Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-22 / 25. szám
GÉPPISZTOLYOS fttí Min**** Újsághír, 1978. május 28.: „Egy fegyveres terrorista osztag szombat reggel kiszabadította Nyugat-Berlin Moabit negyedében levő börtönéből Till Meyert, a jelenleg is folyó „Lorenz-per“ hat vádlottjának egyikét, akiket Peter Lorenznek, a Nyugat-berlini Kereszténydemokrata Párt elnökének 1975-ben történt elrablásán kívül Günter von Drenkmann bíró meggyilkolásával és bankrablásokkal vádolnak." Ez a fegyveres terrorista osztag A gazdasági válsággal szinte egyidőben jelentkezett a tőkés országokban a terrorizmus. Az eltelt néhány év alatt a témának valóságos irodalma született, amely leggyakrabban leszűkíti a problémát a társadalomtól elszigetelt egyének lázadozásaira. A dolog sajátosságaihoz tartozik, hogy a terrorista csoportok tagjai között majdnem egyenlő arányban vannak a férfiakkal a nők. S főleg ők azok, akiknek felsőbb rétegekből való származása a legtöbb témát adja a nyugati terrorizmus-szakértőknek. Kezdjük talán a legismertebb egyéniséggel. A Baader-Meinhof csoport alapító tagjaként volt ismert Ulrike Meinhof, akinek az életfogytiglani börtönbüntetés közben elkövetett gyilkossága ma is vita tárgya a nyugatnémet politikai körökben. A rendőrséget gyanúsítják, hogy segédkezett az elkövetésénél. Ulrike Meinhof életútja megcáfol minden érvet és dicsőítő szózatot, amely a polgári társadalom védelmében elhangzik. Korán elhalt szülei történészek voltak, ő maga pedig tanulmányai befejezése után jónevű publicistává és tévéfilm-készítővé nőtte ki magát. Olyan személyiség volt, aki a fennálló társadalom realitásait figyelembe véve „harcolt a nagyobb szociális igazságosság" érvényesítéséért. Hat, majd később hatvan terrorista nevében hadat üzent a „hatvanmilliónak", vagyis az NSZK polgárainak. 1970-től a csoport tagjai öt gyilkosságot követtek el, hetvenegy embert sebesítettek meg és 11 millió márkát raboltak. Több öt nőből állt. tonna robbanóanyagot, vegyszereket, géppisztolyokat szereztek. Az 1972-ben indított hajtóvadászat során elfogták, és a rendőrség a terroristák „lefejezéséről" beszélt. Hogy mégsem így történt, azt az ezt követő események bizonyítják. A Baader-Meinhof-féle csoporthoz tartozott Gabriele Kröcher- Tiedemann, akit a stockholmi nyugatnémet nagykövetség ellen elkövetett gyilkos támadásért elítéltek. Később 1975-ben Peter Lorenz nyugat-berlini kereszténydemokrata vezetőt elrabló csoport Lorenzért kicserélte. Aztán egy ideig nyoma veszett, majd a bécsi OPEC értekezlet ellen elkövetett merényletnél tűnt fel ismét, amely három ember életébe került. Szemtanúk szerint Gabriele Kröcher-Tiedemann hidegvérrel közvetlen közelről végzett a szolgálatos rendőrrel. A 28 éves Friederike Krabbe, egy textilgyáros lánya is kivette részét ezekből a bűncselekményekből. Csakúgy mint a 29 esztendős Sigrid Sternebeck, a nyugatnémet hadsereg fontos beosztásban levő ezredesének lánya, aki Hollandiában elkövetett véres merényletekhez is segédkezet nyújtott. A szintén 29 éves Brigitte Mohnhaupt pedig egy nyomdatulajdonos lánya — fegyveresen részt vett Buback főügyész meggyilkolásában és a hollandiai merényletekben. Valamennyiüknek szerepe volt a Hanns-Martin Schleyer, a Gyáriparosok Szövetsége elnökének elrablásában és meggyilkolásában. Jellemző egyébként a nők magas számarányára a terroristák „második generációjában", hogy a legveszélyesebb 16 körözött személy listáján 6 férfi és 10 nő található. A bevezetőben szó volt a téma irodalmáról. Néhányon azt állítják, hogy a szülői ház, az iskola, vagy a baráti kör termelte ki bennük ezt a hajlamot. Azaz, hogy a pubertás éveiben és később is környezetükben olyan káros pszichikai hatások érték őket, amelyek következtében „lázadásuk korlátlan, mindent el akar söpörni és szentesíti a gyilkosságokat". A polgári szakírók legtöbbje a környezet, a nevelés Andreas Bernd Baader, 2. Ulrike Marie Meinhof, 3. Brigitte Mohnhaupt, Sigrid Sternebeck, 5. Friederike Krabbe EGY PANASZLEVÉL NYOMÁBAN Nem nagy ügy(?) Ez a panaszlevél még a múlt év júniusában érkezett szerkesztőségünkbe. Miért kerül hát csak most a lap hasábjaira? Hiszen szokásunkhoz híven a helyszínen rögtön utánanéztünk. Mert hittünk az ígéretnek, amelyet a Tornaváraljai (Turnianske Podhradie) Helyi Nemzeti Bizottság elnöke és titkára, valamint panaszosunk szomszédja tett. Türelmesen vártunk, hogy rendeződik az ügy anélkül, hogy lapunk hasábjain szóvá tennénk. Sajnos, a nemzeti bizottság mostanáig nem értesített, hogyan intézték a két szomszéd évek óta húzódó vitáját. Pedig telefonon és levélben is sürgettük. . . Mivel a mi türelmünknek is van határa, ismét a helyszínre mentünk, hogy megtudjuk, történt-e valami, mióta ott jártunk? Miről is van szó tulajdonképpen? Idézek Horváth Józsefné leveléből: „Amikor ide jöttünk lakni, akkor építkezett a szomszéd. Kért, engedjük az utcáról kibontani a kőfalat, hogy könnyebb legyen neki a házhoz A jutni. ígérte, mihelyt felhúzzák a falat, rögtön visszarakják a kőkerítést. Ennek mór 14 éve, de a kőfal még mindig berakatlanul áll. Még az eresz alól is mi hordtuk ki a férjemmel a szemetet, mely a vakolás után ott maradt, hogy tudjunk a kertbe ültetni. Később az oldalsó kerítés dőlt be a kertünkbe, kitörte a két legszebb almafánkat. Nem szóltunk érte, gondoltuk, legalább rendes kerítést csinálnak. De nem így lett. Aztán az új házra emeletet építettek, minket meg sem kérdeztek, mit szólunk hozzá, pedig tudomásom szerint ilyen esetben a szomszédok beleegyezését is kell kérni. Nem tettem szóvá, nem szeretem a veszekedést, csak emésztettem magam miatta . . . Az emeleten még mindig nincs csatorna. A lezúduló esővíz tönkreteszi a kertet, pincét. Szegény uram, csak ülteti azt a pár tőke szőlőt, de az esővíz mindig kimossa alóla a földet. Mire teremnie kellene, tönkremegy.“
