Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-31 / 35. szám
/7 && n n & n ®[tds7®0(S)0(o]^ waDDaöMtrűfts" 1938. szeptember negyediké nemcsak Vágtornóc (Trnovec nad Váhom) krónikájának fényes pontja. Nemzetiségi kisebbségünk őszinte tanúságtétele az eszmei és elvi hovatartozás kérdésében, kiforgathatatlan hűségfogadalom egy hazának. Történelmi esemény, amely Csehszlovákia haladó történelmét gazdagítja. Üzenet a mának, a közép és legifjabb nemzedéknek, felhívás a nemzetek, nemzetiségek békés egymás mellett élésére. Egy-egy valós eset; hosszú történelmi folyamat is válhat idők múltával mesévé, meseszerűvé. Pedig egykor kőkemény valóság volt, olykor emberi életeket követelő. Nagyapám emlékezéseit fogtam így fel valamikor óvodás koromban. így lett akkor mesévé a Tubochftai pártalapítás, a véres kosúti sortűz, a kommunisták meghurcolása, az éhség, a nélkülözés, a tornóci manifesztáció ... Poszpis Józsi bácsit hallgatom, idézzük újra — én kérdésben, ő válaszaiban — az említett eseményeket. Már rég visszanyerték kínzón valós mivoltukat, megértettem: „Tornác a barbár fasizmussal az emberi jogokért, az emberi létért folytatott harcnak és a nemzetiségek megértésének jelképe lesz és legyen.” Lőrincz Gyula fogalmazott így, még a manifesztáció előtt. — Akkor is így láttuk, most utólag is így látom: jelkép Tornóc, a mi jelképünk, csehszlovákiai magyaroké. Mert hányszor bizonyítottuk azóta már, hogy mi ebben a hazában akarunk élni, ezt az országot építeni, szépíteni, gazdagítani a csehekkel. szlovákokkal együtt. Nem volt a bizonyítás mindig ilyen dekoratív, legtöbbször csak a becsületes munka fémjelezte. Bizonyítottunk olyankor is, amikor nem vettek bennünket barátnak, sorstársnak, testvérnek, mint Tornócon. Amikor csak néhány régi elvtárs közbenjárásának köszönhettem állampolgárságomat. Meg akkor is, amikor a testvéri és internacionalista segítség idején virággal köszöntöttük barátként azokat, akik szocialista vívmányaink megvédésében segítettek. A köztársaság, a haza védelméről volt szó: egészéről, jellegéről — mert az ország, amelyért az ember vérét hajlandó ontani, sokkal több a kerítéssel vagy mezsgyékkel körülhatárolt néhány tízezer négyzetkilométeres területnél. És eszmékről; igaz emberi eszmékről: „Azért van különösen nagy jelentősége ennek a hatalmas népi megmozdulásnak, mert olyan időben történik, amikor a háború vagy béke kérdésének kell eldőlnie. Azt hiszem, hogy a ti jelenlétetek ezen a méreteiben oly hatalmas táborozáson magában véve is világos válasz erre.” (Major István: Tornóc tízezres manifesztációjáról.) — A nagy tavaszi mozgósítás idején úgy éreztük, bástyái lehetünk a fasizmus ellen vívott harcnak. Aztán elárultak bennünket: munkásságot, parasztságot, haladó értelmiségieket. Kétszeresen kötött össze sorsunk a szlovákokkal, csehekkel, németekkel. Szegények és kiszolgáltatottak lettünk. S csak a kommunisták maradtak a nép mellett, mi hirdettük továbbra is a harcot a nemzeti gyűlölködés, a fasizmus réme, a második világégés veszélye ellen. Mi hirdettük, s vallom ma is bármikor és bárhol, hogy a nemzetek és nemzetiségek összefogása, a békés egymás mellett élés az egyetlen járható út. Egy napba sűrűsítve a manifesztáción valósítottuk meg ezt. Hiszen Major Istvánon és Lőrincz Gyulán kívül Vladimír Clementis is felszólalt, meg Kari Kreibick, Mikuliéek szenátor és Ján Poniéan is. Ebből az összefogásból született a tornóci határozat is: „Mi, Dél-Szlovenszkó magyarsága, együtt a szlovák, cseh és német nép itt megjelent legjobb fiaival tudatában vagyunk annak a mérhetetlen veszélynek, amely a Köztársaságot és annak valamennyi népét fenyegeti. Ebben a komoly történelmi órában, amikor egy szomszédos nagyhatalom a világháború tűzcsóváját gyújtogatja, amikor a Köztársaság függetlenségét és önállóságát akarja eltiporni, hogy rabláncra fűzze annak összes népeit, kijelentjük: utolsó leheletünkig védeni fogjuk a Köztársaság minden talpalatnyi területét.” — Tízpercenként érkeztek a különvonatok. Nagyszombatból, Léváról, Űjvárból, Bratislavából, Komáromból. Gútáról egy hajó jött fel a Vágón. Szímőről, Diószegről, Seredből, a két Széliből és a többi környező faluból kocsikkal, kerékpáron, gyalogosan jöttek a résztvevők. Az állomásról jöttünk a faluba, ahol aztán elhangzottak a beszédek és a határozat. Egykor próbáltam valóságként fölfogni, most már sehogy nem tudom mesének találni. Forrongó világunkban a neofasizmus, a neutronbomba réme távoli, de megdöbbentő. Akkor a békét féltők, a világégés ellen harcolók jól látták, amit mi történelemkönyvekből borzadva ismertünk meg. S mily jól látták Steiner Gáborék, Szabó Istvánék — a párt központi bizottságának tagjai —, „hogy védve a Köztársaságot nem valami idegen érdekekért hozunk áldozatot, hanem védjük ezzel a békét a háborús gyújtogatok ellen, védjük otthonunkat, kultúránkat, nyelvünket, védjük eddigi kivívott demokratikus jogainkat, védjük Magyarország önállóságát, függetlenségét, az egész magyarság jövőjét.” — Az ének is több nyelven szólt a Vág partján, ahova közel tíz vagon fából színpadot, s tizenötezer ember részére nézőteret építettünk. Jelszók, zászlók lengtek a magasban: az együvé tartozást jelképezték. Azt az érzést, amely uralta akkor valamenynyiünk tudatát. S tudtuk, százak, ezrek maradtak otthon, közénk valók, akiket már a fasizmus módszerei rémísztettek. S aki itt volt, vállalta a munkanélküliséget, a nyomort, a verést. De nem először tette, s nem is utoljára vállalta eszméiért, elvhűségéért, internacionalista világszemléletéért a valódi és a képzeletbeli pofonokat. Ülök Poszpis Józsi bácsival szemben, hallgatom, ki tudja hányadszor, lángoló igazát. Hetvenkilencedik évét tapossa, egyedül él, feleségét, fiát temette már el, és sok-sok elvtársát. Nem mondanám róla, hogy ennyi éves, hogy ennyi mindent átélt. S amikor az őszinte emberségről beszélt, a bántalmakról, amik érték, érik, eszembe ötlik: talán nem fejezte be életművét. Mintha gondolatolvasó lenne: — Mítoszok keringtek rólam, kultuszt építettek körém. Védekezni kellene ellene, mert sokat tettem, de sok még a tennivaló. Nem lehet megnyugodni, babérokra telepedni. Biztosan követtem el hibákat is, nincs tévedhetetlen ember. Még itt a helyem, érzem. A tornóci manifesztációnak hagyatéka van, s vigyázni kell, hogy megvalósuljon. Kemény kézszorítás, búcsú. Nem hosszú időre. Poszpis Józsi bácsival és a hozzá hasonlókkal gyakran kell találkozni. Figyelni őket, hogy folytatóik lehessünk Tornóc 1938 - a mikrofonnál Major István, mellette Poszpis elvtárs (A párttörténeti intézet archívjából) NESZMÉRI SÁNDOR
