Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-08 / 23. szám
Keresztes Ágnes Menyasszonytánc Nem vesz a vályog tavaszodóban föltámadásra mésztiszta inget; dologra gyors kéz pihenni vénül, nyílik világra tányér tekintet eladó a menyasszony a kívánság is kíváncsiság is kivagyiság is odaterelget: szikkadó ágról elszakadóban messzi gurultok almácska mellek eladó a menyasszony szoknyasuhogás nyárfatenyérben forog ezüstöt táncban a zöldje nádsípra dobra szélhegedüre tanyák fordulnak vissza a földbe eladó a menyasszony 6 £-ő _> ju О _I ГЧ1 Ю < _I > О < z Felicia valamennyiünkkel tegeződött, hogy Kispéter Gyulával is tegeződhessen; aztán mégis meggondolta magát, nyilván, s úgy alakult, hogy ez a csinos, csúfondárosan mosolygó fiú lett az egyetlen, akit magázott. Magázta ebédnél, vacsoránál, magázta, ha a parton heverésztünk, magázta éjszaka is, ha valamelyikünk szobájában megragadva, pácolódtunk a dohányfüstben s az unt grafomonzenében, és felteszem, hogy magázta akkor is, ha kettesben maradtak. Egyre gyakrabban maradtak kettesben. Megtörtént, hogy reggel eltűntek a telepről, avval az ürüggyel, hogy Fonyódra mennek tojásért, s késő este érkeztek meg valahonnét, talán Fonyódról, ravaszul egy tucat tojást hozva magukkal. Kispéter Gyuszi a csodálatos szobrásznak és nagyszerű asszonynak, Kispéter Orsolyának volt testvéröccse, így került közénk, festők közé, ezen a nyáron. Magas, talpraesett fiú volt, huszonöt-huszonhat év körül, az egyetlen „civil“ a nyaralóban. Feliciát nem számítottuk a világiak közé, jóllehet annyit értett a művészetekhez, mint Orsolya az öltözködéshez. Keveset. Mégis, közénk tartozott. Eleód Imre harmincnyolc éves korában feleségül vett egy meghökkentően szép, elkényeztetett, húszéves lányt. Másfél éve történt ez. Imre jó festő volt, de semmi módon nem hasonlított Rómeóhoz. Szemöldökét bohócosan magasra szokta vonni, azazhogy csupán a fél szemöldökét, mert a másik fele javarészt hiányzott. Valaha összeégette az arcát; a bal homlokát, halántékát s a szeme alját májbarnára aszalódott égésfolt éktelenítette, szemöldökéből is lecsippentve egy jókora darabot; finom kagylójú fülei tépetten hegyesedtek hátrafelé, erősen őszült, cserzett bőrét ráncok szántották keresztül-kasul. Tavaly, egy februári reggelen, előcsoszogott türelmetlen csöngetésemre, fejével intve beirányított túlfűtött, nagy szobájába, kezét ki sem húzva házikabátja zsebéből, visszahuppant öblös karosszékébe és hátrabökött, az ágy felé: „A feleségem.“ Hosszú hajának aranysátorában egy csodálkozó, gyanakvó szemű lány feküdt ott, és mosolyogni próbált. A bőre vajszínű volt, s láttam, ott nincsen kifestve. Meghajoltam, a nevemet mondtam. — Adj egy csészét — mondta Eleőd Imre anélkül, hogy hátranézett volna —, adj egy csészét ennek a fiúnak is, öregem. A lány arcán, mintha napsütés vonul végig a tengeren, hétszer hét változás hullámzott át, kémlelve zavaromat. Aztán forrón, önmagának nevetni kezdett. Forduljon el — szólt, már újra szelíden. Felkelt, terítéket hozott. Hármasban folytattuk a reggelit. A lány búzakék pongyolája zizegett, ha csak megmozdult, pedig folyvást mozgott, tett-vett, a kék lamé alatt csupa hajladozás volt a teste. Bolondoztak, nevettek. De közönyösnek, fölényesnek látszottak mindketten. Fanyar tréfa ez a házasság — gondoltam —, afféle szeszély, léhaság. Idegenkedve néztem ezt a ruganyos, szőke őzikét. Eltolta maga elől a szalonnát, kipancsolt a tányérjára rengeteg gyümölcsízt, de nem ette meg. Rászólt Imrére: Ne egyél szalonnát. A férfi azonban ügyet se vetett rá, hozzám beszélt. Miért eszel szalonnát? — nyaggatta megint. Hogyan? — Imre feléje fordult. — Ne egyek? Ne! Dehogynem. Szereted? — kérdezte a lány. — Akkor egyél. Nesze, még. önfeledten, leesett állal bámulta, amint Eleőd Imre beleharap a szalonnába. Untam ezt az ostobaságot. Áradt belőle valami idegesítő. Mehetnékem támadt. Imre ülve maradt, a lány kikísért az előszobába. Kezet nyújtott. Viszontlátásra. Viszontlátásra. — Merevség volt a hangomban, nem tudtam leplezni. Becsukta mögöttem az ajtót, aztán egy pillanatra megint kinyitotta. Meglepődtem, mert azt kellett látnom, hogy kiölti a nyelvét, s ezt suttogja utánam: Maga nagy szamár! De azért jöjjön el megint! Ez volt Felicia. Kispéter Orsolyának is ott volt a műterme a házban, s amikor márciusban az idegen katonaság megszállta az országot, s Eleőd Imrét elhurcolta a politikai rendőrségük, az asszony magához vette Feliciát. Eleőd sokáig élt régen Münchenben, legutóbb pedig két évet töltött New Yorkban, ahol szoros barátságot tartott néhány olyan művésszel, akik e friss hódítók hazájából száműzték volt magukat. Egy kiáltvány aláírói közt is szerepelt a neve. Nem adtam volna egy fabatkát sem az életéért most, hogy a katonák kezére került. Egy hét múlva csakugyan eltűnt a fogházból, ahová először vitték. Aztán elmúlt egy esztendő, a hódítókból legyőzöttek lettek, de Imréről semmi hír nem jött. Teltek a hónapok. Jöttek már hírek is, cáfolatok is, s lassan-lassan bizonyosra vehettük, hogy Eleőd Imre a nyoma veszett halottak közt van valahol. Negyvenöt tavaszán találkoztam másodszor Feliciával. Igyekeztem barátságos lenni. Emlékszik még rám? — kérdeztem. Hogyne emlékeznék — mondta higgadtan, kedvesen. — Magát én úgy tartottam számon, mint nagyon jó barátunkat. Az enyém is, nemcsak Kispéter Orsolya gyorsan közbevágott. Ne hízelkedj, Felicia. Nemcsak Imréé — fejezte be a másik. Egy pillanatnyi szünet támadt. Aztán Orsolya mély, ingerült, füst marta hangját hallottam: Nyugodj már belé, hogy Imre elpatkolt. Megint csend lett, odakint poroltak, számoltam a csattanásokat. A szoba túlsó sarkában felállt egy fiatalember, és odalépkedett hozzánk. Felicia feléje fordult. Várjon meg, Gyuszi, és mutatkozzon be szépen. Kezet adtunk egymásnak, s a fiú így szólt, harminckét fogát megvillantva: Kispéter. Elég soká tartott, míg Felicia kabátot vett. Moziról, békéről és élelmiszerárakról beszélgettünk Kispéter Gyulával. Orsolya nem szólt többet egy szót sem. Tudtam, hogy nagyon szerette Eleőd Imrét. Hármasban sétáltunk le a Rózsadombról. Felicia jókedvűen fecsegett, a fiatalember raglánját lobogtatta a tavaszi szél. Csúfolódva beszélt mindenről, de okosan. Csinos, ügyes fiú volt ez a Gyula. Felicia megkomolyodott mellette, de csak annyira, hogy azért bájos maradjon, s eltűnjék belőle minden idegesítő ellenszenvesség. Lám, ezek összeillenek, gondoltam, amint utánuk néztem a Margit körút poros, vásári forgatagában. Felicia tortákat sütött, eladta az eszpresszóknak, aztán megint vett cukrot, vajat a pénzből. Nem kellett megerőltetnie magát, sokat fizettek a süteményekért. Csakugyan, miért is nem költözött vissza a szüleihez? Láttam, hogy szeret önállóan élni, de gyanítottam, hogy a fiatalembernek is része van a dologban.
