Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-09-07 / 36. szám

Ardaiék udvarán megcsonkított körtefa áll. Egy gyökérből, szépen párhuzamosan két törzs nőtt. Mire az ikertörzsek termővé fejlődtek volna, az egyik rádőlt a másikra. Különös módon az erőszakosabb törzs pusztult el. Kivágták a furcsa alakú száraz fát, mégpedig olyan módon, hogy a hajlattól lefelé a plasztikus forma megmaradjon. így lett a nyakas-körtefa egyik törzse szépen termő, gerlefészket ringató és a gyökér fölötti test az elválaszthatatlanság szimbóluma. Az idén ez az ág is száradásnak indult

Ardai Gyuláné erősen búsulja körtefáját. Terméséért, szép formájáért, árnyékáért, amit hév napokon föléje borított, míg ő az edényeket díszítette.

Már ez sincs.

A tehetetlenség sóhaja a korongoló asztalnál tört fel férjéből. Ardai Gyulából, aki az utolsó fazekasmester Zilahon. A kisipari termelőszövetkezetnek dolgoznak mindketten. Ardai Gyula betöltötte hatvanadik évét. Utánpótlás nélkül vonul nyugdíjba. És ezzel kihal a híres zilahi fazekasmesterség.

1928-ban kezdte a szakmát, Marton Sándor mesternél inaskodott, aki Nagykárolyból jött Zilahra a jó kereseti lehetőségért. Nagy volt az edénykereslet, jó volt a piac annak ellenére, hogy ez időben Zilahon ötven fazekasmester tartotta fenn magát cserépedény készítéséből.

— Milyen volt ez a piacra termelő kisipar harminc évvel ezelőtt?

— Ahány fazekas, annyi fajta edény volt. Ma is, amikor harminc évvel ezelőtti edényt találok és kézbe fogom, megnézegetem, ráismerek készítőjére. Nemrég hoztak egy bokály-kancsót azzal a kéréssel, hogy hasonló zománcozást és festést alkalmazzunk az új edényeken. Mostani kancsóinkon többnyire pávaszemes díszítés látható. Nem ártana, ha a régebbi díszítőelemeket újra felhasználnánk — javasolta az illető. A feleségem nézte az edényt, fogta meg a tekintetével is.

— Nézd, Gyula, ez az első munkáim közül való — kiáltott fel.

— Ez még a „fattyúvirágos“. Ezt házasságunk után készítettük, amikor fiatal feleségem még alig tudott bánni az ecsettel.

Mi úgy vagyunk az edényekkel, mint anya gyermekeivel. Felismerjük súlyáról, díszítéséről, formája kecsességéről. Bár a régi időben nem voltak egyedi díszítőelemek, harminc-negyven motívumot alkalmaztak a zilahi fazekasok. De ha egyéniségek készítették az edényeket, ugyanazok a virágmotívumok eltértek egymástól.

Ardainé 1946-ban férje mellett tanulta meg az edényfestést. Nehezen ment a rajzolás, de a gyakorlat nagy mester. Márpedig gyakorolni kellett, mert minden héten egy katlan edényt égettek ki, hogy szombaton reggel a piacon árulhassanak. Keddig Ardai Gyula a következő hétre szánt edényeket korongolta; 450 nagytányért és 200 kistányért. Ardainé vasárnap kezdett a festéshez és hajnalokig rajzolt-festett, hogy készen legyen csütörtökre, amikor már égetni kellett. E sok gyakorlat alatt a „fattyúvírág“ mind ..teljes virággá" bomlott a fiatalasszony keze alatt.

Nemcsak a helyi piacon árultak. A zilahi fazekasoknak Bánffihunyad volt az egyik legkeresettebb piaca. Kalotaszegen jobb áron kelt el a cserép. Igaz ugyan, hogy erre a tájra az igényesen válogatott kékzománcos tálakat, kancsókat és zo-AZ UTOLSÓ ZILAHI FAZEKAS

máncozatlan főzőedényeket vitték. Ilyenkor két-három katlan edénnyel indultak piacra. Közben Ardainé is megtanult korongolni, és hogy több edényt készíthessenek, a festés mellett ő korongolta a kistányérokat. Nem volt megállásuk, nem volt pihenésük. De soha nem gondoltak arra, hogy más, könnyebb mesterség után nézzenek.

— Aki vastag, nehéz edényt készít, nem való fazekasnak; válasszon magának más munkát. Az nem szereti a keze alatt alakuló anyagot. Ha valaki nem érti a mesterséget, leül az edény vagy zörög az anyag a keze alatt. Fogja meg ezt a két kancsót! Mondja meg, mi a különbség közöttük?

Nézem, emelgetem az edényt. A díszítés egy kéz munkája. Csak a súlyuk különbözik.

— Ez az, kérem. A nehezebbiket egyik tanítványom készítette. Nem volt képes könnyű, finom edényt korongolni. El is ment, mint a többi... Próbáltam, próbálgattuk többször is kinevelni az utánpótlást. A szövetkezet vezetőségének felajánlottam, hogy szívesen megtanítok bárkit, akit érdekel ez a mesterség. Keletje van az edénynek. Nem

4

tudunk annyit termelni, hogy ne kelne el a népművészeti boltban. Havi ötezer lej értékű edényt adunk át a szövetkezetnek és tessék megnézni, most is csak vagy három kancsó van az üzletben. Nyáron a külföldi turisták különösen sokat vásárolnak. Mert szépek ezek a pávaszemes kancsók és a virágos tálak. De én hiába hajtogattam a hozzám küldött tanítványoknak, hogy ez finom munka, ehhez türelem kell, ezt nem lehet elfuserálni. Szeretni kell az edényt... Azt válaszolták, hogy ők inkább elmennek lapátolni, semhogy az agyaggal bíbelődjenek. Nem élvezték akkor sem, ha készen kiégetve eléjük tettem s mutattam: látod-e, fiam, milyen szépen sikerült a zománcozás? Nem folyt össze a festék. Hiába akasztottam a szín oldalára a különböző formájú és színű edényeket, hiába raktam sorba őket a körtefa alá, nem érezték meg varázslatos szépségüket. Semmi nem mozdult ezekben a fiatalokban. Mind abbahagyták a tanulást és más szakmára mentek. Az öregek kihaltak mellőlünk, a fiatalok elfutnak az agyagtól. De még sincs igazam, úgy látszik, mert a szép után nagyon vágynak az emberek, ha anynyira vásárolják az edényeinket. Akkor mégis tovább kéne vinni valakinek ezt a mesterséget Zilahon is. Erről meg vagyok győződve.

Ardai Erzsébet gondosan berendezett konyhájának falán sok-sok kancsó lóg. Ezek közül egy sem eladó. Azért gyűjtötte össze, azért vásárolta bizományi boltból, öreg falusiaktól, hogy a legszebb és legrégibb díszítésekkel frissítse fel úi edényeit. Végső soron a múzeumhoz fordult és egv nagyobb összeg letétbe helyezés ellenében néhány napra hazavihette a múzeális értékű XVII. századi kancsókat, hogy lemásolhassa őket. Eredeti zilahi edényeket, a fazekasmesterség legősibb darabjait. Ezek után festi most az életfa motívumot, a nap és hold díszítésű, szemet gyönyörködtető kancsókat. Tulipánjai, almavirág mintái az ecsetkezelés magasiskolájára vallanak.

— Egyszer pihenés közben elhatároztam, hogy agyagból megmintázom Gyulát korongolás közben. Kértem, hogy kerongoljon egy nagyobb bögreformát, meg egy gömbölyű poharat. A bögréből alakot formáltam, s arra tettem a gömbölyű fejet. Mint az edény fülét, úgy képeztem a végtagokat, majd a korong is elkészült. Orrot, szemet ragasztottam, aztán megfestettem a sapkáját, a kötényét is kék zománccal. Ki is égettük. Nem gondoltam, hogy egyszer valaki meglátja, lefényképezi és egy folyóiratban közölni fogják. Nekem igazán csak játék volt az egész. Azóta sokan kérik, hogy adjam el. Hogy adnám, mikor az uramról készítettem! Ilyenkor csak mondom: ha mi nem leszünk, kihez mennek maid rendelésre? Csak nem maradunk zilahi kerámia nélkül!

A hosszúra nyúlt beszélgetés közben meg-inegállt a korong. A körtefa árnyéka megnyúlt a lemenő nap fényében. Kiszáradt ágai feketén merednek ránk. Ardai Gyula kezéhez finoman simul az agyag. Kinéz a fára, aztán maga elé figyel, lába gyakorlott mozdulattal pergeti a korongot

A.H.

Fotem - Népi Hagyományokat Ápoló Folklór Központ együttese

ЩШЗ martosi Hajnal táncegyüttes Hlavicska László vezetésével az utóbbi években szép sikereket ért el. 1977-ben a Zselízi Országos Népművészeti Fesztivál nagydíjasai lettek, idén pedig a Művelődésügyi Minisztérium megbízatásában a hazai magyar népművészeti kultúrát képviselték a VI. Duna Menti Folklórfesztiválon, Kalocsán.

Az igen rangos találkozón a magyarországi kilenc folklór- és tíz éneklőcsoporton kívül további nyolc állam képviseltette népi kultúráját: Ausztria, az NSZK, az NDK, Csehszlovákia. Románia, Bulgária, Törökország és a Szovjetunió. Az Európa-szerte híres decsi lakodalommal ért véget a fesztivál, csaknem 1200 főre terítettek vacsorára. A lakodalom vendégei volt az öszszes külföldi együttes is. Ez nem „hat falura“, hanem „kilenc országra szóló lakodalom“ volt. Igen látványos és hangulatos befejezése az egy hétig tartó folklórfesztiválnak.

Két megye (Bács-Kiskún és Tolna) és több város (Kalocsa, Baja, Szekszárd, Decs, Kecskemét) összefogása tette lehetővé ezt. a nagyszabású találkozót. A szervezők és a városok lelkes házigazdák voltak. Szinte versengtek egymással a vendéglátásban. A résztvevő együttesek estéról-estére másutt léptek fel. A kalocsai érseki park gyönyörű szabadtéri színpadát a bajai víziszínpad követte, azt pedig a szekszárdi és a kecskeméti megyei művelődési házak színpadai, majd befejezésként a decsi szabadtéri színpad. Az együttesek a fárasztó program ellenére nagyon jól érezték magukat. Nem okozott problémát a nyelvi nehézség sem — értették és megértették egymást a néptánc és a népdal nyelvén. Ismeretségek kötődtek, jelvények, kendők — keszkenők cseréltek gazdát. Sőt tanulták és megtanulták egymás dalait és táncait. Majd az együttesek baráti találkozójára és vacsorájára került sor. Szabad, kötetlen fórumok alakultak ki. Az előre meghatározott ülésrend a vacsora után azonnal felbomlott, és