Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-08 / 23. szám
Már három hete nyaraltunk együtt a Balatonon, de Eleőd Imréről legfeljebb Orsolya beszélt néha, keserű haraggal, Felicia soha. ö Gyuszival pingpongozott, Gyuszival csónakázott, Gyuszival jöttment. A fiúnak volt egy mozdulata, bizalmasan megfogta a lány csuklóját, s nem engedte el, amíg csak beszéltek. Felicia tűrte ezt, időnként ugyan kiszabadította a kezét, de aztán szemlátomást nem bánta, hogy Gyuszi megint foglyul ejtette vékony csuklóját. Egy este azt mondta Felicia: Gyerekek, vacsora után fürödjünk egyet, jó? Gyönyörű holdvilág van. Jöttök? Jó. jó. Semmi értelme — mondta Kispéter Gyula váratlanul. — Én nem megyek. Felicia, noha sohasem szokta kérlelni a fiút, most elébe állt. No, jöjjön maga is. Nem megyek. A kedvemért! Igen? Varázslatos szemével most olyan szelíden és esengón nézett a fiúra, hogy magam is megsokalltám a dolgot. De Orsolya megelőzött. — A fene egyen meg benneteket — harsant föl rekedt hangja. — Értitek? Egyen meg a fene benneteket a turbékolásótokkal együtt. Felicia hátravetette a fejét, úgy nevetett. Aztán átült mellém, kicsit hízelkedve, mert érezte, hogy utálom őket. Nyolcán ültünk az asztalnál, valamennyien harminc és negyven között, s véneknek éreztük magunkat a szerelmesek mellett. Nyílt színen, előttünk zajlott le ez a szerelem, s akárhogyan haragudtunk, nem lehetett tagadni, hogy kedvesek voltak. Most torkukra forrasztottuk a civódást, s újra megeredt a szó. Kispéter Orsolya időnként rámordult öccsére: „Te ne beszélj annyit, Gyuszi. Hallod, ne beszélj sokat.“ Aztán esős napok jöttek, kártyáztunk, meguntuk a kártyázást, aztán lassan felszáradtak a tócsák, forró nyár szállt alá, melegebb, mint valaha. Aztán megszoktuk, hogy Felicia és Kispéter Gyula összetartoznak, aztán nem sokat törődtünk már semmivel, csak feküdtünk a napon szótlanul. Aztán egy délután kiáltozás támadt a kerti kapu felől. A napszállat órája volt, a parton lézengtünk, mint ilyenkor mindig. Valaki torkaszakadtából kiabált. Hé, gyertek! Orsolya, Felicia, gyertek! Hé! Tétován indultunk a kapu felé. Kövér, fürdónadrágos társunk, aki kiabált, egy poros, vászonruhás férfit tapogatott, ölelgetett, a földön egy felborult kerékpár feküdt. Az idegen hátba csapta a meztelen őrjöngőt, s kiszabadította magát. Eleőd Imre volt. Keresett valakit a szemével. Felicia, aki Kispéter Gyula mellett lépegetett, megtorpant. Gépies mozdulattal nyúlt a fiatalember karja után. Eleőd Imre elvigyorodott, és így szólt: Adjatok már egy cigarettát. Kiáltozni kezdtünk, s körülfogtuk Imrét. Haja hosszabb volt, mint rendesen és fehérebb. Máskülönben semmit sem változott. Finom tépett füle, barna politúros sebhelye kicsit poros lett az úton, mert kerékpáron jött. Felicia is közelebb lépett, de csak a fejek fölött tudtak kiabálni egymásnak. — Hagytam neked egy dobozt a fiókban — mondta a lány. Megtaláltam. Nem vagy fáradt? Szerelem OTTLIK GÉZA De igen! Ezen az estén alig-alig tudtunk lefeküdni, pedig Eleőd Imre már régen aludt, meg sem várta a vacsorát. Kivittük a gramofont a teraszra. Felicia jókedvű volt, mint mindig. Ügy tűnt, ma többet táncol Kispéter Gyulával, mint máskor. Másnap tíz óra tájt láttam Imrét reggelizni. Nemrég ébredhetett. Kócos volt és borotválatlan. Felicia nagy tál rántottát hozott fel a teraszra, egyet-mást kérdezgetett a férfitól, aztán otthagyta. Pingpongozni ment Kispéter Gyulával. Fél egy körül a sekély vízben gyalogoltunk befelé a tóba Imrével. Barackot evett egy papírzacskóból. Felicia felénk evezett, a csónakban Gyula hanyatt dőlve cigarettázott. Eleőd Imre bedobott nekik három barackot, intett, aztán tovább gyalogoltunk. A langyos víz a hasunkat kezdte pocskolni. Délután besétáltunk a faluba dohányért. Meleg volt. Siettünk vissza fürdőzni. Így telt el a nap. Vacsora után Felicia szobájában ültünk hatanheten, nagy sarokszoba volt, déli és nyugati ablakokkal. Mi az asztalnál beszélgettünk, Felicia Kispéter Gyulával a díványon üldögélt, s a fiú, szokása szerint, kezébe vette a lány csuklóját. Bort töltögettem. Orsolya szerezte valahonnét, másfél literes csatos üvegben. Imre beszélt. Nyugodtan beszélt, hallgattuk. Egyszerre elharapta a mondatát, s megfordult, mert háttal ült a díványnak. Mi is odanéztünk. Felicia ott állt Imrére meredve, mint aki mozdulni sem tud, s láttam, hogy remeg a szája. Imre két lépéssel odaugrott. Mi az — szólt valaki. Mindez olyan gyorsan történt, hogy Kispéter Gyulának még felállni sem volt ideje. A lány átkarolta Eleőd Imre nyakát, feje a férfi vállára hanyatlott, hajának aranyzuhataga végigfolyt az ócska vászonkabáton, s a karcsú testét mélyről jövő zokogás kezdte rázni. Mozdulatlanul álltunk a szobában. Az ablak alatt tücsök cirpelt. Felicia könnyes arcát felemelte s odaszorította a férfiéhoz. Egyetlenem — suttogta. Te hólyag — mondta Eleőd Imre. Nevetni kezdtek. Abbahagyták, aztán újra elkezdték. Mint a bolondok, lihegve, fuldokolva nevettek egymás arcába. Most megint éreztem azt a kellemetlen, idegesítő érzést, amit első találkozásunkkor. Megint mehetnékem támadt. De a többiek is érezték, hogy fölöslegesek. Már kint voltunk, amikor hallottam a férfi hangját: „Hé, hová mentek?“ Többször azonban nem szólt. Felicia, amint Kispéter Gyulával a dívány szélén üldögélt, nyilván egyszerre megértette, hogy aki ott velünk beszélget, az Eleőd Imre. Akkor értette meg alkalmasint. De hogy épségben vissza fog jönni, azt mindig tudta. Eleődöt egy amerikai gépkocsi hozta Budapestre a nyár közepén. Budai lakásuk ajtaján egy cédulát talált kirajzszögezve. Ez állt a papíron: „A kulcs a fűszeresnél van. Kikészítettem a vászonruhádat, vedd fel, és gyere azonnal utánam. Vásároltam neked egy biciklit, drágám, mert a vonatok még nagyon rosszak, be van állítva a fürdőszobába. F.“ Varga Lajos illusztrációja 7
