Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-03 / 1. szám
HERVAY GIZELLA Jönnek az idegenbe tántorgók jennek az idegenbe tántorgók akik meghalni sem térhettek haza jönnek a késői képzeletben hogy igazság tétessen a földnek ahonnan lassan mindnyájan kivándoroltunk jönnek a gyermekkor alagútjain eltévedettek akik csontvázzá visztek álmainkban jönnek az úton meglopottak akik elvesztették az utolsó hazai lélegzetet is jönnek a fénykép-küldők az örökös reménykedők a minden mondatba hazaindulók otthonfelejtett szavakkal-némán jönnek az idegen ruhában idegenen a bányák mélyeiből jönnek a visszhanggal maguk után zuhog rájuk a hétfői eső a keddi szerdai csütörtöki a földalatti a soha meg nem csillapodó a mindig egyformán istenverte eső a halálon itten és túl a tengeren innen és túl lemossa róluk a ruhát az elmenekített emlékeket zuhog rájuk a szaporaszemű bánat jönnek az életükből kitudottak a senkihez sem imádkozok a káromkodni is elfeledők az otthon elrongyolódott térképével a zsebükben jönnek benépesíteni a múltat hogy lakható legyen gyermekkorunk jaj jönnek televénynek hogy süsse talpunkat a föld hogy szavunk nélkülük ne lehessen tekintetünk ne menekülhessen más háborúba idegenbe más időbe más ég alá alai Magdi egy keskeny és najT gyón hosszú házban lakott. Rajta kívül még egy család élt itt, a ház túlsó — hátsó udvar felé eső — részében égett az udvari villany, hangosan szólt a televízió. A kapuk elöli lakrészben nyitva volt az ajtó. Márta ment elöl. Rögtön a konyhába nyitottak be, aztán már Magda hangját hallották. Itt vagyok ... Gyertek — szólt ki a szobából. Széles, magas támlájú fotelban ült, fürdőköpenyben, világító, csupasz térdén felcsúszott a köpeny alja, felül a mellén összefogta a gallérját. Kalendának úgy tűnt, hogy a kávéfőzőnő fázik. Az orca megnyúlt, vékony száját erőtlenül mozgatta, most olyan jelentéktelen volt az egész nő, mintha elnézést kéme a világtól, hogy ebben a szobában ül és létezik, hogy hangja van és beszélni merészel, hogy igénybe veszi még a szobát, a fotelt, a barátnőjét. Márta megállt előtte, Kalenda mögéje lépett, aztán megfordult, zsebre dugta a kezét és várt — Nem jött el — mondta Szalai Magda, és megfogta Márta kezét. Az arcához szorította és megismételte: — Nem IALÁZS JÓZSEF SZERETŐK SZERELMESEK jött el, már tegnap sem jött el .. . Mondjátok meg — fordult meg a fotelban Kalenda felé — mondjátok meg, miért baj az, hogy én nő akarok lenni, csak nő .. .? Miért baj az, hogy nő vagyok? Nő, nő, nő... — Majd eljön — nyugtatgatta Kapuvári Márta. — Biztosan valami dolga volt. Ö nem úgy él, hogy ledolgozza a nyolc órát, és mór jöhet is. Magda elengedte Márta kezét, és csak ennyit mondott: — Nem tudok egyedül fenni... Megmondtam neki is... Nem bírom ezt a lyukat, olyan egyedül van itt az ember, hogy kedve támad nekimenni a falnak! Nekimenni és ordítani: pusztuljon el mindenki, pusztuljak el én is! Mindenki! Most már főzzétek ti a kávétokat! Elfáradtam, Márta .. . Értitek? ölj le valahova — fordult hirtelen Kelendőhöz a nő tegezve, ülj le, ahol helyet találsz. Vegyetek ki a szekrényből italt, igyatok, nekem nem kell semmi... Kalenda tanácstalanul nézett Mártára; nem mozdultak, úgy tettek, mintha nem hallottak volna semmit. A kávéfözőnő felállt, odament a szekrényhez, konyakos üveget vett ki, aztán — kis gondolkodás után —rumot. Márta rászólt: — Tedd vissza...! Azonnal tedd vissza! — Csak most, mert itt vagytok . .. Csak azért. . . Egy kortyot. — Hogy ihatsz rumot? Hogy tudod lenyelni? — méltatlankodott a másik aszszony. Majd Kalendának nyújtotta a konyakkal teli poharat. — Te alszol, leragad a szemed — nézett a férfira. Kalenda elvette a poharat, felhajtotta a konyakot. Márta kiment a konyhába, közben a kávéfőzőnő maga elé meredve beszélt. 1 — Amikor elvesztettem a szüzességemet, megkérdezte tőlem a férfi, hogy mi van velem, úgy viselkedtem, mintha már rengeteg férfit ismertem volna . .. Hót mi lenne? Nő vagyok, mondtam neki... Ezt sokan nem tudják megérteni... Az emberek éppen azt nem értik meg, ami a legtermészetesebb, hogy a nő lefeküdjön a férfival, hogy odabújjon hozzá, legyen egy igazi mozdulata, szeresse, hogy így jöjjön rá saját maga, neki az a feladata ! Nő legyen . . . Nem kell se többnek, se kevesebbnek lennie .. . Erre azt mondják nekem, hogy őrült vagyok... Szalai Magda lassan felemelte a kezét, szétnyitotta az ujjait, végigsimította a haját, majd öntött a rumos üvegből, ivott. Biztatta Kalendát is: — igyál még, öntött neki is. — Vedd el! — intett a nő a konyha felé. — Neki minden ujjára akadna, csak tudod, ő nem olyan, mint én. Te vagy az egyetlen, akit ismertem ... Szalai Magda már nem tudta befejezni a mondatot, mert nyílt az ajtó, Márta dugta be a fejét. Intett Kalendának, hogy jöjjön ki a konyhába. — Itt kell maradnom éjszakára. Muszáj . . . Nem lehet egyedül hagyni... — Miért nem? — kérdezte a férfi. — Majd egyszer elmondom. Most ittmaradok. Mehetsz hozzám is aludni. Legalább nem lesz üres a ház. Itt a kulcs. Kalenda intett, hogy nem kell, visszamegy a faházba, ki akarja magát aludni. — Annyi mindent összeittam ma, úgy zúg a fejem, mintha kalapáccsal vernék ... Már a kapu felé tartott az udvaron át, amikor Márta utánakiáltott: — Innen hazatalálsz? — de ő csak ment, nem szólt vissza. A kis, keskeny utca késő esti képei falujára emlékeztették. — Hamarosan hazamegyek. Másnap már csak arra emlékezett, hogy lefekvés előtt útközben is aludt XI. Reggel együtt ment be dolgozni Bertalan Istvánnal és Latorcza Imrével. Bertalan az iránt érdeklődött hogy lesz-e kis maszek munka, jól jönne egy kis pénz, szívesen beállnék én is a sorba, Latorcza Imre nem szólt semmit, de látszott rajta, hogy. ő is elvállalna bármilyen munkát. Arról semmit sem beszéltek, hogy mostanában keveset van együtt velük, s hagy vajon a külön útjain mit is csinál? Arra számítottak, hogy Kalenda majd beszámol nekik, de nem így alakult. Kalenda szótlanabb lett, mint valaha is volt, most már a szokásos fésülködésével sem foglalkozott annyit, mint régebben, úgy élt mellettük, úgy dolgozott velük, mintha nem is ők lennének körülötte. Pedig hát, — gondolta Bertalan István, együtt jöttünk ide, nem vagyunk mi idegenek. — Hát akkor, nem lesz ma maszekolás? — kérdezte megadóan, reménytelenül Bertalan István, már az épülő gyártelep bejáratánál. — Lehet, hogy lesz . . . csak magának mondta gúnyosan a fiú. — Hagyjátok már ezt! — intette le őket Kalenda. — Várjunk pár napot, aztán majd meglátjuk. .. — Csak vasárnap ne — állt meg az alkalmi gyárkapuitól Bertalan István. — Vasárnap hazamegyek. De már pénteken délben, ha lehetne ... Én is építek, világos? Késő este, de még éjszaka is elmegyek, egyszer, egyszer. Bármilyen munkát vállalok. (folytatjuk)
