Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-08 / 23. szám
Nehéz munkáskézzel írott levelek fölött töprengek hetek óta. A legtöbbjét egy-egy olvasónk írta, küldte, de nem kevés az olyan sem, amelyet egész munkacsoport, szocialista brigád írt alá. Szerkesztőségi tapasztalatainktól eltérően akad három jeligés is, viszont ez is csak annyiban „névtelen", hogy a falu, kisváros, üzem címét pontosan feltüntette küldőjük, hogy odataláljunk hozzájuk. Fogalmazom, latolgatom a választ ezekre a levelekre, amelyeknek megírására pártunk tizenegyedik plénumülése serkentette olvasóinkat és leginkább az izgat, hogy a hiányosságok feltárására, az eredményesebb munkát gátló körülmények bírálatára valóban ez volt-e írójuk egyetlen lehetősége? Tizennégy tagú asszonybrigád küldte az egyik levelet. Olyan munkacsoport, amely elismerést, jutalmat is kapott már. Méltónak találták, hogy a szocialista brigád bronz fokozatát viselje. Érdemük — az üzem elöljárói szerint —, hogy elvállalták a hóvégi külön műszakokat, a túlórákat, ha kellett. Üzemükben sajnos, gyakran kellett. A munkaszervezés, anyagellátás hiányosságait „pótolták“ a tizennégy asszony — köztük jórészt többgyermekes édesanya — szorgalmas, áldozatos munkájával. Az az anya fogalmazta a levelet, aki az egyik faluból buszon jár be a kisvárosi üzembe. Családja, férje megunta már, hogy a feleségének soha sincs szabad szombatja, ha jön a hóvégi hajrá, két-három órát is ráhúznak naponta a munkaidőre. Miért éppen az asszonybrigádnak kell túlóráznia, miért a családos nőknek kell feláldozni a szabad szombatjukat? — A CSKP KB 11. PLÉNUMÜLÉSÉNEK VISSZHANGJA Levelek tükrében a felelősség kérdezi a levelet aláírva tizennégy asszony. Igaz, hogy megfizetik a plusz munkát, hogy dicsérik őket... De ugyanilyen magas lenne a kerestük akkor is, ha egyenletes, gépállás nélküli, naponként jól kihasznált munkaidőben dolgozhatnának ... A helyszínen győződtünk meg róla, hogy igazat írtak. Ebben az üzemben furcsán félreértelmezték a szocialistabrigád-mozgalom küldetését. Mintha azért jött volna létre, hogy egyesek személyi felelősségét, szervezési feladatait pótolja, ahelyett hogy valóban az ésszerűbb, a hatékonyabb munka eszköze, az igényesebb, felelősségteljesebb termelés serkentője lenne. A másik levél a munkahelyi légkörre panaszkodik. A legmegeróltetőbb munkák egyikét végző asszonyok közül küldte egy olvasónk. Mosodában dolgozik. Egy éve már, hogy a többiek kerülik, nem beszélnek vele. Még ebédelni sem ülnek vele egy asztalhoz. A műhelyfőnökkel támadt nézeteltérésének következménye ez, akinek a szavába a többiek is jónak látják csak az üzem kapuján túl megszólítani, sajnálkozni felette. Hogyan tarthatja közösségnek, kollektívának ez a műhelyfőnök a keze alatt dolgozókat, hogyan várhat tőlük jobb eredményt, ha nem rendezi el, tisztázza az ilyen — asszonyok között bizony gyakrabban előforduló — vitákat, ha tartósítja a rossz légkört csak azért, hogy tekintélyét így vélje megerősíteni, demonstrálni. És hogyan bírják ezt elhallgatni, segíteni a többiek? E panasz mögött még olyan motívumok is vannak, amelyek teljesen összeegyeztethetetlenek társadalmunk elveivel, elvárásaival és amelyekről csak azért nem írunk, mert reméljük, hogy egy őszinte beszélgetés is ráébreszti azokat magatartásuk megváltoztatására, akik ösztönösen lettek eszközei egy elévült, hibás és káros szemléletnek. Hasonló panaszokról, problémákról írnak még egy baromfifeldolgozó üzemből, egy állami gazdaságból és néhány kisebb dél-szlovákiai gyárból az asszonyok, lányok. Harmadikként mégis egy jeligés levelet említenék: egy kis faluból érkezett, az ország legtávolabbi részéből. Olvasónk azt kéri benne, írjuk meg, milyen az igazi kommunista magatartás, hogy elolvasván, a helyi viszonylatban hatalomnak számító tisztségviselő ráébredjen, milyennek kellene lennie. Mert itt az isten háta mögött ez az ember, ha kell piros könyvecskével megy a gyűlésre, ha kell az imakönyvvel misére. Gyermekeit is ilyennek neveli, a lányának pompás templomi esküvőt rendezett. Közben 6 irányítja, értékeli a polgári ügyek testületének tevékenységét. A válasz ezekre a levelekre ott fogalmazódott meg bennem a Bratislavavárosi pártkonferencián, ahol Alois Indra elvtárs, a CSKP KB Elnökségének tagja, a CSSZSZK Szövetségi Gyűlésének elnöke felszólalásában a kommunisták felelősségéről, jelleméről, tulajdonságairól is beszélt. Arról, hogy az eszmékhe: való hűség és az eszmék ismeretéből ötvözött meggyőződés, az ésszel és a szívvel vállalt elvek, a szavak és a tettek összhangja kell hogy jellemezze a kommunistát. A következetesség, egyenesség, az egyértelmű magatartás tisztségben munkában és magánéletben, a gyermekek nevelésében. A megalkuvás nélkül: küzdelem a hibák, fogyatékosságok felszámolásáért, a készség saját tévedése: felismerésére, kijavítására A szerkesztőségünknek címzett levelek küldői, a három kiragadott levél írója is érzi ezt — és nemcsak érzi, igényli is. Joggal várják el a környezetükben, munkahelyükön bizalmat kapott, döntéssel, tisztséggel megbízott emberektől az elvhű, példamutató magatartást. Miért nem született akkor riport a levelek nyomán? Miért hallgatom el a munkacsoportok tagjainak nevét, az üzemét, a városkáét, a faluét? Maguk a levél írói kérték ennek elhallgatását. És a szerkesztőséget kötelezi a levéltitok védelme. Vitatható, jól tették-e? Hogy az 6 magatartásuk — ha már látják a hiányosságokat, hibákat, tehát igazuk van — helyes-e? Nincs-e éppen az 6 hallgatásuknak része benne, hogy idáig jutottak? Nem várhatja-e el a társadalom, az üzem nemcsak a kommunistáktól, hanem minden becsületes dolgozójától, hogy szót emeljen, véleményt mondjon: felelősséggel dolgozzon, éljen, így gyakorolja a munkásosztály történelmi — társadalmat építő-vezető — szerepét. Mindenkinek joga — és kötelessége legjobb tudása, tehetsége, képessége szerint tenni, amit kell. Tehát szólni, bírálni, javító, jobbító szándékkal rámutatni a hibákra, bajokra, helytelen magatartásra. Csakhogy ez nem egyértelműen egyszerű — nem mindig könnyű. Mert ha elvonatkoztatjuk mondjuk a nagyvárosok sokféle munkalehetőséget kínáló viszonyaitól, a jól szervezett nagyüzemek által kínált lehetőségektől az említett levélírók helyzetét, ha nem helyeseljük is, legalább megértjük, miért hallgattak, miért választották ezt a módját a szólásnak. Kisvárosba faluról beutazó asszonyok. Az országnak azon a részein, ahol családos nők számára még mindig nem kínál nagy munkalehetőség-választékot a sok épülő üzem sem. Hiszen háztartásból munkába álló, szakképzettség nélküli asszonyokról van szó: néhány évvel a nyugdíjkorhatár előtt. Hol kezdhetnének újra, ha szókimondásuk miatt megkeserítené a bírált a napjaikat, életüket. Akkor így, nevüket nem említve, mi értelme beszélni róla? Azért, hogy dolgozók és vezetők egyaránt tudatosítsák: a hatékonyabb termelést gátló hibák, hiányosságok nyílt feltárására van szükség ahhoz, hogy előbbre léphessünk. A társadalmi fejlődés olyan igényes és fejlett időszakába értünk, ahol már az egyéni, személyes felelősség vállalása nélkül elképzelhetetlen a feladatok teljesítése. Nem elég, ha az emberek többsége becsületesen dolgozik, ha a mesterek, a műhelyvezetők, részlegvezetők, a szocialista brigádok többsége megállja a helyét. Minden egyes vezetőnek, minden egyes dolgozónak becsületesen kell dolgoznia. És még ez sem elég: egymással megvitatván a tennivalókat olyan légkört kell minden munkahelyen teremteni, hogy gazdaságosabb, hatékonyabb, ésszerűbb legyen a munka. El kell jutni odáig, hogy az üzem, a munkacsoport, a brigád természetes feladata legyen nemcsak a helyzet, a tervteljesítés elemzése, hanem az emberek munkájának nyílt értékelése is. A tizenegyedik plénumülés ilyen magatartásra kötelezi nemcsak a kommunistákat, hanem az egész dolgozó népet. Minden üzemben, faluban ott tevékenykednek a szakszervezeti bizottságban, a társadalmi szervezetekben, a nőszervezetben a dolgozó nép legjobbjai. Ott van a becsületes, felelősséggel dolgozó kommunisták és a többi dolgozó közössége, hogy ebben a fejlődésünket előrelendítő folyamatban rámutasson minden olyan jelenségre, hibára, amely gátol, vagy fékez bennünket. E kritikus igényesség része természetesen az is, hogy saját magatartásunkat, munkánkat is ebben a szellemben vizsgáljuk meg: Hol van szavaink és tetteink között összhang, hol van különbség? Ha tenni és szólni kell, ne várjuk, hogy a másik kezdje értünk is, helyettünk is. Egy olvasónk azt írta, megragadta a figyelmét egyik riportunk versből kölcsönzött címe: „... aki úgy él, a világért felelősen". Azt hiszem, a magatartást jelölő pontos meghatározás vonzását, jelentőségét érezte meg. A maga helyén hivatásában, munkájában mindenki lehet tiszteletet érdemlő, vonzó példa. Ha valóban úgy él — a világért felelősen. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET 3
