Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-08-10 / 32. szám

SZERELEM

IHis Károlynak, a győri Kisfaludy Színház rendezőjének másodszor kínált lehetőséget a MATESZ a kassai (Koáice) Thália színpadon, hogy meghódíthassa színházi közönségünket. Bokejev Csikójának rendezőjeként találkozhattunk vele először, a Thália színpadon.

A második próbálkozásban Barta Lajos Szerelem című színműve kínálta fel a rendezőnek a bizonyítás lehetőségét. A színház dramaturgiája is mintha érezte volna, hogy a Csikó után valóban teljesebb lehetőséget kell a rendezőnek és a Thália színészeinek biztosítani. A műsorfüzetben is csupa szuperlatívusz-dicséretet válogattak össze a magyar drámairodalom e korántsem csúcsművéről. Nem célom Barta színművének kategorizálása, pusztán arra szeretném felhívni a közönség figyelmét, hogy a műsorfüzetben kinyomtatott „legszebb magyar színdarab“ csak költői túlzás (reklám?), s nem objektív valóság.

A rendezőnek csupán egy helyen, a műsorfüzetben sikerült megfogalmaznia rendezői _ koncepciója körvonalait, a csehovian keveredő komikum és tragikum hatását, a tipikusan bartai osztálykritika élét. Megvallom, hogy az előadás után újraolvasva a „Három kérdés a rendezőhöz“ című interjút, úgy éreztem magam, mint hajdani diákkoromban, amikor egy elégtelenre kvalifikált felelet után valamelyik diáktársam a tanárnak vagy nekünk azt magyarázza, hogy „én készültem“ és valóban pár szóban jelzi is, hogy mit kellett volna tennie a táblánál. A színpadon azonban a rendezői koncepció teljes hiányával találkoztunk. Így az előadás szinte iskolapéldájává vált annak, hogy mi történik akkor, amikor a rendező szabadon engedi az eseményeket, nem teremtődik meg a vezérfonal, és minden színész önmaga кц10п-кй10п világát festi meg. Olyan mozaikkép alákult ki, melynek egyes darabjait semmilyen módon nem lehetett egy közös képpé, mondanivalóvá csoportosítani. A rendezői koncepció meg-nem-léte miatt, azt elemezni, bírálni nem is lehet, csupán hiányolni. A hiányzás, a rendezői koncépció abszenciájára ill. annak okára, céljára a látott előadás nem adott választ.

A stílus problémáját, illetve a sok stílusjegy különbözőségét is inkább a színészi alakítások kapcsán tudjuk elemezni. Számoljuk össze a lényegesen eltérő és egymást zavaró könnyen identifikálható stílusjegyeket. Csendes László Komoróczyja a komédia és a kabaré amolyan „vidámszínpadias“ keveréke volt. Elsősorban a közönség kegyeit kereste, s meg is találta. Végül - ha kellett, ha nem - jelenléte állandó derültséget váltott ki. (Mintha a közönség sem vette volna komolyan ezt a színjátszást — közben táplálkozott. Az önmagát oly nagyon szívesen túlbecsülő kassai közönség állandó celofán- és cukorkapapír csörgése még a túl harsány színpadi pillanatok alatt is hallható volt.) Mintha csak ellenpontja lett volna Csendes alakításának, Kövesdi Szabó Marika Lujzája hol tragika, hol naiva volt a tragédiák súlyos pátoszában. Ráadásul görcsösen is alakította szerepét, éppen tán megérezte a színpad rendszertelenségét. Kár, mert az ezt megelőző bemutatón az Amphitryonban új eszközeinek nemes és ■ egyszerű alkalmazásával hívta fel színészi megújulására a figyelmet. Tóth Erzsébet Böskéje sem tudott igazán találkozni a katonatiszt Udvardyval. Míg Böske a vígjáték eszközeivel jelent meg előttünk, Hunyadkürti István, a kaposvári Csiky Gergeiy Színház tagja Udvardyját a burleszkfilmek világából hozta. Pedig arca, tehetsége nem véletlenül ismerős. A valódi színház megteremtésén fáradozó kaposvári műhely színésze sajnos a törzsgárda színvonalához halványult. Ifj. Biky, a költő László Géza megfogalmazásában minden volt, csak költő nem. A suta melankólia helyett otromba volt és esetlen, amolyan rajtakapott „mackósra“ (kasszafúró) emlékeztetett, vagy éppen véletlenül szerelmes erőművészre. Stílust nehéz volna ráfogni, talán a rossz népszínművek göregábori figurája rokonítható vele. Hasonló a helyzet Szoby Gabi ripacskodó Fuchsnéjával. Ez már „operettenet“ volt. Hirtelen a Jókai napokra be nem kerülő amatőrök ötlöttek eszembe... az ilyen összehasonlításnak azonban csak akkor lehetne örülni, ha ez egyben nem színvonalcsökkenést jelentene. A szülők — Gyurkovics Mihály és Szabó Rózsi — melodramatikusan voltak sekélyek.

A szerep adta lehetőséget legjobban Gombos Ilona Nelliie (különösen az első felvonásban), valamint egy-két túlzását leszámítva (amivel Csendes László kabaréfelfogásához alkalmazkodott) Lengyel Ferenc Kocsárdja használta ki. Rendezői koncepció hiányában az írói szándék szempontjait kérhetjük számon. A Csehov és Molnár Ferenc dramaturgiájából építkező Barta ebben a darabban nagyon tudatosan társadalmi problémát feszenget. Barta katarzisa a nagypolgárt utánzó kispolgár, a hamis (elsősorban komformista) célok, a túlviselkedett társas kapcsolatok mögött könnyező-vérző ember profiljának ábrázolásában rejlik. Mivel az elsikkadt, a művészet sikkadt el a Thália színpadán.

Az előadás harmadik vendége szintén a győri Kisfaludy Színház díszlet- és jelmeztervezője a díszletben összesűrítette azokat a hibákat, amiket a rendező is elkövetett. A brutális naturalizmus és a stilizáltság szervetlenül keveredett a színpadi képen. Valódi asztalon valódi terítő, valódi vázában valódi művirág, s közvetlenül mögötte mályvaszín háttéren eltúlzottan stilizált, teliholdat idéző ablak... nem lelek magyarázatot.

Barta Szerelmének időszerűsége tagadhatatlan. A kispolgárt önmaga világában lemeztelenítő irónia katarzisa sajnos nem kerülhet az időszerűtlen hatások listájára ma sem, mikor társadalmunkban, ha atavizmusként is fel-fellobbanak a neokispolgárizmus lángocskái, pislái vagy inkább füstöcskéi.

Ez a bemutató azt is kívánta bizonyítani, hogy a vendégművészek hazai szerepeltetése nem divat, hanen. állandósuló gyakorlat színházaink életében. Kétoldalú gyakorlatról van szó, művészi tapasztalatcseréről, hiszen sajtónk tudósít hazai színészeink magyarországi vendégszerepléséről is. Mivel helyzetünknél fogva hazai magyar színházaink lépéshátrányban vannak a magyarországi színházakkal szemben, döntő fontosságú a vendégművészek kiválasztása. Az eddigi gyakorlat egyik legnagyobb hibája, hogy nem az élvonalbeli színházi szakemberek vendégeskednek színpadjainkon, pedig a gyorsabb ütemű (néhányszor kért, követelt és megígért) színvonalemelkedést színpadjainkon általuk lehetne meggyorsítani.

A NYÁR JÖTTÉVEL BEFEJEZŐDÖTT HIVATÁSOS SZÍNHÁZI EGYÜTTESÜNK, A MATESZ ÉVADJA MÉG ANNAK MEGKEZDÉSE ELŐTT NYILATKOZOTT LAPUNKNAK KONRAD JÓZSEF IGAZGATÓ-RENDEZŐ, AKI HANGSÚLYOZTA, HOGY NEM SZÁNDÉKOZNÁK FANFAROS ÜNNEPSÉGEKET TARTANI, ILYEN TEKINTETBEN SZERÉNYEN EMLÉKEZNEK A MEGTETT ÚTRA ANNAL NAGYOBB FIGYELMET FORDÍTANAK MAJD A DARABVÄLASZTASRA A KÖZÖNSÉG IGÉNYEINEK KIELÉGÍTÉSÉRE, A SZÍNVONALRA.

HOGY EZ MENNYIRE SIKERÜLT, ARRA EGYRÉSZT A KRITIKA, MÁSRÉSZT A SZÍNHÁZ

KAKASTÁNC

■Hjn egy futballista, akinek egysíkú, rossz humorából fakadó az a rossz vicce, hogy mindig rálép valakinek a lábára, van még egy idétlen borbély, amolyan bókszaporító férficske és egy századeleji leányregényből kölcsönzött mafla jófiú — ők hárman járják a kakastáncot. Akiért járják, az egy villogó kebelű légikisasszony (bombasztikus megoldásként egy zseblámpaizzó villog a kebelén). Végül is a mafla jófiú nyeri el a légikisasszony kegyeit és boldogan élnek ...

Tudom, nem fogalmazhatunk így kritikát, mivel egy átlagos bemutatót túlszárnyaló események, egy új csehszlovákiai magyar drámapróbálkozás ősbemutatójának voltunk tanúi a Magyar Területi Színház komáromi színpadán. Batta György Kakastánc című kétrészes játékát láthatta a közönség. A bemutatót nem kis izgalom előzte meg, hiszen ebben a színházi évadban ez a második elsődrámás bemutató volt színpadainkon. Alig halt el a sajtóban Kmeczkó Mihály tragikomédiájának, a Mint fű fölé az árnyéknak nem éppen egyértelmű sajtóvisszhangja, a Batta bemutató előkészületei kerültek a hazai színházi érdeklődés homlokterébe. A szokatlan, ámbár rokonszenves „publicity“ (nyilatkozatok) nyomán vártuk a meglepetést. Csakhogy a meglepetés elmaradt, mivel kellemes meglepetés nem volt, s nálunk a kellemetlen meglepetések mindig valahogy eltussolódnak.

Nézzük előbb az írott anyagot, amely Kmeczkóéhoz hasonlóan nem előzetesen kapott irodalmi publicitást. Stílusban nehezen határozható meg. Amolyan facér költői játék gyanánt fabrikáltunk rá címszót: mensoid! — jelentése az kíván lenni, hogy e stílus elegye a kisebbségi irodalmunkban túltengő dilettantizmus és a modern irodalmi áramlatok (abszurd, abszurdoid) késve ideható stílusjegyeinek. A játék egyik legjellemzőbb vonása a felületesség. Felületes az emberábrázolás, a problémák felvillantása, a téma kötődése az emberi és társadalmi valósághoz. A témakör — bármilyen kérdést bukkant is fel — a szerző mindig fricskával igyekszik válaszolni. De a fricska nem értékel, nem sorol be semmiféle kategóriába, marad egyszemélyes bűvészkedő játéknak, mintha csak a fehér asztalok kvaterkázó világából származott volna a színpadra. Ott megnevettethet, de itt nem gondolkodtat el, nincs katarktikus küldetése. Batta György nyelvezete eredendően játékos. Verseiben, publicisztikai írásaiban éppen ezzel az eszközzel határozható meg, különíthető el egyéni hangja. A problémák súlyosságától függetlenül, vagy azoktól elrugaszkodva köt cipópertlit a szivárványból, nyit virágot a puskacső, kamaszos hetyke önbizalommal állítja feje tetejére a felnőtt szokványvilágot. Csakhogy: ez-a kamasz-