Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-15 / 24. szám
NICOLÄS GUILLÉN Felelj n Te, aki Kubát elhagytad, felelj nekem, zöldebb zöldet, kékebb kéket más földeken, pálmább pálmát látsz-e másutt? Felelj nekem. Te, aki nyelved sem őrződ, felelj nekem, a veit, a jut mormolod majd nehézkesen, hogyan élhetsz szavak nélkül? Felelj nekem. Te, aki földed itthagytad, felelj nekem, a temetőt, hol a sírban apád pihen, csontjaid hol nyugszanak majd? Felelj nekem. Jaj, felelj, te szerencsétlen, felelj nekem, zöldebb zöldet, kékebb kéket más földeken. pálmább pálmát látsz-e másutt? Felelj nekem. Simor András fordítása Magasságos délután ez, kékje halmoz fényeket — valójában kicsi, satnya, aj! de fojtón alacsonyka, maga nélkül ... nélküled. Most éppen a tengert nézem, óriási, eleven — mégis icipici tenger, aj! milyen szegényke tenger, maga nélkül . .. nélkülem. Most éppen a holdat nézem, hogy szikrázik, hogy ragyog — mégis homályosnak látom, aj! görnyed, fogy, mint az álom, mert párom nélkül vagyok. Weöres Sándor fordítása Ott üldögéltünk mind a hárman az asztal körül, amikor valaki bedobott egy érmét a nyílásba, és a wurlitzer újból elindította az egész este járatott lemezt. Egyébre nem volt időnk gondolni. Akkor még nem jutott eszünkbe, hogy hol is vagyunk, akkor még nem nyertük vissza a tájékozódási képességünket. Egyikünk tapogatózva kinyújtotta kezét a pult felett (mi nem láttuk a kezét, hanem hallottuk), felborított egy poharat, és aztán nyugton maradt, mindkét kezét a kemény bárpulton nyugtatta. Akkor mi hárman megkerestük egymást a homályban, és megtaláltuk ott a pult fölött, az egymásra helyezett harminc ujj ízületeiben. Egyikünk azt mondta: Gyerünk. Es felálltunk, mintha mi se történt volna. Még nem volt időnk összezavarodni. Azután sok ajtót hallottunk kinyílni. Egyikünk elengedte a többiek kezét, és hallottuk, hogy tétovázva csoszog a homályban, bele-belebotlik a körülöttünk levő tárgyakba. Valahonnan a sötétségből szólt: Már közel kell lennünk. Halomra rakott bőröndök szagát érezni errefelé. Újból éreztük a keze érintését; nekitámaszkodtunk a falnak, és akkor megszólalt egy másik hang, de ellenkező irányból. — Koporsók lehetnek — mondta egyikünk. Az, aki az előbb elcsoszogott a sarokba, és most mellettünk szedte a levegőt, azt mondta: ■ Ládák. Kiskoromtól fogva ismerem a becsomagolt ruha szagát. Akkor elindultunk arrafelé. A talaj puha és sima volt, mint a letaposott föld. Valaki kinyújtotta a GABRIEL GARCIA MÁRQUEZ 1 bölömbikák éjszakája Amikor végigmentünk a folyosón, hallottuk a közeli zenét, ahogy előttünk forgott. Éreztük az üldögélő és várakozó, szomorú nők szagát. Ereztük a folyosó hosszú ürességét, miközben az ajtó felé mentünk, aztán elénk lépett az a másik szag, a kapunál ülő nő savanyú szaga. Azt mondtuk: Elmegyünk. A nő nem válaszolt. Hallottuk egy hintaszék reccsenését, amint meglendült, amikor a nő felállt. Hallottuk a lépteit a padlódeszkákon, aztán, ahogy visszajött, ismét megreccsentek a forgópántok, és a kaput betették a hátunk mögött. Megfordultunk. Pontosan ott, a hátunk mögött volt a láthatatlan hajnal metsző, hideg levegője, és egy hang ezt mondta: Álljanak félre, hadd menjek be ezzel. Hátrahúzódtunk. Es a hang újból megszólalt: — Még mindig az ajtó előtt állnak. Es csak akkor, amikor már minden oldalra kiléptünk, és mindenütt azt a hangot hallottuk, mondtuk: Nem tudunk elmenni innen. A bölömbikák kivájták a szemünket. kezét. Élő, nagy bőrfelület tapintását éreztük, de már nem éreztük a másik oldalon húzódó falat. — Ez egy nő — mondtuk. A másik, aki az előbb a ládákról beszél, azt mondta: Azt hiszem, hogy alszik. A test megrázkódott az érintésünktől, remegett; éreztük, hogy elhúzódik, de nem úgy, mintha kicsúszott volna a kezünk közül, hanem mintha megszűnt volna létezni. Ennek ellenére egy pillanat múlva, amíg mi nyugodtan megmerevedve, szorosan egymás vállához támaszkodva álltunk, meghallottuk a hangját. • Ki jár itt? — kérdezte. Mi vagyunk — feleltük, de nem mozdultunk. Hallatszott a mocorgás az ágyban; a recsegés és a lábak csoszogása, ahogy a papucsot keresték a sötétben. Akkor magunk elé képzeltük az ülő nőt, ahogy félálomban néz minket. Mit csinálnak itt? — kérdezte. És mi azt mondtuk: Nem tudjuk. A bölömbikák kivájták a szemünket. Azt mondta a hang, hogy hallott
