Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-01-24 / 4. szám

Ott, ahol az út az erdőben foly­tatódott, úgy álltak a fák, rfíint a kerítés. A kerékpár­­lámpa keskeny rést vágott a feketeség­be, s Valériának úgy tetszett, mintha még szorosabban zárkóztak volna egy­más mellé a hosszú fatörzsek. A fény kissé cikkcakkban vetődött az útra, ahogyan a lábak váltakozó mozdula­tára megbillent о gép. A tanítónő az út közepén haladt о gyakorlott kerék­párosok egyenletes tempójával. Két kilométer volt az útszakasz oz erdőn ót. Kettő a tizenhatból, mely hazáig tar­tott. A kövek zizegtek, pattantak a gu­mi alatt, különben csönd vette körül, Valéria most is, mint máskor, magá­ban dúdolt. De csak este. Reggel az iskolába menet bámulhatta az erdőt innen a nyeregből. A hajlatokban búvá bokrocskákot, az öles farakásokat, ami­ket nemrég raktak el a favágók. Tanúja volt az őszi változásnak, hogyan gya­rapodik az avar a tölgyek tövében, s hogyan ereszkedik le naponta sűrű pára a völgy teknőjébe. Este fárasztóbb az út, a korai esteledés is megfosztja őt útja látványosságaitól. Ilyenkor el­vétve egy nyúl, vagy őz szalad át ke­resztbe az úton, riadt szemű, szökkenő állatok. Nagy ritkán jön vele szemben egy-egy jármű, fát hordó szekerek, munkások kerékpáron, néha a szövet­kezet teherautója, mely árut visz abba a községbe, ahol 5 tanít, s melynek se vasútállomása, se autóbuszvonala nin­csen. A dúdolásra néhány hónapja szokott rá. Talán amióta egy néprádiót tett be a szobájába a kútásá. Elalvás előtt sze­rette hallgatni az új zeneszómokat. Elég jó volt a hallása, a képzőben énekre is oktottók, s amikor idejött, már az első héten rábízták az iskolakórus ve­zénylését. Es mi mindent bíztak még rá. Rendet csináltak a szertárban, a falusi könyvtárban, az iskolaudvarban. Igaz­gatója, egy hajlott hátú, öregedő férfi, mindig jóindulatúan mosolygott ró. „Ilyen fiatal kolléganőnek ez még szó­rakozás is." Talán szórakozás ez a napi harminc­két kilométer is? A tanácstitkár sajnál­kozva mérte végig. „Lakást momentán nem tudunk biztosítani. Van egyetlen üres házunk, de ott gabonát tárolunk. A postásnak négy családja van, nekem is három. Istenverte környék ez. Szóval azt ajánlom, lakjon a szomszéd falu­ban a kútmesternél, oz elődje is ott lakott." A kútásónak valóban szép szobája volt a tanítónő számára. Néhány napja javítani kezdték az országutat. Lomha úthengerlő érkezett a városból, a munkások húszméteren­ként az út szélére kőhalmokat raktak. Valéria a kőtárokét látásból ismerte, innen toborozták őket a környező fal­vakból. Köszöntek is hangosan, vidá­man, amikor megpillantották felbukkan­ni kerékpárján. Ma reggel az egyik munkás éppen a piros kannából ivott. A fedőt nyújtotta felé, s biztatto: — Nem iszik egy kis erdei harmatot, kisasszony?. Valéria lassított. Rámosoiygott az emberekre, akik villájukra támaszkodva kísérték útját tekintetükkel.- Ó, én mór megittam a magamét a kútból. Nevetés volt a válasz. Egyekük odakiáltotta: lakik. Könnyű annak, aki a kútásónál Még elérte őt egy másik mondat is: „De megmosnám a hátát ott a kútnól." Valéria úgy vitte magával a munká­sok nevetését, mint egy könnyű szövésű hálót. Most a sötétben ezek a kőrakások árnyékként guggoltak az út szélén, rá­juk villantotta a kis lámpa fényét, csak úgy megnyugtatásul önmagának, hogy valóban kövek ezek. Messziről kivehette az úthengerlő körvonalait is. Mint egy lesben álló mozdulatlan ősállat állt ott a gép. ч Éppen tegnap írta az anyja: „Aztán nem félsz egyedül azon a hosszú úton? Tudod, hogy mindenféle emberek van­nak, Valikám. Vigyázz magadra." Va­léria megmosolyogta ezt az aggodal­mat. Mitől féljen? Diákkorában sokszor kirándult elhagyatott vidéken ezen a kerékpáron. Elfogulatlan hangon kez­dett beszélgetést idegen alakokkal, aludt ismeretlen házaknál, szemtelenül viszonozta a kihívó pillantásokat, s ha ajánlatot tettek, felszegte a fejét, és kölykös vidámsággal nevetett a dolgon. Úgy tekintette a férfiakat, mint a diák­társait, nagyon is nyílt célzásaikat hagyta kipuffanni, az volt a véleménye, hogy addig, amíg nem találkozik egy neki való fiúval, az egészet nem veszi túlságosan komolyan. Egyetlen fiúval levelezett, akit a kol­légiumban „Lángoló csipkebokor"-nak hívtak. A fiú levelei mulatságosak vol­tak. hetente kétszer pontosan érkeztek a postán. A kedélyes sorokon is átsu­gárzott „Csipkebokor’ magányossága. Ecsey — mert ez volt a neve évfolyam­­társának - a megye déli részébe ke­rült, akkora távolságra tőle, hogy ott már sík homokvidék húzódik akác­erdőkkel. Neki most mór fárasztóvá vált heten­ként kétszer válaszolni. Nem az írás miatt Egyszerűen nem tudott új dolgo­kat felfedezni barátja számára. És hó­napok után a napi harminckét kilomé­ter úgy leverte a lábáról, hogy amint végighevert az ágyon, már aludt is. A rádiót nyitva hagyta, az öreg mester szokott bejönni és lekapcsolni, hogy ne zúgjon műsorzárás után a készülék. A „Lángoló csipkebokor” meg is je­gyezte: „Valcsikám, ha jól emlékszem, még másodéves korunkban vitatkoztunk Miller „Gyújtópontján, amikor az megjelent. Hogyhogy te most úgy írsz róla, mintha nem verted volna a padot kicsi ökleiddel, amikor szópórbajt foly­tattunk? Kihagy a memóriád, Volcsi!" Igen. Ha a memóriával nincs is baj, csak ez a pedáltaposás ... Egyszer el­határozta, megkérdezi a sportújság szerkesztőségét, hogy a válogatott ke­rettagok mennyit ülnek nyeregben na­ponta? Azt is megkérdezné, hogy a hi­vatásos kerekezők álmukban nem érez­­nek-e monoton himbálódzást, mintho utukat tovább folytatnák akkor is. Elődje, aki itt a mesternél lakott, fel­került a fővárosba, s beállt kisegítő óvónőnek egy gyári bölcsődébe. Ezt a kútósó mondta el, s megmutatta annak a lánynak a levelét. Az öregember büszke volt arra, hogy neki Pestről ír valaki. „Látja, azt mondja, ha fenn já­rok, látogassam meg. A Vérmezőnél lakik. Azt pedig tudom hol van, mert ott voltam csapatszemlén, amikor Ru­dolf trónörökös tartott inspiciálást." Az öreg szokása szerint régi emlékeit sorolta, ő pedig kis idő múlva vissza­adta a levelet, anélkül hogy beletekin­tett volna. A kútásó'váratlanul félbe­hagyta a történetet az osztrák-magyar időkről, s megkérdezte: „Maga, Valéria kisasszony, meddig fogja bírni itten?" Vállat vont. Mi lehet ennek a vége? KATKÓ ISTVÁN A tanítónő Néhány év, és választhat a megye északi és déli csücske között. Tanító­lakást csak a házaspároknak adnak, s eljő az idő, amikor egy iskolában tanít a „Lángoló csipkebokor"-ral. Ö biológiát és számtant, a férje pedig magyart és történelmet. így lesz, min­den bizonnyal így lesz, hacsak addig fel nem avatják országos női kerékpár­bajnoknak. Anyjának mindenesetre azt válaszol­ta levélben: „Az is öröm, ha az ember a magyar országútokból, melyeknek hossza tízezer kilométer is lehet, ala­posan megismer tizenhatot. Végered­ményben az egészet úgyis csak a köz­úti felügyelőség ismeri) s az sem egyet­len emberből áll. Egyébként kedvező fordulat következett be: már építik oz utót! Azt mondják, a buszforgalom végre megindul, s én hálás leszek, ha egy fabódés járatot kap is ez a vonal. Ha megérem ezt a napot, akkor madzagra kötöm ezt a tragacsot, és Damoklész kardjaként az ágyam, fejem felett lógatom. Én reménykedem, Mami." Az új útszakaszon nem ráz annyira a kerékpár. Erre gondolt most is, ami­kor megpillantotta oz úthengerlő kör­vonalait. Innen már csak húsz perc hazáig. Végigszaladt a kerékpórlámpa vé­kony csíkja a vostag géptesten, mely nagy nyugalommal pihent az ország­úton. A piros lámpa jelezte az útépí­tést, a szélre kellett húzódni. Valéria hirtelen egy árnyékot pillantott meg, s ösztönösen ráfordította a kormányt, hogy a fény odavetődjék. Valóban, egy ismeretlen állt ott oz út közepén, és felemelte a kezét. Valéria fékezett. A dinamóval táplált lámpa fénye ki­hunyt, s már csak a piros ablakú olaj­lámpás pislogott. Az alak még jobban a homályba veszett. A tanítónő vala­hogy rosszat sejtett, s kedve támadt volna beletaposni a pedálba. Letette a lábát az útra, és ő szólalt meg először: — Valami baj van? Az ember nem válaszolt, hanem kö­zelebb lépett, s megfogta a kormányt. A tanítónő, olyan hangon, mintha dobogón volna a lármázó osztály előtt, így szólt: — Kicsoda maga, és mit akar? Hümmögés volt a válasz. A kéz erő­sen tartotta a kormányt, mór nem lehe­tett nekilódulni. — Volna szives felelni a kérdésemre. Nincs kedvem ácsorogni az úton. Felszólítására az alak közelebb haj­totta a fejét. — Jó estét, tanítókisasszony. A hanggal együtt pálinkaszag csapta meg az orrát. — Jó estét. Maga ezt oz úthengerlőt vigyázza? — Nem éppen - felelte a férfi. Hót? Csönd volt. A tanítónő és az útonálló némán álltak egymással szemben. „Ol­csón nem adom — gondolta Valéria, s keze a biciklipumpához közeledett. - Ha megmozdul, akkor ezzel ütöm fejbe." A férfi most nevetett rekedtes fej­hangokkal. — Csak nem fél tőlem, tanítókis­­osszony? ... Ebben a pillanatban autólámpa erős fénysugara vetődött rájuk. Az áruszállí­tó kocsi érkezett vissza. A sofőr kinyi­totta a fülke ajtaját. — Kezét csókolom, Valéria kisasszony. Csak nincs valami baj? A lánynak ebben a pillanatban fo­gyott el oz ereje. Megrázta a sírás, eleresztette a kerékpárját, amely úgy bukott le az országút régi hepe-hupás köveire, mint egy ember, aki hivatásos versenyző, s mégis kidőlt, mielőtt elérné a pályatest könnyebb szakaszát. 7

Next

/
Thumbnails
Contents