Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-22 / 25. szám
nyekbe, ott döntők is voltak a magyar nemzetiségű asszonyok számára. Igaz, a szervezés ott is hagyott kívánnivalót maga után, de hát még nagyon gyerekcipőben jár a mi mozgalmunk, ha egyáltalán már az — mondja Kuchár Rózsa, aki Komáromból (Komárno) jött a Tátra szívébe. Kár, nagy kár, hiszen nemcsak a mi járásunkban, na meg az érsekújváriban (Nővé Zámky) és a rimaszombatiban (Rimavská Sobota) működnek jól a nőszervezetek. így még a siker is kissé keserű. Nem hiszem, hogy a mi'ntegy 38 ezer magyar nőszövetségi tag között nincs annyi jó szavaló, hogy ne nőhetne ez a próbálkozás valóba tömegessé, szerves részévé a nőszövetség kulturális tevékenységének, s a hazai magyar kulturális mozgalom új szikrájává, esetleg lendítőkerekévé. — Annál is fontosabb lenne ez — magyarázza Lucza Sára —, mivel anyákról, vagy leendő anyákról van szó. A költészet pedig, bármilyen dókákat, tapsoltatókat, lovagoltatókat, jártatokat mondjunk. Akikkel így foglalkoznak már kiskoruktól kezdve, sokkal nagyobb a nyelvérzékük, érzékenyen reagálnak a nyelv ritmusára, zeneiségére, jobban érzik a nyelvet. Erre pedig nagy szükség van az úi tanterv szerint, hiszen az óvoda több tudomány legelemibb alapjait rakja le, és ehhez kell, hogy a gyermek nagy szókinccsel rendelkezzék. Téves tehát néhány szüle nézete, miszerint elég, ha a gyermek hallja a beszédet, úgy is megtanul. Ez a fajta — bizony eléggé elszürkült — „konyhanyelv“ megnehezíti a mi munkánkat, de káros a gyermek számára is, mert lemarad, s ebben a korban ilyen szintű és ütemű oktatás mellett nagyon nehéz behozni a legkisebb kiesést is. A versek és mesék világa nemcsak zenei és ritmusérzéküket csiszolja, hanem logikai gondolkodásmódjukat formálja, élesíti látásmódjukat. — Mindig is szerettem a verseket, gyermekeim•Ötös Dsmggjflsi orra©® ставки ОащуаО.!' ö о Nem tudom mások hogy vannak ezzel, én — síksági ember — mindig bizonytalanul érzem magam a hegyekben. Amikor a verőfényes májusi reggel a szálloda szobájába bekandikált a Gerlach rideg, hólepte szikrázó csúcsa, mint Petőfi is, megcsodáltam, de fájt a Mátyusföld messzesége, a beláthatatlan rónaság, mely nyugalmat, biztonságot kölcsönöz. A Szólj költemény! (Vansovej Lomnicka) XIII. évfolyamának legjobbjai adtak Poprádon randevút egymásnak és sok meghívott vendégnek. A mintegy hetven asszony, lány között 10—10 magyar és ukrán versenyző is bizonyítja, hogy a Szlovákiai Nőszövetség Központi Bizottsága lehetőségeihez mérten aktívan akar hozzájárulni nemzetiségeink kulturális életének gazdagításához, színvonalának emeléséhez. Mint később kiderült, a mozgalomteremtő szándék sok helyütt még a kívánatig sem jutott el. Három járás kapcsolódott csak be a versekorosztályt veszünk alapul, a legnagyobb kötődés lehet: társadalomhoz, hazához, családhoz, nemzethez. Kötődés a mához, a történelmi tanulságokat hozó, tehát előremutató múlthoz. Mindenhez, ami emberi, a jellemességhez és jellemhez, gerinces, becsületes magatartásformához, forradalmisághoz is, amelyre mindig szükség van. Az anyától indul ki a nevelési forma, amely a gyermeket, tehát a felnövő nemzedéket jellemessé teheti. S ha ezt a magatartásformát nem a belenyugvás, hanem a küzdelmek, a minden vállalása jellemzi, — azé is, ami esetleg nem kényelmes, de minden körülmények között becsületes — akkor kell is, hogy ilyen legyen az utánunk jövő nemzedék. Köteles Ilona a bényi (Bína) óvoda igazgatónője. Verssáteretete tehát hivatásából is ered. Fontos — teszi hozzá kolléganője, Lucza Sára eszmefuttatásához —, hogy a gyereknek már egész pici korában sok verset, népi gyerekmonnek sokat mondtam, de valahogy most érzem igazán, micsoda megtartó erő, mennyi bennem meg nem fogalmazott emberi van bennük, hogy szavalni kezdtem, s ezáltal természetesen elemezni is a verseket. Elemezni úgy, ahogy sajnos nem tanítják az iskolákban: mit ad nekem, Pierzchala Honának a vers, mivel gazdagítja gondolat- és érzelemvilágomat. Tulajdonképpen az értelmezés során újrafogalmazódik az egész vers, és nincs benne az a megszokott, elriasztó forma, hogy „a költő ebben a versben azt akarta mondani...“ Talán ezért is olvasok most sokkal több verset, mint eddig bármikor. Rájöttem, hogy a költőnek — a versnek — hozzám kell szólnia, ha szavalok rajtam keresztül, és nem az a lényeg, mit akart a költő mondani, hanem az, nekem mit mond a vers. Ha a nőszövetség nem indítja el ezt az akciót, úgy érzem, szegényebb maradtam volna, s — nem azért, mert én is szavalok — a hazai magyar kulturális élet is. Magyar, ukrán, szlovák. Ilyen sorrendben indult a verseny. Szebb talán nem is lehetett volna a véletlen játéka (a sorrendet sorsolták), hogy bizonyítsa a békés egymás mellett élés lehetőségét, egy több nemzetű és nemzetiségű állam polgárainak egymás kultúráját, nyelvét, nemzetiségét tisztelő és megtartó magatartásforma fontosságát, és egyben felemelő érzését, még akkor is, ha ennek természetesnek kellene lennie. Dehát tudjuk, ez még nem mindenütt, és nem mindig természetes. Amikor aztán a záróünnepség végakkordjaként énekelni kezdett a sok-sok asszony, felcsendült egy francia sanzon is. Lipták Mária, a 65 éves nemesócsai (Zemianska Olca) néni énekelte. Furcsa volt hallani egy nyugdíjas, de még üzemi őrként ma is dolgozó — s munkában bizony már elfáradt asszony tiszta csengésű francia énekét. Mindenki önfeledten tapsolt, s mikor a pergő magyar csárdások közül választva egyet táncba hívta a kevés férfi egyikét, a ritmust száznál is több tenyér verte. Mariska néni volt a poprádi találkozó legközkedveltebb egyénisége. Kedvességét, szeretetet árasztó szavait az is megértette, aki nem tud magyarul. Mi meg különösen odafigyeltünk háborús emlékezéseire, a „világjáró szakácsnő“ eszmefuttatásaira, akit a háború után ízletes főztjeiért még Amerikába is hívtak, de 6 maradt. Mert ott kinek szavalta volna el Petőfi szép verseit, Ady forradalmiságából kinek adott volna, ha csak cseppeket is. Itt meg két lányának is adhatta, és mi is itt vagyunk, akiknek örök emlék marad ez a találkozás, az ő hűsége, harcossága, amellyel mindig, minden körülmények közt ember tudott maradni — és hatvanöt évesen a költő szavával föltenni a kérdést: „Milyen nyomot hagysz? Olyat, Hogy padlót mossanak S utánad fölsóhajtanak, Avagy olyat, Mit mások lelke hallgatag Evekig féltve tartogat?” NESZMÉRI SÁNDOR 3