Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-29 / 26. szám
TÓTH LÁSZLÓ Kinek a lelke Mi űzi löki őt Megleng a kert fölött a szél- Az ágakon levelek fészkek tépett rongyok Mi űzi mi löki őt valaki már járt előtte itt Lábnyom lábnyomot követ E helyt a fű kiégett amott leheverték Milyen hadba készül levél-kardját hegyezve élesítve a tengeri Nyár tombol türkiz égbolton drágakő lüktet Mi űzi őt mi löki egyre őt Eigyre vissza e tájba Valaki már járt előtte itt Csont fehérük a barázdában Kóbor kutya kószál erre meg emberárny Zeneszó kél száll a föld mélyéből zeng a dal Kés csendül üvegpohárhoz bevérzi jaj bevérzi Mi űzi őt mi löki őt mi űzi mi löki egyre őt Láthatatlan füst gomolyog pernye kavarog kinek a lelke ég Kinek a lelke jaj kinek a lelke jaj kinek ég. > <J co _J о о LL_ Amikor hazaért, a felesége még nem aludt. A négyszögletes, zöld terítővei borított asztalon egy termosz és két piros karimájú tányér állt. Az asszony az asztalra könyökölt, és keskeny szemöldöke alól rámeresztette tágra nyílt szemét. — Beszéltetek? — kérdezte. A termoszt maga felé fordította, tetejét lecsavarta, s amint az asztalra nézett, észrevette, hogy nincs bent pohár. Kiment a konyhába, és hozott egyet. A férfi a csészealjba öntötte a teát. A forró gőz felolvasztotta kőkeményre fagyott ajkát. Ahogy a teát kortyolgatta, érezte, hogyan melegíti át egész testét a gyomrába csörgő tea. Jó ez a sajt. Hol vetted? — Az alattunk levő üzletben. — Az asszony mellére hajtotta a fejét. Beszéltetek vagy nem? Aha, beszéltünk ... Tölts még egy teát. Amikor férje elé tolta a teát, a férfi csak nézte az asszony hús- és hagymavágástól, mosástól és vasalástól püffedt kezét, megfeketedett ujja hegyét, töredezett körmeit; felidézte magában felesége húsz évvel ezelőtti finom, fehér ujjait. Eszébe jutott az a nap, amikor először érintette felesége kezét. Elszomorodott, ideges lett. Szeme a csillár falra vetített nagy, fekete árnyékán állapodott meg. Ügy látta, hogy az árnyék a falon hintázik — hol összezsugorodik, hol megnő. Mit mondott? — Mit mondott volna? Amit eddig. Azt mondja, háromtól öt év. Az asszony összeráncolta keskeny szemöldökét, szája remegett. Többet nem beszélt. ok idő telt el így. — Mit csináljunk? — törte meg aztán a csendet lágyan, szelíden. a maga útján. Mit csinálhatnánk? Megy minden A férfi homloka csupa ránc volt. Az asztalterítőn levő kenyérhéjat morzsolgatta. Majd az asztalra könyökölt, fejét két keze közé fogta, és a halántékát dörzsölve zavarosan mesélte: — Sokáig beszéltem a bíróval, de semmire sem jutottam. Beleizzadtam a sok járkálásba. Ahol csak kinyitottam a számat, mindenütt ugyanazt ismételték, amit a bíró mondott. Istenemre, fogalmam sincs, mit csináljak. Ezekben a büdös kölykökben se szív, se érzés. Az asszony lesütötte a szemét. Hosszú szempilláinak árnyéka az arcára esett, mintha fekete vonalkák lennének rajta. Azt mondod, hogy nem engedik ki Ágiit? — Az egész főiskola felbolydult. Ha Ágiit kiengedik, minket még Bakuból is kiüldöznek. — A férfi ismét a halántékát masszírozta, és mélyeket sóhajtott. — Ha az embernek egyszer valami nem megy, akkor nem megy. Hallgattak. A férfi fölállt, és az ablakhoz ment. Az ablakpárkányt fedő finom havat nézte kitartóan, hátra sem fordult, úgy mondta: — A főiskoláról mindennap a bíróságra járnak. Érdeklődnek Agil dolga iránt. Azt akarják, hogy a tárgyalást a főiskolán tartsák meg. Fulladjanak meg! — mondta az asszony. Kik fulladjanak meg? — Az egész főiskola! Ekkor a férfi megfordult.- Azok semmiről sem tehetnek. A te fiad a hibás. Már megint kezded? A férfi lehajtotta a fejét. Ismét csak hallgattak.
