Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-08-10 / 32. szám
ÉS N AGASZAKI ÉVFORDULÓJÁN: ®ш©©й ® G@g)^w@[P@IM (°)0 AZ ATOMBOMBA SZÜLETÉSÉRŐL, A TUDÓSOK FELELŐSSÉGÉRŐL ÉS KISZOLGÁLTATOTTSÁGÁRÓL azután élete végéig szenvedélyesen küzdött a fegyverkezési hajsza ellen. És az amerikai tudósok sem fogadták el az „öncenzúra“ gondolatát. De ekkor, átlépve a negyvenes évek küszöbét, a kutatások annyira előrehaladtak, hogy félő volt: Hitler kezébe kerülhet az atomfegyver. És megint csak Szilárd professzor volt az, aki cselekedett: Döntő szerepe volt abban, hogy Albert Einstein megírta figyelmeztető levelét Roosevelt elnöknek, s ez volt az a döntő mozzanat, amelynek alapján az Egyesült Államok megkezdte az atomfegyver előállítását, hogy felkészüljön a támadó fasizmus megfékezésére. Ez volt a Manhattan-program. A színhelye a Los Alamos, a kopár, madár sem látta pusztaság. A program katonai irányítója Groves tábornok volt, a tudományos kutatást J. Robert Oppenheimen vezette, akit mindmáig az „atombomba atyjaként“ emlegetnek. És Szilárd Leó is ott dolgozott Los Alamosban. „1943-ban és részben 1944-ben — írta később a professzor — az volt a legfőbb gondunk, hogy a németek ne készíthessék el az atombombát a szövetségesek partraszállása előtt. ... 1945- ben, amikor már nem féltünk a németektől, hogy bajt okozhatnak, gyötörni kezdett az a gondolat, mit tehet az Egyesült Államok kormánya más országokkal.“ „A tudósok lázadása“ előzte meg Hirosimát és Nagaszakit. Amikor kész volt a „mű“, de a Harmadik Birodalom már romokban hevert, Szilárd professzor — ismét Einstein készséges közvetítésével — újabb levelet intézett Roosevelt elnökhöz, amelyben figyelmeztette s egyben óvta az atomfegyverkezési hajsza veszélyétől. A levelet Roosevelt sohasem olvasta el. — Meghalt 1945. április 12-én. Az utód Truman elnök érthető módon, nem vállalta egyedül a felelősséget, s az atombomba Japán elleni bevetése kérdésében különbizottságot hívott össze, amelyben a tudósokat természetesen az „atombomba atyja“, Oppenheimer képviselte. A bizottság a fegyver előzetes figyelmeztetés nélküli bevetése mellett döntött. A döntés ellen mindhárom amerikai atomkutató központ (Los Alamos, Oak Ridge és a chicagói) fellázadt. A chicagói egyetem tudósai, élükön a Nobel-díjas James Franckkal, részletes jelentést dolgoztak ki az atomenergia háborús felhasználásának társadalmi és politikai következményeiről. Már nem volt semmi kétségük afelől, hogyha ledobják az atombombát Japánra, ez megindítja a nukleáris fegyverkezési hajszát. A második különbizottság sem hallgatott a „lázadó“ tudósokra, az atomkutatás négy nagy „öregje“ — Compton, Fermi, Oppenheimer és Lawrence — ismét a bomba bevetése mellett foglalt állást. Hirosima és Nagaszaki tragikus reggele immár elkerülhetetlenné vált. S jóllehet a döntés joga nem a tudósok kezében volt, az atombomba bevetése felrázta idegeiket, és ezután elsőként, egy emberként szálltak szembe a Fehér Ház törvényjavaslatával, hogy az atomenergia ellenőrzését a hadseregre bízzák, ök mozgósították a szakszervezeteket, a nőmozgalmakat, az egyházakat, a legkülönfélébb szervezeteket annak érdekében, hogy az „anyag felszabadított energiája“ ne katonák kezébe kerüljön! Ezt a mozgalmat nevezte egy amerikai író (Michael Amrine) „a tudósok utolsó keresztes hadjáratának“. Mert „ezek az emberek felfedezték önmagukban az egyszerű lelkiismeretet, és elhatározták, hogy minden akadályt leküzdve harcolni fognak azért, hogy az emberiség visszaforduljon a pusztuláshoz vezető útról, és a haladás útjára lépjen“. Akkor, 1946 júliusában sikerült elérniük, hogy az amerikai kormány polgári ellenőrzés alá vetette az atomkutatást. De ez sajnos csak amolyan félgyőzelem volt, mert a „vezérlőközpont“ akkor is, ma is a Pentagonban van... Hirosima és Nagaszaki fölébreszti a tudósok lelkiismeretét, felelősségérzetük nőttön nő. De kiszolgáltatottságuk változatlan- —, a döntés joga nem az övék. Csak a szó erejével óvhatnak, inthetnek, annál is inkább, mert már akkor, a negyvenes évek derekán tisztán látták a felszabadított energia kézben tartásának egyetlen útját. Edward U. Condon professzor néhány év múlva egyik áldozata a hírhedt „boszorkányüldözésnek“, még akkor, a fiatal tudósokhoz szólva mondta: „A pusztulás réme elől menekülve minden nemzetközi szervezetben együtt kell működnünk, hogy közösen fáradozzunk a jobb jövő biztosításán ... Különös kötelességünk, hogy elmélyítsük együttműködésünket barátainkkal és szövetségeseinkkel, az oroszokkal. Oroszország és az Egyesült Államok ma a világ két legnagyobb állama. Amíg ez a két ország nem fog vállvetve haladni, nem lesz teljes béke.“ És napihírek ma, harminchárom évvel az első atombomba ledobása után: Az Egyesült Államokban olyan hírek kaptak szárnyra, hogy Los Alamosban sikerült olyan hagyományos robbanófejet kikísérletezni, amelynél a hordozó fejet és a töltetet szükség esetén ki lehet cserélni nukleárisra, úgyhogy csupán bizonyos .speciális komponenseket“ kell beszerelni... Bikinire, ahol a hidrogénbomba kísérleti robbantását hajtották végre az ötvenes években, állítólag visszaköltözhetnek a sziget volt lakói. Kérdéses azonban, hogy tudnak-e majd lakóházakat építeni, mert a szigetet soha nem látott, méretekben és mennyiségben óriási trópusi növényzet borította el, amelynek irtása csaknem lehetetlen ... Az Afrikai Egységszervezet a Biztonsági Tanácshoz fordult: Tiltsák meg a Nyugat nukleáris együttműködését a fajüldözőkkel! A szovjet szakértők újabb javaslattervezetet dolgoztak ki a nukleáris fegyverek és fegyverzetek tárolásának és csökkentésének nemzetközi ellenőrzéséről... Genfben a SALT ll.-n Gromiko szovjet és Vance amerikai külügyminiszter folytatják tárgyalásaikat a stratégiai támadófegyverek csökkentését korlátozó új egyezmény kidolgozásáról LÁNG ÉVA 3