Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-29 / 26. szám
Mindketten a falióra ütéseit figyelték. A férfi nehéz léptekkel le-föl járkált a szobában. Amikor a sarokban álló magas, sötét tálalóhoz közeledett, a padló megremegett, a tálaló polcain levő edények csörömpöltek. A férfi a szoba közepéről az órára nézett. — Késő van. Lefekszem — mondta, és a másik szobába ment. Felesége eloltotta a lámpát, és utánament. A hálószoba nem volt túlságosan nagy. Az egymás mellett álló két ágyon és a széles, tükrös szekrényen kívül más nem volt a szobában. A két ágy között kék ernyős kislámpa égett. A szobában minden halvány fényben csillogott. A férfi és az aszszony lefeküdtek. Mindketten nehezeket sóhajtottak. Kis idő múlva, az asszony megkérdezte: Eloltsam a lámpát? — Nem, nem kell. — A férfi fejét kissé oldalra fordította, és feleségére nézett. — De ha tudsz aludni, akkor oltsd el. — Aludni? Két hónapja nem tudok. — Keresztbe tette kezét a vastag, csíkos paplanon, hangját leengedve panaszosan suttogta: — És látni sem akarok senkit. — Nem baj, asszony. Egyszer csak elmúlnak a nehéz napok is. Az asszony összehúzta a szemét, ajkát harapdálta, és elkeseredetten mondta: — Ember! Hiszen a fiamat veszítem el. Ezek nem nehéz napok! Az egész házam dől romba. Nincs se nappalom, se éjszakám. Bárhová nézek is, mindenütt a fiunkat látom. Éjszakánként hangokat hallok. Szörnyű álmaim vannak. A múlt éjjel azt álmodtam, hogy Agil csupa láz, kiabál: mama, jaj, mama! Oda akarok menni hozzá, de nem tudok megmozdulni. Ügy ébredtem, mint aki megőrült. Ö. istenem! Az ellenségemnek sem kívánok ilyet. A férfi megszorította felesége paplanon nyugvó kezét. Az asszony nem szólt többet, csak sóhajtozott. A férfi pedig az utolsó két hónap eseményeit próbálta tisztázni magában. De hogy, hogy nem, sok mindenre nem emlékezett. Fia tettét, letartóztatását csak homályosan tudta felidézni, mint egy régen olvasott regényt. Csak a tényeket és bizonyítékokat tudta feleleveníteni. Az ügyvéd ma mondott szavai visszhangzottak a fülében: „A fia súlyos bűnt követett el. A nyomozó többször is kihallgatta, és ö mindent magára vállalt.” Ezt hallván a férfi, mint egy őrült kérdezte: „Tehát nem menthetjük meg a börtöntől?” Az ügyvéd fölhúzta vállát: „A Büntető Törvénykönyv szerint háromtól öt évig terjedő büntetést kaphat.” Amikor kilépett a bíróságról, esett a hó. Körülötte mindent — az utcát, a kopasz fák száraz ágait, az áttetsző ködbe vont háztetőket és az ablakpárkányokat, о nehézkes trolibuszokat —, mindent, mindent belepett a hó. Az időnként megélénkülő hideg szél felkapta a havat, s kis hóbuckákba fújta a lámpaoszlopok mellett. Messziről úgy tűnt, mintha végtelenül sok fehér szárnyú lepke lebegne a város fölött. A kocsik mozogtak, és messzehangzóan tülköltek. okán vastag láncot erősítettek a hátsó kerekekre. Az utcákon sok ember volt. Mint valami csoda látványára, úgy indultak sétára Bakuban az emberek a fagyban, hogy a hóesést nézzék. Az öregek elbeszélése szerint Baku régóta nem látott ilyen telet. A férfi lábnyomait vizsgálta a frissen esett hóban, úgy lépkedett, egyáltalán nem sietett. Miután еду-két órát bolyongott az utcákon, mit sem törődve a csontjáig ható hideggel, még a tengerparti sétányra is kiment. A Kaspi szörnyű moraját hallgatta. Hazafelé menet útja a Nizami Múzeum mellett vitt. A sarkon, a múzeum épületének szögletében levő óra alatt fedetlen fejű fiatalok csoportja álldogált. Amikor elment mellettük, furcsa dolgot vett észre. A fiatalok, mint két tojás, úgy hasonlítottak az ő Agil fiára. Mozdulataik, harsány nevetésük, mások számára érthetetlen beszédük a fiára emlékeztették. Még ment egy kicsit, aztán akaratlanul megállt, hátrafordult, és nézte őket. Hirtelen úgy érezte, mintha ezeknek a nevetgélő fiatalembereknek a zsebében is bokszer lenne. Mintha ma, holnap vagy valamikor megtámadnának, esetleg meg is ölhetnének valakit. A férfi még néhányszor emlékezetébe idézte ezeket a fiatalokat. „Miért is hasonlítottam őket Ágiihoz?” — tette fel magának a kérdést, de félt a választól. Feleségét kérdezte: — Nem alszol? — Nem. — Az asszony kinyitotta a szemét. — Te ember, honnan szerezte Agil a bokszért? — Honnan tudjam? Azt mondják: aki keres, az talál. Hol ütötte meg a fiút? Súlyos? Még kórházban van. Az asszony a jobb oldalára fordult, arcát a férfi felé fordította. & És miért verekedtek? Kérdezted? férfi a sötét mennyezetre emelte a szemét, és sokáig gondolkozott. — Az ügyvéd szerint valami jelentéktelen dolog miatt verekedtek. A főiskolán gyűlés volt. A fiú Agil mellé került. Állítólag Agil női aktképeket vitt a főiskolára, és a lányoknak mutogatta. Viccelődtek. A gyűlésről együtt jöttek ki. A barátainak azt mondta, meglátnátok, milyen esküvőt csinálnék nekik... Néhány nap múlva ismét beszélgettek. A fiú megkérdezte Ágiit, olvasta-e Szabirt. Agil azt felelte, hogy nem. A fiú pedig, mintha mindenki előtt meg akarta volna szégyeníteni Ágiit, azt mondta, hogy milyen azerbajdzsán vagy te, ha még Szabirt sem ismered? Agil magából kikelve kiabált, mondván, hogy Szabirt csak olvassák az olyanok, mint te vagy. A fiú megpofozta Ágiit... Agil kiment az óráról. Elment egy barátjához, akitől elkérte a bokszért. Óra után visszament a főiskola elé. A fiút egy sötét utca felé vitte, és megverte. Kész. Az asszony tovább kérdezett: — Te ember, Szabir miatt is összeverekedhetnek az emberek? — Istenem! A fiataloktól minden kitelik. Honnan tudjam? — Láttad, hogy az utóbbi időben itthon is hogyan viselkedett? Hogyan? — Gyakran veszekedett velem, hogy megfojtanak, elpusztítanak bennünket a mohamedán tradíciók. Ilyen furcsa dolgokat mondott. A férfi fölsóhajtott, egész testét átjárta a szívéből jövő tompa fájdalom. Szegény! — mondta. — Nem, nekem ilyeneket nem mondott. — Félt tőled. De előlem semmit sem titkolt el. Az égvilágon mindent elmondott. Egyik nap egy lány telefonált. Agil nem volt itthon. Kérdeztem, hogy hívják, mit mondjak, ha Agil hazajön. Azt mondta, hogy Szafurának. Este, amikor Agil meggyermekük nevéhez egész idő alatt semmi jó sem kapcsolódott. S mennyire szívét tépő és szomorú ez az egész beszélgetés! Olyan hangulatban voltak, mint amikor a szeretett ember elsiratása után a hozzátartozók hazatérnek a temetőből. A férfi szólalt meg: — Oltsd el a lámpát! Késő van. Az asszony, anélkül, hogy elmozdult volna helyéről, elcsavarja a feje fölött levő lámpa fehér gombját. A fény kialudt. — Holnap újra elmégy? — Aha. Az asztalon mint előző nap, ismét ott volt a termosz és két szendvics. A küszöbről fölvette a lakáskulcsot, és hosszú télikabátjának zsebébe tette, melynek gallérját belepte a hó. Kicsit álldogált. Aztán levette a kabátját, és a heveröre dobta. Kezét dörzsölgette, így próbált felmelegedni. A felesége megkérdezte: — Mi volt? A férfi egy pillanatot várt, majd a fejét rázta: — Semmi — mondta. A hangja remegett. - Semmi sem sikerült. — Miért? A férfi nehéz léptekkel az ablak felé ment, fejét a mellére hajtotta, majd erőtlenül nyögte: — Az ügyvéd egyáltalán nem akart szóba állni velem. Hirtelen hátrafordult. Behunyt szemmel felesége arcához közeledett. — A bíróságon megmutatták nekem a fiút. Az anyjával jött. Kijött a kórházból? Aha. — Egészséges? A férfi összehúzta szemöldökét. Homlokát mély ráncok barázdálták. — Egy szeme van. Az anyja karjára támaszkodott. Botladozott. Nem emlékszem már, hogy is történt. Közelebb mentem hozzájuk. A kapuig kísértem őket. A szerencsétlen asszony nem tudott uralkodni magán. „Allah vegye el tőlük a világ fényeit, csukja be. előttük ajtaját!” — kiabálta. — Atkozódott. A férfi nem tudott tovább beszélni. Férj és feleség hosszan egymás szemébe néztek. Ezután a férfi a szekrény oldaláról leakasztotta a köpenyét, JUSZIF SZEMEDOGLU jött, mondom neki, hogy Szafura telefonált. És mert szó volt róla, megkérdeztem, ki ez a lány. Azt mondja, nem lány, hanem asszony. Két gyereke van. Az agyamat elborította a vér. Veszekedtem vele: mi dolgod van egy kétgyermekes asszonnyal? Tudod, erre mit válaszolt? Mit? — Azt mondta, hogy ennek a nőnek a körme hegyét sem adom száz Fatmáért vagy Tükezbanért. Egy férfinak az asszonyi test az öröm forrása. — Szegény! Az apa és anya minden Agillal kapcsolatos eseményt, beszélgetést fölidéztek sorjában. A férfi hol ideges, hol szomorú lett. Az asszony egyszer a szívét szorította, máskor sóhajtozott. Magában gyermekéért imádkozott. A beszélgetés végén döbbent rá a férfi, mennyire különös és szörnyű, hogy és a fürdőszobába indult. Felesége utánament. Átmentek a keskeny előszobán. A férfi megbotlott, majdnem elesett. — A fene vinné el! — mondta, és hátrafordult. Mindketten a fal mellett álló, a férfi botlásától még mindig rengő, kopott, öreg bölcső előtt álltak. Megrozsdásodott, a nikkel lepattogzott róla. A bölcsőben az asszony régi rongyokat, ócska cipőket, gyerektakarót tartott. Az apa és anya sokáig nézték szó nélkül a bölcsőt. Az asszony megérintette férjét, fejét erőtlenül feléje fordítva kérdezte: — Holnap újra elmégy? A férfi mélyről, egész tüdejével sóhajtott. — Nem. Többet sehová sem megyek! Az asszony sírva fakadt. KENESSEY MARIA fordítása 7
