Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-10-05 / 40. szám
MOLNÁR LÁSZLÓ A Kő éneke nem hitted hogy kő vagyok szirtek alatt elhagyott kősivatag kőmező kőkoszorús temető eldobsz: vízen pattogok nem hitted lásd kő vagyok testem béna hallgatok szélviharban megkopott ősöm büszke sziklakő meleg földet szerető álmaiból itt maradt egy kőhullású pillanat CSÁKY KÁROLY Vihar Sorok egy Csontváry-kép alá Hát megálltak a felhők Hortobágy felett. Sárga ostorok csattannak az égből, szemünket veri cseppjeivel a tenger. Kutyáink körülugatják a tájat, összebújt csordák néznek a semmibe; aztán ránktekintenek, s mi tesszük amit a puszta tehet: viharverten önmagunkkal védekezünk vihar ellen. kérdezte Luco, mindegy hirtelen jött lámpalázát rejtegetve, s elfordult, mikor Dono a nagy köteg százast az osztrák keksz morzsáira helyezte.- Luca, kérlek, ne haragudj, de egy ezressel.. . még jönni fogok, ha megengeded ... ugyanis Slóvanak el kellett utaznia - magyarázta- Dana, s hogy bal kezének orról az ujjarái, amit egyesek a végzet ujjaként emlegetnek, a körömlakkot lekoparja, lehajtotto a fejét. A mind fehérebb ragyogásban minden ág törékenyebbé vált, s a függönyök is áttetszőbben lengedeztek. — Szóra sem érdemes. Perszehogy. Mondj valami mást — hadarto Luco úgy, hogy abban a vonat utón loholó ember zihálása és kapkodása is benne volt, mig arca olyanná vált, amilyen a megalázóitoké.- Miért... ? — kérdezte Dana, és szembogora összeszűkült. Úgy figyelt, mintha azt akarná megfejteni, mire gondol Dana e pillonotban. Lehet, úgy érezte, hogy becsapták, mert nem ilyen választ várt, vagy kezdett rájönni, hogy vétett Lucának, s most azt szeretné megtudni, mivel. — Nyakig úszom a pénzben! Nyakig — felelte Luca fáradt hangon, ominek о mélyén kövérre hizlalt, de féken is tartott és alig észrevehető gyűlölet lapult. — Szóval csak a fejed látszik ki abból a tenger pénzből? — firtatta Dana egy társasági mosoly kíséretében.- Mór csak a fejem. Nem is az egész. A szám, az már nem. Csők a szemem - taglalta Luca megváltozott, immár fásult, előbbi tónusához mérve is tovább fáradó, talán az indokoltnál is kimerültebbnek tetsző hangon, amiből hiányzott minden korábbi érzelmi színezet, minden közlési vágy, minden nyomaték, ami sejteni engedte volno, hogy fogja-e még folytatni vagy sem, olyan hangon, ami valahogy az éppen előtte heverő hideg, nikkelezett papímehezék sima és fényes felületét idézte föl, ofyon hangon, ami hirtelen csak külső megjelenésében hasonlított emberi hangra; Luca úgy ült, mint aki a pillantását akaratlanul az újrokokó szekrény fehér ajtaján, a rojta csillogó ovális, nogy tükrön felejtette, de úgy bámult a tükörbe, mint aki mögéje néz, nem érzékelve művi, netán csők ebben az állandó művi alakjában ismert, érvényes, azonosítható és igazi arcát, ezt az arcra illesztett arcot, amit sokon talán meztelennek mondanának, egy más nő arcának, mintho ez az egész nem is maszkírozós, fiatalítás, stilizálás eredménye lett volno. Ez az orc mindig restaurált, bőrének fénye о két háború közötti idők hamisítatlan amerikai kaucsuk bőrfényére emlékezteti az embert, s olyan, mint egy szoroson topodó, feszes hártya, azzal a szereppel, hogy az asszonyok életkorát eltakarja. Luca szeme levált a tükörről, s Danára fordult. Úgy kémlelték egymást, ahogy a szurkolók lesnek egy-egy izgalmas labdarúgó-helyzetet. Dana., aki bőr kézitáskáját az ölében nyugtatta, s aligha töltötte még be az ötvenet, mintha két különböző szívet viselt volna a testében, szemével pedig kitartóan és önkéntelenül azt ismételgette, hogy a túlságos szánalom elnehezíti az ember igazságos szellemét, s hogy szenvedélyes önáldozata valószínűleg minden önfeláldozást nevetségessé tesz, Luca viszont, akinek ez a ház volt az otthona, kifújta cigarettája füstjét, s egy akaratlan szemrebbenésével elárulto, hogy tekintete egy elképzelt kontinens hátországára támaszkodik.- Pénz nélkül viszont kész pojáca vagy! Mindenki pojácája! - jelentette ki Dana váratlanul és olyan hangon, mint aki úgy érzi, hogy itt az alkalom, előhozakodhat a tromfjával, jóllehet a hangja nagyon is vidáman csilingelt, olyanformán, mintha a következő pillanatban buja és élesen csengő kacagásban készülne kirobbanni. Kinyitotta divatjamúlt bőrretiküIjét, s egy orvosságosdobozt halászott elő a mélyéből, de bakelit talólapja alatt nem zörgött pilula, ezért az aszital szélére helyezte, s tovább kotorászott a táska mélyén. Pillanatokon belül a másik diniles doboz is előkerült, de már látta, hogy az is üres, miközben tovább hajtogatta a magáét: — Beletörődni, hogy tényleg nem vagy, mint pojáco, nem is olyan nagy dolog. Nagy dolog csak az a tudat, hogy a többiek is tudják, hogy pojáca vagy! Nincs véletlenül egy Diniled, kedvesem? Vagy Alnagonod? Bármit adsz, jó lesz ... Én totál ki vagyok fosztva. — közölte és kérdezte Dana egy és ugyanazon pillanatban, de mosolygós hangja, mely mögött szüntelenül és láthatatlanul ott lappangott a kacagás, nem mutatta, hogy fejfájás gyötörné. — Látom, kilóra nyeled őket - szólt Luca, s Danán feledte hosszú és nagyon súlyos, minden társaságban igen kellemetlenül ható, egy pillanotra kifejezetten tapintatlan, mi több, már-már túlzottan nyers tekintetét, vezénylő tekintetét, parancsoló, ráadásul zovaró tekintetét, amiben egy röpke pillanatra a szépségkirálynőversenyek vagy manekenválasztások szakértőinek, női bájítészeinek hivatásos fölénye is megvillant, rangsoroló tekintetét, amilyet az ember alig várt volna tőle, mert nem illett ai szeméhez, tekintetét, mely nyilvánvaló módon a legintimebb tekinteteknek ahhoz a neméhez tartozott, aminek a birtokában az ember két ajtót is magára zár, ha egy automatizmus lefejti róla a külső arcot, tekintetét, amilyen akkor izzik föl az ember szemében, ha véletlenül egy tükörre lel, s ha benne váratlanul igazi arcára talál, s az a futó és megmagyarázhatatlan érzése támad, hogy leleplezte magát, hogy most mutatkozott be magának, vagy egyszerre csak majdnem megsértődik, mert egy más, egy alig föltárt, egy szinte kellemetlen arc tekint rá a tükörből, egy arc, mely becsapta, s amelyhez ott о tükörben még nem volt ideje hozzászokni, hiszen mind, akik élünk, saját arcunkat is kizárólag olyannak akarjuk és szoktuk látni a napi tükörben, amilyennek szeretnénk, mert még a tükörben is csak elképzelni tudjuk magunkat — nos, ilyen volt Luca tekintete, mikor a szemét összehúzta, s mohón cigaretta után nyúlt. — Látom, molyokat hizlalsz ... Mór negyedik napja, hogy irtózatosan hasogat a fejem — mogya,rázta Dana nyugodt, sőt megfontolt és kiegyensúlyozott hangon, mintha nem is fájt volna sehol, s így folytatta: — Mostanában már legalább hébe-hóba csillapodik. De augusztusban ... két hétig egyfolytában mártó az agyamat. Alnagant. Algenát Veralgint. Dinilt. Amid van ... — Megnézem, mit adhatok. Nálunk csak Lojzo zabálja a pilulákat - szólt Luca mélán, s fölemelkedett. Nyílt az ajtó, s egy fiatal, huszonkét-huszonháram éves, de huszonnégynél semmi esetre sem több; nagy, nyugodt, buja szemű nő lépett a hallba. Mégis, tekintete mélyén ott volt már a pörkölödés meg a hamu, illetve о makacs, mintegy sosem okuló őszinteség, az erőltetett, már-imár erőszakolt, sőt görcsösen akart hála bármilyen banális vagy közkeletű szóbeli figyelmességért, a félénk ragaszkodás meg a titkolt, zavarba ejtő könyörgés. Kicsi orr, pihék, telt száj, vékony szálú hajzat. Félénk orca már az első pillonotban elárulto, hogy mór szült. — Szia, kis Sofia! — fogadta Dana elsőnek, elmaradhatatlan mosolyával. Soáo szeme hálásan csillant rá vissza, elmondta neki, hogy most is jó színben von, mint végeredményben mindig, s csak aztán fordult a mamájához. — Az alsó lekvárokat átfőztem. A magam részéről azt hiszem, hogy nem kezdte volna ki a penész, ha ómama még egyszer átfőzi őket, mikor üvegekbe kerültek! Dehát ismered az ómamát! Szia, mama! Mór megyek is! Danához fordult, hálás pillantást vetett rá, s о másikban olyan érzést keltett, hogy mondani akar valamit. (folytatjuk) KONCSOL LÁSZLÓ fordítása 7
