Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-24 / 34. szám
Ráengedte a hasára. Csípőcsontjót kétoldalt kiugrasztotta, odakapcsolta karjával. Ez az egyetlen mód, hazavinni. „Csak az aluljáróig jussak el - gondolta, s izzadt a tarkója. - Ott pihenek." Tíz percig tartott, a lépcsőn lefelé. Mire leért, épp csak ráejtette a hulladékkosárra. Fellélegzett, zsebkendőjével benyúlt a gallér alá, hasát, derekát nyomkodta. „Meg ne sérüljön végül — gondolta -, ki tudja, milyen törékeny." önnyebben kapta a levegőt. Zsibbadt alkarját védelmezőén a csomag fölé fektette. Az újsógosbódénál fegyelmezett sor toporgott, a Sport-ért, Esti Hírek-ért. A férfi kinyújtotta reszkető jobb kezét, ön centire, a görcs három centit visszahúzta, egy perc múlva elérte végre a spárgát. De meg sem emelte. — Nem lehet — mondta szomorúan —, nem lehet ilyen nehezet. Ami itt van — s a mellkasára bökött —, az nekem éppen elég. Elment a három harminccal. „Hát senkire sem számíthatok — gondolta ő —, hiszen nem látványos. Aránylag kicsi. Nem kelt sajnálatot." Csak félútig eljusson vele. A felén túl mindig könnyebb. Tüdejét teletöltötte levegővel. Visszaölelte a csomagot a hasára. A legjobb úgy vinni, hogy közben rá sem gondol az ember. Hanem másra. A JÓKAI ANNA OLDUSASSZONY И EGHÖDITÄSA Ezek nem segítenek. Az oszlopot támasztó fiúk és lányok sem, csak szívják valószínűtlenül apró csikkjeiket, trágár szavakat löknek egymáshoz, s még trágárságukban sincs logika. Talán össze is törnék. Vagy széttépdesnék a papírt, ott, a sáros kövezeten és százszoros röhej zengene a boltozat alatt. Dehát ez a néhány nyomorult. Tartják lábukat a gózmelegedő vasrácsain. Boldogan hazaviszik, helyette. Pénzért.- Három harmincat, lottóra — mondta a férfi és közelebb sündörgött. Mintha szárnya lenne, a régi katonasapka lebegő füle megemelte. — Kórházból jövök. Adott neki. — Lenne ez a csomag — mondta aztán —, nem messze ... Kaphat húszat is. Egy pillangós papucsra, gyermekkorából. Búzakék pillangó, a piros papucson. Az a papucs. Már a foszlánya is foszlány. Mégis ugyanolyan. Táskája ütemesen verte az oldalát, a teher a térdéig csúszott a lépcső tetején. „Hát vasból van ez a rohadt szobor? - gondolta s őrületesen feldühödött. — Vesszen minden, bedobom az első kukába. Vagy a földhöz csapom, hadd repedjen ezer szilánkra, ez a rohadt szobor..." Talán ha húzná maga után. Ha lenne rajta kerék. Ordított a hasa, a csípője, a dereka. A szíve — pitvar miocardialis laesio — fájdalmasan dübögött. Elfulladt. Felidézte megint a búzakék szárnyú lepkét a piros papucson. Mellékutcába fordult. Legalább ne lássák az arcát. Ezt az erőlködéstől sajátságoson bamba arcot. Mintha belülre költözött volna az egész súly: lefelé húzta a porcikóit, a föld felé, hogy végigfeküdjön a latyakban, karját széttárva, szabadon, önfeledten ... Gyűlölte a csomagot. Hogy mit cipel benne — őzt sem tudta felidézni. És minek. Uramisten, minek, abba a zsúfolt szobába? „De most már, ha beledöglöm is..." A körútra kanyarodott, s mintha külföldi lenne, megcsömörlött turista, leroskadt a Tiszaviróg-kávéház üvegportáljának márványperemére. A szobrot a kiszögellésbe támasztotta. Két percig nem tudott magáról. Arra riadt fel, hogy esik az eső. Valaki kopogott mögötte. Nyilallt a nyaka, ahogy hótrafordította. Egy fiatalember a szív-asztalnál, letörölte a párát az üvegről, s ír valamit az ujjaival. Ezt írja: gyere be. Szép fiatalember. Kicsi szemű, vastag hajú, de szép. Rózsaszín szája van. A szájak rendszerint kékek, bordók, lilák — de ez friss rózsaszín. Sima a bőre. Eddig sose vágyott rá. Most először, de jajdulásig. Egy ilyennel lefeküdni. Csak egy órára. Ahol még nem parázs a szerelem, ahol még nem kell szítani, fújni, miközben csupa széngóz lesz a tüdő... Itt láng, aprófalóng illata van. Csak egyszer. Úgy érezte, hirtelen felkel, bemegy, a nevét se mondja, csak széttárja magát: tessék. A csomag ózott a sarokban. És ezzel, ezzel mi lesz? Ha nekitómasztja, recsegropog a presszóasztal lóba. A fiatalemberre mosolygott, fáradtan mutatta a csomagot. A fiú odapillantott, intett, tréfás borzadással, elmaszatolta az írást, visszafordította hátát az üvegnek. A csomag csúnya. Ormótlan, most már mocskos is. „De félúton túl vagyok — döbbent ró, diadalmasan. — Idáig elhoztam, én, egyedül." • Éhes is volt, fázott. De mór emelkedett. Mint amikor sebre sót hintenek, úgy helyezte vissza a szobrot a hasára. Újra elindulni, szinte kibirhatatlannak tűnt. A fizikai fájdalom egy pontro szaladt, középre, a bordók aló, mint a szüléskor, amikor a méhszalag leszakadt. Ment. Nem ismerte meg Sanyikat, a péntek esti kanasztapartnerét. Pedig az utána is szólt: — Újabb beszerzés, asszonyom? Mi szépet rejteget? Csakugyan. Mi szépet? Hiába. Hiszen válaszolni se tudna. Nincs ennek neve. Volt ereje rá, hogy visszamosolyogjon. Különben is, váratlanul könnyű lett. Már nem a terhet érezte, csak a fájdalmat. ti lépcsőházban sem tette le, az ajtóban sem. Ment vele a szobába, s leeresztette pontosan középre, a földre. Azután a heverőig mászott, s elfeküdt rajta, véghetetlen lassúsággal. Szemét behunyta. — Te őrült - mondta a férfi, s lábával megpiszkálta a csomag málló bevonatát. — Ezt a dögöt... honnan cipeled? — Hazahoztam — felelte. — De mi ez? Mi az isten csodája? — a férfi letérdelt, tépdeste az ázott papírt szerteszét. „Jajistenem — gondolta ő —. mi lesz, ha nem is az? Mi lesz, ha itt nem ugyanaz, mint ott, a legfelső polcon?" Nem tudott fölemelkedni, csak a fejét mozdította. A férfi talpra állította a koldusasszonyt. A koldusasszony habkönnyűnek tűnő, lyukacsos pórusain átömlött az esti fény. Az volt. Megrendítően az. És sokkal esendőbb, mint a polc tetején. Sírt. A boldogság tünékeny pillanata. — Te szerencsétlen — mondta a másik —, tönkretetted magad. Ezzel a súlylyal. Még egy férfi se bírja gyalog. Nem is illik ebbe a szobába. — Akkor majd kiviszünk mindent - felelte mámorosán —, mindent, amit eddig szereztem, üres lesz a szoba, üres a puszta négyszögig. De ezt hazahoztam.- Tönkretetted magad... -'mondta a férfi. Agyagtekintete megolvadt, szánakozva. - Egy haldokló koldusasszonyért. Hát megérte? A várakozók mozgolódnak a teraszon. Késő van, hideg van, sokan vannak. Mindenki be szeretne már jutni. Az asszony kijön „rendet teremteni". (Egy asszony): — Teccett mondani, a múlt csütörtökön el teccik utazni, nem gyüttem. Mondom, mán most biztos itthol teccik lenni, azért most gyüttem. Most csütörtökön. Teccik tudni, hogy hogy van. Itthon vagyok én, mer hát fogadok én minden héten. De hát, ha száz fejem volna, akkor se bírnám. Akkor se bírnám. Amit meg nem tehetek, nem tudok micsinálni. Mer azt mindenki elvárja tőlem, hogy őszintén beszéljek. Ha egy szóba megtévedek, akkor meg bajt csinálok saját magamnak. Úgy-hogy azt nem lehet. (Egy fiatal lány): — Tessék szíves lenni mostl Mán másodszor jöttem és olyan nehezen tudok menni. — Én elhiszem drága. Mindent megértek én. De most mondja meg, kit válasszak ki belőle? Nem tudok mit csinálni. Ügyis még egy bizonyos ideig, amíg valamelyik halott itt van, azt tudom beszólitani, hogy: De maga jöjjön, vagy maga jöjjön. Csak a hozzátartozót hívhatom be. Nem tudok mit tenni végképp. (Fiatalasszony-hang): — Nekem most halt meg az uram, ha mondana róla valamit. — De hát halott nélkül hogy fogadjam el? Először látnom kell a hozzátartozóját. Hát nem úgy van, hogy leülök, ászt mondomI Hát ászt meg is kell látnom, hogy kiről fogok beszélni! Hát ászt maga hiába mondja nekem, hogy én az uramrúl akarok beszéltetni, ha egyszer az nem halotti Énnekem azt magamnak kell meggyőződni, hogy ki a halottjai Mer anélkül nem tudok beszélni. — Nem látja? Nem jelentkezik? — Nem azért, hogy nem jelentkezik. Hát fáradt a fejem, és nem bírom. És ugye, akik előbb jönnek, látom, hogy jön. Van olyan, aki utójára bejön, de már a halottja itt van, akkor azt kell elfogadnom. Nem tudok mit csinálni. (Oregasszony-hang): — Másodszor vagyok itt, de ebbül nem lesz semmi, mink nem jutunk be márnái (Egy másik öregasszony hangja): — Hát nem, má majd megfagyok, a lábam is fázik. (Egy asszony): — Jaj, de sokan vagyunkI (Maga először van itt? S kitől hallotta, hogy Jolánka ... ?) — A vonaton beszélték. (Merrefelé?) — A budapesti vonaton. (És mit mondanak róla? Mit mondtak, hogy?) — Hát hogy igazat mond. És elszántam magam, hogy én is eljövök. A szomszédasszonyom a kútba ugrott hirtelen, és szeretném megtudni, hogy mér tette? Nagyon jó szomszédok vótunk. (Hová való?) — Emődrűl jöttem. (Mihez van az közel?) — Mezőcráti járás, Borsod megye. Igen. (És mikor ugrott a kútba?) — Június harmadikán. (És maga mire gondol, hogy mért tette?) — Hát eljövök, hogy beszélték a vonatba, hogy ez a néni igazat mond, hát eljövök, hogy hátha megmondja, hogy mért tette. (Nagyon szerette a szomszédját?) — Nagyon. És senki nem tudja, hogy mér tette. (Családja se?) Az se. Ez a szomorúi ÖTÖDIK JÓSLÁS Egy kicsi, fekete kendős öregasszony ül egészen közel a halottlátóhoz. — Most tetszik hallani, ha halkabban beszélek? (Öregasszony motyogva mondja): — Ha keményebben ... — Na de nagyon erősen nem tudok, mer akkor azt nem fogom érteni. Tessék akkor idejönni. Ide tessék helyet foglalni! (folytatjuk)
