Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-08-31 / 35. szám

HÁROM NEMZEDÉK

ELENA LITVAJOVA, AZ SZLKP KB ELNÖKSÉGE TAGJANAK, A SZLOVÁKIÁI NÖSZÖVETSÉG KB ELNÖKÉNEK ÖNNEPI BESZÉDÉBŐL:

„Azon a történelmi színhelyen találkozunk ma, ahol apáink, anyáink, nagyszüleink, vagy a mi nemzedékünk tagjai nem egy nehéz harcot vívtak meg a mi szebb, boldogabb holnapunkért. A Felkelés napján — ennek a vidéknek ifja, örege; asszonya, férfija — tudta, hol a helye. Együtt mentek a végső harcba, amelyet szovjet barátainkkal vállvetve vívtunk meg. A Zizka-brigád partizáncsoportjai nehéz és egyenlőtlen harcot vívtak ezekben a hegyekben a fasiszta megszállókkal. Ez a hely — Jankov vrsok — néma tanúja a fasiszta kegyetlenségnek, amelynek egyik bunkerjében hét sebesült bajtársunkat égették el élve a tömeggyilkosok. A végső győzelemért megannyi család fizetett kegyetlen árat.

Ez a vidék a felismerhetetlenségig megváltozott. Hol máshol éreznénk ezt a változást jobban, mint a saját szülőföldünkön? Itt, ahol ismertünk minden régit és látjuk az újat, ahol bizalmas közelségben vagyunk minden talpalatnyi földdel, itt érezzük leginkább, mi vált valóra ifjú álmainkból, vágyainkból, itt győződhetünk meg leginkább arról, hogy nagyapáink, apáink, testvéreink küzdelme nem volt fiiábavaló. Hogy az ismert és ismeretlen hősök vérétől ázott föld jgazdag termést ad, és hogy igazságos harcunk a szocialista építés egyetlen feltétele volt. Minél távolabb kerülünk e sorsdöntő napoktól, annál inkább történelmi szemszögből látjuk a jelentőségét, és annál inkább érezzük népünk hősi helytállását, politikai és erkölcsi fejlettségét. Az SZNF harcos öntudatra ébresztette asszonyaink, lányaink nagy részét is. Ezért mondjuk mi, akik végigjártuk ezt az iskolát, hogy az élet egyetemét jártuk ki.

Még a Felkelés alatt kovácsolódott össze barátságunk is a szovjet emberekkel. A közös harcban ismertük meg a Nagy Október országának katonáit, azok erkölcsi magatartását, elszántságát, bátorságukat, hazafiságukat, internacionalista érzésüket, igaz barátságukat. Őszinte, egyszerű, közvetlen embereket ismertünk meg bennük, akik szeretik az életet, hisznek az emberben, akik elvtársaikért az életüket is feláldozzák. Nekik köszönhetjük e kettéosztott világban biztonságunkat, békés jövőnket.

Nemcsak az emlékekért emlékezünk. A Szlovák Nemzeti Felkelés, mint az erő tiszta forrása, lelkesít bennünket, serkent országunk további felvirágoztatására. Megvoltak a hősei, de a mai és a holnapi napnak is megvannak. Ezek azok, akik közülünk valók, akik becsületes munkájukkal mindennap gyarapítják közös javainkat, akik nem sajnálják az erőt, akik energiájukat és tudásukat a párt és a nép szolgálatába állítják a CSKP XV. kongresszusa programjának és az SZLKP kongresszusa határozatainak teljesítésével a mezőgazdaság, az állami építkezések, az oktatásügy, a kultúra, az egészségügy, a kereskedelem, a szolgáltatások és számos más területen, akiknek a munkájából tevődik össze a mi mindennapi boldogságunk, az elégedettségünk, a mi békés életünk. Ma minden vonalon kötelességünk lelkiismeretesen, becsületesen, hatékonyan dolgozni.

Nagyra értékeljük asszonyaink és leányaink munkáját. Ennek eredményeképpen ma jobban élünk, mint bármikor azelőtt.

Hiszen Európa fölött már több mint harminc esztendeje tiszta, békés az égbolt. A nemzetek békés, egymás mellett élésének politikája korunk létérdeke. Még azoknak a bonyodalmaknak ellenére is, amelyek ezen a téren még mindig léteznek. Ez a felismert igény a Szovjetunió lenini békepolitikájának, nemzetközi tekintélyének, gazdasági és katonai erejének az eredménye, a szocialista közösség országai szilárd összefogásának és a világ haladó emberei béketörekvéseinek az eredménye. És ebben a tudatban a mi nőszövetségünk is még jobban fog dolgozni. Forró odaadással hazája, a szocializmus iránt, elkötelezetten tovább fogjuk szilárdítani a békét s benne biztonságunkat."

HÁROM NEMZEDÉK TALÄLKOZÄSA

Kemény léptű, bátor tekintetű aszszonyok. Idő-barázdálta arcukra nehéz emberi sors vésődött. Augusztus utolsó napjai számukra ünnep. Találkoznak, hogy emlékezzenek. Emlékeik: egy-egy bajtárs, testvér, az élettárs neve a közös sírkőn, emléktáblán; megfakult kép egy búvóhelyről; féltve őrzött levelek; arcukon, testükön sebhelyek . . . Asszonyok — az elsők közül. Akik előtt a szűk hegyi ösvények fái, bokrai már örökké meghajolnak. Hiszen ismerősek egymásnak: Felsó- Nyitra, Felső-Garam, Liptó, Turócimedence, Beszterce hegyei ismerik életüket, sorsukat. Most, harmincnégy évvel a Szlovák Nemzeti Felkelés sorsformáló napjai utón megint emlékezni jöttek össze a „Strázovskó hornatina“, a Radisa-völgyének szép hegyei közé, az őrt álló Jankov vrSokra. Egy idősebb elvtársnő mondta nekem: Évente eljövök a találkozóra. Ez a legszebb ünnepem. De mindig rágondolok azokra, akik nem szólnak

hozzánk könyvekből, újságcikkekből, akiknek nevét már elmosta a történelem folyása. Csak ilyen fevillanó kép él még némelyikünkben. Vajon hányán vannak még lengyelek, ukránok, franciák, szerbek, akik névtelenül is a hősök soraihoz tartoznak, a nemzetközi összefogás szimbólumává lettek. És hányán vannak még magyarok, akiknek szinte nevüket sem jegyeztük le, szavukat is alig értettük.

E szavak nyomán tettem fel a kérdést néhány egykori bajtársnak, akiknek közelébe férkőztem. Milyen emlékeik vannak magyar partizánokról?

Hana Grznárová, az egykori Grznárbrigád tagja csak egy magyar katonára emlékezik: — A nevét sem tudom már, azt sem, hogy hová való, csak azt, hogy magyar anya szülte. Egyedül bolyongott napokig, amikor valaki közénk hozta, mivel én értettem a nyelvén. A partizánokat keresem, közéjük akarok menni, — emlékszem szavaira. Előbb gyanakodva szemügyre vettem, aztán megmagyaráztam, hogy az nem olyan egyszerű