Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-06-01 / 22. szám
EGY KÓRUS ÜRÜGYEN: A MOZGALOMRÓL Köszöntőt kellene írnom. A zenéről a magamfajta rajongó, értő aligha mondhat magvasabbat Bartóktól, vagy a magyar kórusmuzsikát világszínvonalra emelő Kodálytól. Nem is erre teszek kísérletet, csupán néhány gondolatban egy kórus ürügyén szólok a mozgalomról. A háromévenként megrendezésre kerülő Kodály Napok, a csehszlovákiai magyar kórusmozgalom kicsúcsosodását jelentik. Ez annál is inkább így van, mivel a kórusok többsége — a helyi jellegű rendezvényeken kívül — csupán az országos fesztivál „selejtezőin" lép fel. A közvetlenül ezt megelőző időszakban minden kórus a maximális erőbevetéssel, szorgalommal készül. A kerületi fesztiválok — a Kodály Napok selejtezői —' után az oda el nem jutó együttesekben nagyot zuhan a lelkesedés görbéje, néhány helyen szinte megáll a munka. Az elkövetkező években már nem futja a kitartásból, a szorgalomból, mert nincs közvetlen ösztönzőként szolgáló cél — egy újabb seregszemle. A fenti gondolatok jutottak eszembe, amikor Kolár Péter, a CSEMADOK Kassa (Kosice) észak-városi szervezete mellett működő Csermely kórus vezetőjének szavait hallgattam: — Ami a csehszlovákiai magyar énekkari mozgalomban eredmény, azt csak a Kodály Napokon lehet elérni. A közbeeső időszakban meg kell elégednünk a nyugdíjasok klubjával, a barátsági estekkel, a járási dal- és táncünnepélyekkel, amelyeken részt venni szép emberi feladat, de nem segíti kellően zenei színvonalunk javulását. Marad csupán a kezdeményező kedv, amelynek véges voltát a Csermely kórus anyagi helyzete határozza meg. A tagok jelentős anyagi hozzájárulása nélkül így aligha lenne egyenruhánk, s nem kerülhettünk volna el Székesfehérvárra, majd Nyíregyházára. Kórusaink többsége mögött a Csermelyhez hasonlóan csak a CSEMADOK helyi szervezetei állnak támogatóként. Az egy-egy szövetkezeti vagy szakszervezeti klub támogatását élvező kórus könnyebben tudja átvészelni a Kodály Napokról való lemaradás szülte válsághangulatot. Ellenérvet lehetne felhozni, de tagadni fölösleges, hogy az amatőr művészeti mozgalom egyik fontos éltetője a közvetlen cél, ebben az esetben egy adott kórus előtt álló cél: Részt venni a Kodály Napokon, ahová nem juthat el minden kórus. Kolár Péter erre is javasolt megoldást: — A kerületi szemlét, ha azt anyagilag valamelyik szerv támogatná, szervezésben teljes egészében átvenné a CSEMADOK helyi szervezetének aktivista gárdája. így elméletileg nem lehet akadálya a kerületi fesztivál évenkénti megrendezésének, a kórusok közötti tapasztalatcserének. Kórusmozgalmunk reneszánszának előmozdítása a Csehszlovákiai Magyar Tanítók Énekkarának munkája. Tagjai szoros kapocsként dolgoznak a minden karnagyi iskolát felülmúló együttes és az általuk vezetett kórusok között. Az ő érdemük, hogy Dél-Szlovákiában több mint félszáz felnőtt- és ugyanannyi gyermekkar dolgozik, több, kevesebb rendszerességgel. Gyakran mondogatják az énekkarok idősebb tagjai: A fiatalok már nem tudnak dalolni. A beat passzív zeneélvezetre szoktatta őket. A kassai Csermely kórushoz hasonlók képeznék a kivételt? Látszólag igen, de ha közelebbről vizsgáljuk a dolgot, az ő helyzetük sem rózsás. Havasi József karnagy erről a következőket mondta: — Igaz, hogy mi vagyunk a hazai magyar felnőtt énekkarok egyik legalacsonyabb átlagéletkorú kórusa. Évről évre kicserélődik a tagságunk egy része. A diákok, a főiskolások tanulmányaik befejezése után itt hagyják az énekkart, hazamennek. Ezért is fontos a tagság stabilizálása, legalább annyira, hogy egy harminctagú szilárd tagsági bázis jöjjön létre. 1973 óta sikerült elérnünk, hogy a zene adta örömet minden próbán érezzük. Már nyugodtan beszélhetünk a kórusalapító törzsgárda fanatizmust súroló lelkesedéséről, amely nélkül a gyakorlatilag minden anyagi támogatást nélkülöző amatőr együttesek aligha létezhetnének. Eddig nem szóltam a kórusmozgalom eredményeiről. Természetesen a minőségiekről a Galántán lezajló IV. Kodály Napok adnak majd képet. A közvetlenül ezt megelőzők leglényegesebbje a kórusok mennyiségi gyarapodása. S itt visszatérek az utánpótlást jelentő fiatalok problémájára. A félszáz gyermekkar, amely nem tegnapelőttől létezik, normális körülmények között elegendő utánpótlást kellene hogy biztosítson a felnőtt kórusokba. Ha ez még sincs igy, hibát sejtet. Az iskolai kényszerítés, a kötelező szakköri tevékenységként kezelt éneklés nemcsak rossz emlékeket hagy a gyerekekben, hanem a szabadulás örömével ér fel a kilencedik osztály elvégzése. Valahol tehát a pedagógiai módszerekkel, zeneoktatásunk konzervativizmusával van baj; valahol ezeknél keresendő a többi művészeti ágban dolgozó amatőr csoportoknál mutatkozó utánpótlás-hiány is. Az 1961-es megrendezett első országos kórusfesztivál óta megizmosodott csehszlovákiai magyar kórusmozgalom a IV. Kodály Napokon vizsgázik. A galántai szabadtéri színpadon és a járás több községében tartanak fellépést, tapasztalatcserével felérő találkozókat. Itt minősítik egymást: ki kap ezüst vagy arany koszorút. Egyben azonban megegyeznének mindannyian: A lelkesedésért, az áldozatvállalásért minden csehszlovákiai magyar énekkari tag megérdemli legalább az ezüst koszorút. DUSZA ISTVÁN ^^Háttam egyszer egy kiállítást. I I A koncentrációs táborokban elpusztított gyermekek rajzait. Vagonokba zsúfolt emberek. Vicsorgó farkaskutyák. Szögesdrót. Felhők között bombázók, robbanó lövedékek. És gyermekarcok kitágult, halálra meredt tekintetekkel. Egyetlen rajzon sem volt virág, lepke, madár. Csak a fekete és a szürke árnyalatai a tépett papírlapokon. Semmi szín a nyárból, az örömből. A fokozhatatlan rettenet néma kiáltása mindegyik. Ez jutott eszembe, amikor a varsói Emlékmű-gyermekkórház épülő objektumait néztem, a már kész pavilonok színes folyosóin, termeiben jártam. Az orvosok kék, az ápolószemélyzet rózsaszín köpenyekben, a nevelők-pedagógusok sárgában. Mintha a húsz éve látott gyermekrajzokból hiányzó színeket mind ide gyűjtötték volna. Itt semmi sem emlékeztet a betegségre. Itt csak az dolgozhat, akinek gyermeke van. Aki tud mosolyogni. Az Emlékmű — Központi Gyermekkórház igazgatója is édesanya. Nem születhetett ez a gondolat máshol, csak itt, Lengyelországban, hogy az életnek kell emlékművet emelni, nem a halálnak. Itt, ahol a második világháború, a fasizmus gyermekáldozatainak száma kétmilliókétszázezer volt. összesen tizenhárommillió gyermeket pusztított el a második világháború. A fájdalomra és szenvedésre talán nincs már olyan szavunk, amit ne koptattunk volna hétköznapi használatra-simává. Már alig vágnak belénk, csak tompán érintik-érik el a lelkiismeret élő-égő gócait. Nem elég a halott anyag kőbe zárt figyelmeztetése, a kegyeletbe merevítő passzív emlékezés. Tenni kell. Azokért, akik életben maradtak. Azokért, akik később születtek. Akik még meg sem születtek. A lengyel társadalmi szervek, elsősorban a nőtanács felhívással fordul minden intézményhez, üzemhez, az egész néphez, az egész világhoz: társadalmi összefogással építsenek fel egy olyan egészségügyi központot, amilyen még nem volt sehol, ahová a világ minden tájáról elhozhatják a gyermekeket, hogy visszaadják az egészségüket. Ahol nemcsak a korszerű orvostudomány, hanem a szeretet is gyógyít. Évente hetven-nyolcvanezer gyermeket vizsgálhatnak majd ki, kezelhetnek ebben a hatalmas objektumban, amely Varsó legszebb részén, a legtisztább levegőjű erdővel övezett tizenhét hektárnyi területen épül. A kórházi ágyak száma négyszázötven-ötszáz lesz, a tizenhárom emeletes főépület szomszédságában kap helyet a szálló, ahol az édesanyák együtt lakhatnak kezelésre szoruló gyermekükkel. Innen hordják be őket kezelésre a betegség jellege szerint. A gyermeknek itt nem kell szomorkodnia, hogy elszakítják a szüleitől. Játszóterek, óvoda, iskola, uszoda — ez is az egészségügyi központ szerves része lesz. Minden rendelő várószobája tele lesz játékkal. Félelem nélkül, H. MÉSZÁROS ERZSÉBET „ Azt álmodtad
