Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-03 / 1. szám
Iд \ kicsi légynek jelen- IL1 \ téktelen lábai voltak. ZQA Idő kellett hozzá, míg bejárta B. arcát. Fölle sétált a kiálló felületeken. Megbicsaklott az orra meredekén, beleakadt vastag szemöldökébe. Füle kacskaringóit éppen csak érintette, a szájánál megállapodott. összedörzsölte lábát, és szárnyát berregtetve állt a kitóduló légáramlásban. B. kellemetlen bizsergést, szomjúságot érzett. Fújt, a légy elrebbent, körözött, visszaszállt. „Légy“ — fogalmazta. „Dögre száll, a húsra. Érezhette a nyers húsom szagát.“ Megpróbálta fölemelni a kezét. Gondolatban nagyon magasra emelkedett. De látta: mozdulatlanul fekszik a takarón. „Egy kis vizet, ha kaphatnék. Valaki csak ad.“ Kórterem, félhomály, lepedők. Fehér. Az ajtóban világosság. Napfényes folyosó. „Nappal van, talán délután?“ Már semmit se látott. „Vagy este?“ Iszonyúan feltört a szomjúsága. „Egy kis vizet.“ Tenger hullámzott, keserű levegő, egyedül hányódott, kapaszkodott a fehér lepedőbe. „Vizet." Még egy óráig nem szabad. Elegáns, fiatal nő, fehér, kinyíló köpenykében, strand barna lábbal. A tenger szellőztetett hullámai ismét fölcsaptak. Elborították az ágyat, a falakat. Savanykás ízt érzett, mohón nyelte a korty italt. Elég. — Hullámok vitték, úsztatták, lassan, a partig. A keserű-savanykás tea végigcsurgott a nyakán és a mellén. Ezt meg kell innia — mutatta a nagy korsót az ápolónő. Kérjen és töltünk a poharába. „Nem is pohár, inkább kis öntözőkanna. Üveg.“ Kis szúrást érzett. Katéter. Talán nem is az ő teste feküdt közömbösen az ágyon, fehér lepedőkben. Fölemelte a kezét, fehér ing lógott le róla. „örzóangyal a katekizmusból.“ Az ajtófának két fehér köpenyke támaszkodott. Az egyest délben hozták, most kezd inni, a hármasnak infúzió megj, ha megint nem iszik. — Jó. Kész a kalapod ? Isteni lesz a sárga kosztümhöz. A hármas jajgatott. jaj. Jajistenem, mileszvelem, ja-Ugyan, tessék megnyugodni. Jajnagyonfáj, adjanak valami orvosságot. Nem tudok mozogni. — Tessék szépen feküdni, elmúlik. A csinos, vöröskontyos nővér eltakarta B. elől a beteget, csak a hangját hallotta. „Szomjas vagyok, inni kell.“ Keze lassan emelkedett föl a lepedőről. Kinyúlt a kis öntözőkanna felé. „Működik a távirányítás.“ Felemelte a kannát, ivott. A hármas megnyugodva feküdt az ágyon, a kórteremben csend volt. A kis légy magabiztosan rászállt B. orrára. Egy legyintéssel elkergette. Körözött, próbálkozott, sértettel elszállt. B. keze a takaró alá csúszott. Megtapogatta a derekát, a hasára tapintott. Kötés, megnyomta, nem fájt. „Semmiség. Egy kis műtét az egész. Észre sem veszi. Elaltatták azért. Persze. Ügy látszik, mégis felvágták“ állt meg a keze a kötésen. Tessék inni! B. engedelmesen nyúlt a kannáért.- Jajistenem. Teremtőm — jajongott ismét a hármas, kövér ősz néni. A vörös nővér sietett hozzá. Teste alig emelkedet ki a lepedők alatt. Rajta is őrangyaling volt. Ritka, kócos haja szánalmas kis gubóba csavarodott a nyakán. Aludt. A hármas tovább jajgatott. Percekre fáradt csak el. Ilyenkor csönd volt, csak a nővérek suttogása hallatszott. Fiatal orvos jött be. Mondott valamit a nővéreknek. Nevettek. A vörös fölényesen, a barna odaadóan. Hol vannak? — fordult a kórterem felé az orvos. Egyes, kettes rendben, a hármas nehezen viseli Odamentek. — Majd adok jó orvosságot, amitől aludni fog. Este lett, vagy éjszaka. A félhomály változatlan maradt, a folyosóról jött a fény. B. folyamatosan nyúlt a kis kannáért, megtöltötte újra, ivott. Üi, tele korsót hoztak, megitta, néha odajött a vörös, csővel a kezében, B. engedelmesen emelte a lábát. Talán aludt is, a lepedők, az ágyak — a kis, sovány öregasszony néha fölemelkedett és lebegett a szeme előtt. Bizonyosságot csak a korsó és a kis öntözőkanna jelentett. A kettes ágyon felébredt az öregasszony. Szégyellős mozdulattal nyúlt hajához, igazgatta, sóhajtott. — Nem tetszik tudni, reggel van-e már? — fordult B. felé, Nem tudom, hol vannak a holmijaim, biztosan a másik osztályon hagyták. Ide csak az ember testét hozzák, úgy látszik minden más kívül marad. Majd megkérdezem a nővért, ha jön. De borzasztó, hogy itt kell lenni. Otthon vár a sok munka. A jószág! „Mióta van itt a néni??- Jaj, már nagyon régen, van annak két hete is. Operáltak. Csak már otthon lehetnék. Nem lehet ennyi ideig otthagyni az embert. Talán már a héten hazamehetek. „Mikor operálták?“ -Tegnapelőtt. De borzasztó sok mindent csináltak velem. Alá kellett írni, hogy saját felelősségemre. Pedig én nem akartam, mentem volna haza. De azt mondta a tanár úr, hogy nem lehet. Muszáj volt neki operálni, kérem. Ö akarta. Nekem mindegy volt. Csak otthon lennék. A jószágokat meg ugye az embert el kell látni. „Hová való a néni?“ — Messzire. Szeged mellé. Nem is tudom, hogy jutok haza. „Feljön a férje.“ Az ugyan nem. Nem szeret utazni. Nem megy sehová. Ideje sincs. Dolgozik, meg aztán este megiszik egy-két pohárkával. Kell uan volt, egyedül dolgoztam. „Mennyi földje volt?“ Két hold, jó föld. Azzal sokat kellett dolgozni. „Most mijük van?“ Házunk, szoba-konyha. Meg a háztáji. Csak már otthon lennék. A folyosó zajai erősödtek. Az éjszakai nővérek hőmérőt, tálakat hoztak. Előbb a kettes és hármas ágyhoz mentek. A jajgató öreg néni nagy, puha teste betöltötte az ágyat. Jövés-menés kezdődött. Üj nővérek, orvosok jöttek. Spanyolfalat hoztak, mögötte műtőkocsira tették.- Hová vitték? — kérdezte a kis öregasszony. „Másik osztályra.“ A nővéreknek a reggeli vizit előtt dolguk volt. Lehúzták a jajgató asszony ágyát. A szürke, pucér matracok a félhomályba vesztek. A kis öregasszonyt lemosták, a nővér meg is fésülte. - Fel tud kelni? — fordult a vörös kontyos B.-hez. — Vagy lemossam? — B. előbb az egyik, majd a másik lábát lógatta le az ágyról. Ráállt. A nővér vörös kontya, tűsarkú cipője, a pucér mataracok fenyegetően közeledtek a szoba túlsó végéből. — Jaj istenem, mi lehet a jószágokkal ? B. belemártotta kezét a vízbe. ISZLAI ZOLTÁN: ШМЕШЖ az öregembernek. „És jól élnek?“ Áldott jó ember az uram, nagyon jó életem volt vele. Igaz, szegények voltunk, mindig gürcöltünk, meg front is volt, meg beszolgáltatás, de jól éltünk. Igaz, az uram egyszer-kétszer elköltözött Szecsva Rózához, mert az kivetette rá a hálót, de azért nagyon jó ember volt mindig, ha arra tetszik gondolni. „Gyereke van?“ — Nem volt nekem sohasem. Próbáltam mindent, de nem lett. Talán azért is ment az uram a Rózához. „Annak volt?“ Volt, de nem az én uramtól „Most is dolgozik?“ Persze, kérem. Azért jár nekem a kórház. Meg ott van a háztáji, a jószág. Amikor a háború-A szappan ismerősen csúszott a kezében. Lassan végigkente az arcát. A vizit kedélyesen folyt le. Az esti doktor viccelődött. A nővérek kuncogtak. A kis öregasszony ismét elmondta gondját, és kérdezte, mikor megy haza. — Nemsokára, nénike, csak még egy kis utókezelést kap. Ma átvisszük a másik osztályra. Délután látogatás volt. A kis öregasszonyhoz nem jött senki. B.-hez barátok érkeztek. ■ Szia. Na, hogy vagy? Mi van? Mi lenne? Semmi. 7
