A Túloldalról mindig jön jelentés, nem az a halott, aki holt. S ha minden elhagy s téboly lesz az ágyunk, háljunk vele, mint gyermekkel a bábu akkor is, mégis, csak szorítsd magadhoz e dércsókolta, félrevert szivet. Ki mindenségnek osztotta magát mégsem tartozott senkihez. MOLNÁR IMRE csillagbál dombi erdők tág házában csillagbálban kicsi királynő Kassiopea trónodhoz zengő udvarodba suhogó magasságba emelj fel magadhoz gyöngyhomlokú kebled helyén piciny két csillag lángol térded helyett piciny két csillag táncol táruló hajnal az öledhez láncol emelj egek sarkára tiszta hó nászágyára az ébredés ezüst falai közül ián Johanides, a mai szlovák prózairók középnemzedékének tagja, 1934. augusztus 18-án született Doiny Rubinban. A Komensky Egyetem bölcsészkarán művészettörténetet, történelmet és esztétikát tanult. Kezdetben művészettörténeti tárgyú cikkeket írt. Később tért át a széppróza művelésére. Évekig Martinban ék, később Vágsellyére (5аГа) költözött. Ma is ott él. Eddig négy könyve jelent meg. 1963-ban adta ki első sikeres noveHagyűjteményét Súkromie (Magánélet) címmel. Ezt követte 1965-ben a Pods tata kamenolomu és 1967-ben a Nie. Hosszú szünet után a napokban jelent meg Nepriznané vrany (Be nem vallott varjak) című könyve, műfajilag a riport és a széppróza határán, Vágselylyéről. Bakrda о vktadnej Imiiké c. kisregénye vagy nagynovellája, amelynek folytatásos közlése magyar fordításban itt indul, a közeljövőben jelenik meg az írószövetségi kiadó, a Slovensky spisovater gondozásában. Jobanides hősei ülnek, álldogálnak és beszélgetnek, tehát úgy viselkednek, mint egy társadalmi dráma figurái. A hasonlat nem is egészen véletlen, mert a kisregény lapjain, ezekben a sajátosan johanidesi mondatokban, a klasszicista dráma hármaselvének mindenben megfelelő körülmények között, a zárt tér és a szigorúan körülhatárolt színpadi idő egységében egy maroknyi embercsoport belső drámájának vagyunk csöppet sem szenvtelen szem- és fültanúi. Az így elénk táruló világ több vonatkozásban is bírálat a csoport egyes tagjai erkölcsi tartásának elferdüléséről, amely meghatározza viszonyukat a társadalomhoz. Johanides a mikroszkopikus elemzések mestere. Egy-egy arcról, hangról, tekintetről rengeteget tud és elmond, s ez mind az író mély lélekelemző képességének szerves része. A művében rejlő kamaradrámát ez az analitikus írásmód avatja mégis prózaivá, prózaszerűvé. KONCSOL LÁSZLÓ A BCTÉTKÖNY4 BbLMDhJb (KISREGÉNY) 1. Szemben az alkonyodó éggel, amit a háromhetes eső tisztára mosott, szemben a vaskos törzsű juharfákkal, amik már sok-sok éve — de csak október végén, ha nyirkosak s ha a nap már leáldozni készül — vén elefántok lábára hasonlítanak, szemben a méltóságos tölgyekkel, gesztenyékkel és nyírekkel, szemben a pompás, nagy terebélyű vén fákkal, amiket az ember a majd százéves, télikerttel díszített emeletes villából, a villa magas földszinti halijának mind a három francia ablakából bármely évszakban kedve szerint megcsodálhat (a villa hajdan egy kies rét közepébe épült, itt vívták meg a pozsonyi férfiak a múlt század majd minden lovagi párbaját) - a tisztára mosott levegőben, szemben az alkonyra váró mozgalmas óra töretlen délnyugati fényével, a nem várt, nem is várható, hirtelen támadt isztrial, adriai ragyogásban, amilyet a kontinens belső területein csak a legkedvezőbb nyári feltételek között lát az ember, nyirkos őszökön soha, szemben az apró, fürge pákkal, ami oly picorka volt, mint az összehúzott szembogár, s előbb az ablaktábla mentén, később két csupasz, mosolygó játékbaba mellett iramlott, míg a babák széttárva tartották karjukat, s dundi kacsájuk úgy állt, mintha valami tárgy után nyújtóztak vagy éppen álmélkodtak volna, egy villa falai közt, mely úgy szállt tulajdonosról tulajdonosra, mint amitől előbb-utóbb minden gazdája szabadulni akart, az importált osztrák bútordarabok kulisszái között, bőrhuzatos fotelokban, amiknek olyan a színe, mint a kutyák nedves talppárnáié, két asszony ült, életük őszének még nyárias hangulatú elején, kávéjuk utolsó cseppjeit ízlelgetve. Oly mérlegelő szemmel figyelték egymást, mintha csak az imént, csak egy negyed perce, közvetlenül, de igazán közvetlenül az előtt, hogy szemük a gyorson illanó fénytől összeszűkült, szándékuk ellenére, akaratuk ellenére szavaikkal dühösen marcangolták, minden elburjánzó ok nélkül sértegették volna egymást, s közben maguk is elborzadtak volna maguk fölött. Még mindig szemmel tartották vagy - jobb szóval — fürkészték egymást, mint aki azt próbálja kitapogatni, van-e egy-egy sértő megjegyzésének alapja, s közben mintha egy másik, egy nem kevésbé erős benyomást is tápláltak volna a megfigyelőben, azt, hogy váratlanul egy gyorsan beállt és igen erős csönd lepte meg, szálka meg és hallgattatta el őket, a csöndnek az a fajtája, ami a harang testében kél, mikor a zengés elhalt benne, s olyan, mint a legtökéletesebb magány, az a nyugtalanító csönd, ami tüstént olyan benyomást kelt, mintha már órák óta kizárólag őt hallanánk, az a csönd, mely arra késztett, hogy nagyokat nyeljünk nyomása alatt, amivel dobhártyánkra nehezedik. Olyan arccal kémlelték egymást, mintha valami sorsdöntő feleletre vártak volna. Úgy lesték egymást, mintha, váratlanul és nagy hirtelen megsejtettek volna valamit, talán egy érzést, ami fordulatot jelez, ami változtatni fog korábbi hangulatukon, s amit talán sohasem tudnának nevén nevezni, olyan érzést, amiről képtelenek lettek volna, megmondani, hogy bennük támadt-e vagy az ablakon á,t szivárgott a szobába. Szemük önkéntelenül az ablak könyöklőjére, az olivaoloj tónusú fényre, az impregnált, de lakkozatlan a maga idején alighanem csak firnisszel kezelt s azóta simára koptatott vörösfenyő deszkára tévedt, arra a tájékra, amerre a pák menekült, a két babára, s arcukat lassan egy félelem gyötrelmes vonásai torzították el.- Most pedig térjünk a tárgyra: íme a pénz! - szólalt meg Dana olyanféle hangon, mint aki a nagyon is lármás csöndet szeretné leplezni vele, s tízezer koronát tett ki az asztalra.- Kiszálltak-e már hozzád azok a . .. tetőfedők? JÁN JOHANIDES
