Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-24 / 4. szám
DÉNES GYÖRGY versei Kdprázat kellene Kóprózat kellene. Játék, s hit, mi a játékból fogan. Te kellenél, ő kellene, de az sincs immár, ami van. Húzzák körém, húzzák körénk az ördögi kört. Valaha itt nyílt nyomodban a szirmos nap s a s úgy bolyongtál — nem érezted a testet, telt volt a lélek, a bánat sem sekély. könnyű éj, ízlelt a szem, a sejtek megízlelték a földreszállt eget.. . morzsa örömök megkerestek, hogy, amit feledtél — néha az is tessék. Szív szívre omlott, csont csontra hajlott, már szétzilálták azt a régi rajzot. Elzengett az ég, elrebbent annyi kis csoda, lebírta a végtelent a végcél: a hova?! Foto: NAGY L. Feltámadás Széthull ami van a létben, a rész megfúl az egészben. Ha láza, lombja volt a mának, elnémul furcsa éneke, s visszafáj lelke a világnak. De már a holt anyagon át új legenda szárnyal tovább, szerelmek fonják-kötik egymást s megárad minden élet mása. Ó, megvert álmok feltámadása! Görögös rövid sóhaj Ó, szépek, szépek, szépek, szépek a megcsorbult cserépedények. a torzók, karjatörött szobrok, s a kettéroppant márványoszlop. az antik éj, a mondák üledéke, szép, szép a ködbe rejtett béke, bölcs istenek, gonosz szirének, az örök homéroszi ének. SZERETŐK BALÁZS JÓZSEF SZERELMESEK XXI. — Amióta az eszemet tudom, mindig, állandóan csak túlóráztak! Túlóra-ország, igenis! Túlóra ország! — bizonygatta az építésvezető. — Nem igaz, hogy ezt másképpen nem lehetne . . . — Hát persze! Nem olyan egyszerű ez, mint ahogyan maga gondolja! Ajaj... — a megbízott igazgató legyintett — Meg aztán, ne féltse maga az embereket! Megvan itt mindenkinek a magához való esze Tudják azt, amit maga nem tud, hogy minden jóban van vakrmi rossz, s minaen rosszban van valami jó. Mert ilyen az élet Maga tanult dialektikát? Na látja! Hm, ez a dialektika! És erre örökké lehet számítani. Már mindenki elment az udvarról, csak Kalenda és a fiú maradt ott Kalenda közelebb állt a két vitatkozó emberhez, a fiú már az irodaház bejáratánál ült a lépcsőn és úgy figyelt. Mireisz Béla csoportvezető pedig úgy bámulta a megbízott igazgatót, hogy amikor az érvelt, ő is bólogatott hozzá. A megbízott igazgató intett neki: — Na, jöjjön Mireisz kolléga, beszédem van magával. Az építésvezető lehiggadva nézett utánuk, megigazította a nyakkendőjét, a bőrzakóját. Világító fehér inge valahogyan nem illett ebbe a környezetbe, élesre vasalt barna nadrágja a térde alatt kiszélesedett. Ahogy elindult az irodaház bejárata felé, úgy nézett ki, mintha egy ruhaszalonból keveredett volna erre a tájékra. Kalenda és a fiú követte. Felmentek az első emeletre, közben az építésvezető az elvégzett munkát mérte fel, kis noteszt vett elő és abba írta észrevételeit. Az első emeleti folyosón Bertalan István az ajtókereteket mázolta, amikor az építésvezető odaért hozzá. Bertalan István abbahagyta a munkát, várta, hogy elmenjen előtte az építésvezető. — Jól dolgoznak — mondta Bertalan Istvánnak. — Hát, igyekszünk, ha már idejöttünk — válaszolt készségesen a férfi. — Az előbb miért nem mondták el a véleményüket? — nézett Bertalan Istvánra és a mögötte felbukkanó öreg csicskásra az építésvezető. — Hát kérem szépen, a magyar ember nem szeret vasárnap dolgozni, dehát mi ugyebár idejöttünk, vállaltuk, kiküldetést kapunk, miegymás ... — Értem — bólintott az építésvezető. — Aztán meg, jó pénzt is adnak vasárnapra ... A legmagasabb túlórát. .. Meggondolandó .. . Nekünk meggondolandó, mert a kis túlóra nélkül ugye ... — Ezt nem értem. Most mondta, hogy szép a fizetése. Hát akkor? — érdeklődött tovább az építésvezető. — Tudja, hozzá van már szokva az ember. Ha megkapom a fizetésemet és nincs túlóra, hiányzik. Ugyebár . .. hiányzik .. . Kalenda mindent hallott, ott várakozott ő is a folyosón, Latorcza Imre az ablakokat kezdte leszedni, aztán a festéket készítette elő a mázoláshoz. Az építésvezető kinézett az egyik üres ablakon. Piros cserepes házsor húzódott előtte, a templomtorony körül mintha megállt volna a levegő, s a városon túlról ide látszottak a dombok, mögöttük a kékes-feketén felhőkbe csavarodó hegyek. Hirtelen fordult meg, majd köszönés nélkül otthagyta őket. XII. 6 Másnap a lépcsőkorlótokat kezdték szerelni. Kalenda és Latorcza Imre a lelakkozott, pácolt deszkák éleit vizsgálgatta. Épp a betonba ágyazott vasoszlopok csavarmeneteit tisztították ki, amikor Kalenda az öreg csicskáshoz fordult. — Ideadná a biciklijét? El kell szaladnom valahova.- Vigye csak — mondta az öreg. Kalenda észrevette, hogy amióta hozzákezdtek a lépcsőkorlátok szereléséhez, az öreg csicskás meg a fiú félrevonulva beszélget. A fiú többször elment a telep hátsó kijáratához, visszajött, súgott valamit az öregnek, aztán dolgoztak tovább. A beszélgetésbe néha bekapcsolódott Bertalan István is. Kalenda nem értette, hogy őt miért nem avatják be a sugdolózásokba. Már reggel észrevette — ma az alagsorban tanyáztak le —, hogy a fiú ki-bejárkált, a csicskás úgy figyelte minden lépését, mintha az élete függött volna ezektől a - látszólag céltalan - utóktól. — Csak nem? — villant, át az agyán a gondolat — csak nem lopnak ezek valamit Amikor már a bicikliért indult, akkor jutott eszébe a nyárikonyha, s az, hogy mennyire szeretett volna öreg ajtókat, ablakokat kapni a felvonulási épület bontásából. Éppen most nem kellene nekik lopni, ez nem a legjobb pillanat. A megbízott igazgató, meg a csoportvezető, meg a többi ismeretlen férfi állandóan az építők munkáját figyeli. Az istenit, vissza kéne fordulni, megmondani nekik! Közben eszébe jutott az is, hogy beszélnie kell a csoportvezetővel, mert nem mehet ki, még dél sincs — csak úgy a városba. Az alkalmi irodaépületben találta meg Mireisz Bélát.- Szeretnék elmenni. Dolgom van a városban. A jövő héten lecsúsztatnám. A csoportvezető várt, szívott egyet a cigarettájából. Kalenda beleegyezésnek vélte a hallgatását, mór indult is ki a szobából. — Kalenda! - szólt utána Mireisz. Kalenda megállt az ajtóban. — Jöjjön közelebb! Mór mondani akartam magának, visszatérhetünk arra a régi dologra. Tudja, a présházak... Beszéltem másokkal is. Vállalják a maszekolást. Majd szálok, mikor mehetünk. Kalenda maga elé nézett, nem válaszolt. — Aztán meg, azokat a régi dolgokat felejtsük el! Én is hibáztam... Egy ilyen helyen sok a munka, sok az idegesség. Az ember azt sem tudja, hova nyúljon, hova kapjon. De az a fő, hogy jól halad a munka, az igazgató elvtárs már pontosította az átadási határidőt! Egy kis rátartással tűzte ki az ünnepséget, de ez azért elég feszített ütemezést kíván. Mindnyájunktól... Kalenda megint elindult, amikor a csoportvezető — még mindig a székében ülve, félig háttal Kalendának — újra utána szőtt. Kalenda! Maga volt már kiváló dolgozó? Voltam - válaszolt halkan.- Nem baj! Azazhogy annál jobb... — nézett rá a csoportvezető és a ceruzáját az ujjaihoz ütögette. — Nohát akkor a viszontlátásra! Kalenda a faházhoz sietett, gyorsan átöltözött, felugrott a biciklire, és egyre gyorsabb iramban az állomásra sietett. A mérlegházban megtalálta Kapuvári Mártát.- Vegyél magadra valamit! Mindjárt itt a vonat.- A vonat? - nézett rá értetlenül a nő. Csak nem akarsz elutazni?- Nem akarok, de az lenne a jó, ha megkérnéd a kolléganődet, helyettesítsen egész nap. Mindjárt itt az apám.- Az apád? - és Márta gyorsan öltözködni kezdett a mérleghez függönnyel elválasztott sarkában. (folytatjuk
