Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-05-25 / 21. szám

•о I 'S I

‘3 I u I

N I

от I 3 I

ОТ I

О I

Л I JI

a I

no

t-l I

a I

> I

rajtunk, szegény pásztorokon!“ Ha akkor nem könyörög hozzá, vajon mi lett volna? Talán csak fenyegetőzött, talán szabadon eresztette volna őket, de vajon eszébe jutott volna-e vagy sem, hogy a vízért őt akarja cserébe, ha nem könyörögve, térdepelve látja maga előtt a leányt. A rusnya tibeti tolmácsolta a fehér lovú szavait: „A Mennyei Hegység Ura meghallgatta e némber esedezését és kegyesen megkönyörül rajtatok. Hagyjátok itt a juhot, jószágot, s egy tömlő vízzel telepedjetek le kint a homokon. Aztán hozzátok ide a tevéket!“ — fgy parancsolta. Mit volt mit tenni, nem volt más választásuk. Pedig, ha a tevék nélkül, mezítelen indulnak útnak az északi nagy Góbiban, gyalogszerrel, valamennyien szomjan halnak.

Másnap reggel a tibetiek egy vezetéklóval vágtattak hozzájuk, összeterelték őket: „Kóbor mongolok, megkönyörül rajtatok a Mennyei Hegység Ura!“ — mondta a tibeti tolmács, és Narangarvúra mutatva így folytatta: „Ennek a szép nőnek esedezését hallva szíve megenyhült, és azt parancsolta, hogy a nehéz karavánútra társul magához veszi. Aszályszüntéig naponta vegyetek egy tömlő vizet, és másnaponként egyszer itassátok meg jószágtokat. De aznap, hogy a Góbiban eső esik, és az aszálynak vége szakad, szedjétek össze a jószágot, s takarodjatok innen. S mert ezt a szép lányt társul vette, nem lesz egy árva kecskegida károtok sem. Ha megsértenétek a parancsát, jószágtokat s a leányt erővel elvesszük, szállástok pernyéjét szélnek eresztjük.“ Narangarvú szülei sírva könyörögtek: „Egyetlen lányunk 6 ezen a világon. Hogy is tudnánk megválni tőle! Adjál fogatot az idősek és a gyermekek részére, egy tömlőcske vizet, vedd el minden jószágunkat, vagyonkánkat, csak a lányunktól ne szakíts el!“ — zokogták. Ám a tibetiek kivont karddal támadtak rájuk, s azt kiáltották: „A Mennyei Hegység Urának parancsa! Égi parancs!“ Ekkor előlépett Narangarvú és így szólt az övéihez: „Apám, anyám, testvéreim hallgassatok rám!“ A tibetiek leeresztették kardjukat, a pásztorok lélegzetüket visszafojtva, földre szegezett tekintettel álltak. Narangarvú abban a szempillantásban döntött, s tudta, nem lesz visszaút.

Nincs más sors előtte, csak az, hogy élete, teste árán váltsa meg szegény szüleit, a gyermekeket és öreg földijeit, társait, kik az imént még azt hitték, hogy talán épen vészelik át az aszály szenvedéseit.

„Szüleim, testvéreim! Életünkben, e forgandó világon a halál s születés között nem társunk-e mindvégig az elválás és szenvedés? Narangarvú evilágra születése már akkor sem hiábavaló, ha élte nem ér többet egy tömlő víznél, s ezzel sokak életét mentheti meg. Ne keseregjetek hát szívszakadya utánam, gondoljatok a saját életetekre, s az aszály szüntével épen, békében térjetek vissza szülőföldetekre. Nekem, egyetlen magzatnak kell szüléimét árvaságra juttatnom. Szeretett testvéreim, jó rokonaim, legyen gondotok rájuk. Ne hagyjátok, hogy a család gyermektelen, gyökértelen, tűzhelye őrizetlen maradjon. Adjátok egy leányotokat nekik, hadd vidítsa helyettem őket“ — rendelte búcsúzóul Narangarvú, s a rokonok, gyerekek és vének mind zokogva néztek utána, amint a vezetéklovon elindult...

Narangarvú hajnalonként izgatott szívdobogással leste-várta, milyen az ég. Minden reggel átszűrődött a hajnalfény a selyemsátron, még egy nap haladékot adván, amikor leánytestét a rablók vezérének, a keselyű-szemű férfinak kezébe kell adnia, így kissé megnyugodhatott. Ám az élet rendje szerint egy napon beborul az ég, elered az eső, s ha eljön az a nap... gondolta keserűen. S ma reggel beborult.

... A tibetiek Narangarvút először palotasátras szálláshelyükre vitték, bevezették egy csúcsos tetejű, rojtos-bojtos, zsinóros, csodaszép selyemsátorba, brokát köntösbe öltöztették. A zord férfi Narangarvú mellé ült a vörös mintás szőnyegre, és valami különös mongol nyelven így szól hozzá: „A Mennyei Hegység északi és déli lejtőin megremegtető Vad Fekete Szél, Berke kán a nevem. Dzsagária, Dzsungária, Tangutföld és a telengitek országának, más vidékeknek számos asszonyát láttam. A vágtató viharnak nem kell tartós szél. Berke kánnak sem kell állandó szerető. Megláttalak, s hirtelen másként kezdtem gondolkodni. Mintha villám cikázott volna

dulatlanul, mintha mély álomban lenne. A tibeti őr valami imát vagy dalt mormogva magában járt fel s alá. Narangarvú szívének dobbanására figyelve fekszik, s közben mintha egy-két esőcsepp hullana a sátorra. Talán annak a hangját hallja. Lélegzetvisszafojtva figyel. S aztán hirtelen csitt-csatt! A nyárfalevelek zizzenése, a lovak fogai közt a fű ropogása, s valami bizonytalan, távoli hang hallatszik. Amint éberebben figyeli, mi ez, mintha nem távoli hang lenne, hanem egy állat hajolna a feje fölé, az lélegezne. Egész testében megremegett. Berke kán észrevétlenül, varázzsal-furfanggal jött volna be? Narangarvú még soha életében nem látott embert, kinek ily fagyos, zord tekintete lett volna. Az esőt várva, kiéhezett sas-szemével mintha őt bámulná fölébe hajolva. Mi ez? Álmodik vagy megtébolyodott talán? Reszketve feküdt Narangarvú, félt kinyitni a szemét. S a messzi távolban, szinte a föld alól, megdörrent az ég, s ő kiszakadt a félálomból. „Dörög az ég! Dörög az ég! Engem hív!“ Narangarvú fölkelt, haját sietve befonta, bebújt köntösébe, és menni készült, de hirtelen Berke kán libbentette fel a sátor ajtaját, s ahogy belépett, megvillant félpár arany fülbevalója, s turbánjának gyémántdísze: „Én Berke kán, ura voltam szavamnak. Narangarvú, most tartsd meg te is adott szavad! Isten esőt adott, s eljött a nap, mikor múlik a puszta aszálya, és az én szomjazásomnak is vége szakad“ — s ezzel levetette késsel, tőrrel körültűzdelt övét, s a sátor sarkába hajította.

Nem volt Narangarvúnak más választása, ki kellett mondania azt, amire eltökélte magát. így szólt: „Bár én csak gyönge asszonyember vagyok, mégis megtartom adott szavam. Van még egy Ígéretem, mit nem kegyelmednek, de szülőhazámnak tettem. Nincs semmi módja, hogy a kettőt egyszerre teljesítsem. Szülőföldemről nem megyek-e el mindörökre? Amint megered az eső, a mieinknek költözniük kell innen. Szívemnek, lelkemnek ígértem meg, hogy kimegyek az északi sziklára, s az ősi búcsúszokások szerint végignézem, míg apám, anyám, testvéreim vonuló sora el nem tűnik szemem elől. Bármennyire zord a puszta, mégis szülőföldem volt. ősi mon-SZENGIJN ERDENE

SZENGIJN ERDENE mongol költő, író 1929-ben született. Pásztorcsaládból származik, orvosegyetemet végzett. 1949 óta ír, jelenleg több irodalmi folyóirat munkatársa.

Az itt közölt novella a mongol emberek népükhöz, szülőföldjükhöz való ragaszkodásáról szól.

JMarungarvú legendája

át lelkem borúján. Nem is gondoltam, hogy Mongóliában van ilyen szép nő. Erővel vettelek el. Soha senkitől sem kértem még semmit. Most mégis kérnék tőled. Könyörgöm, jutalmazz meg szépségeddel. Légy kedvesem. Elmúlik az aszály, s mi átkelünk a nagy Déli-Góbin, át a Mennyei Hegységen, Buddha országába, Dordzslinba megyünk, ott fogunk élni. Eljön a nap, amikor a sas szárnya is megremeg. Ö, te, Evilágon ritka szépségű nő, hogy is élhetnéd le éltedet vándorolva, tevéket vezetve a Góbi poklában. Élj Buddha országában az Ég tündéreként! A sors rendelése volt, hogy mi ketten találkozzunk. Gyorsan dönts! Kiéhezett sas néz rád. Ha igenedet hallom, rögvest magamhoz veszlek örök társamul.“ Narangarvú időt kért, hogy meggondolja a dolgot. „Az aszály múltának napján a kedvese leszek“ mondta kis töprengés után ...

O, Istenem! Ma felhős az ég. Ha esik az eső, vége az aszálynak. S ha szűnik az aszály... Narangarvú már egyszer s mindörökre döntött a sorsáról, mégis bizton tudja, hogy az aszályszűnte lesz életének utolsó napja. Csak a mesében van varázslat, csoda. Pedig hány furfang, kibúvó megfordult a fejében, de jó ürügy, kifogás egy sem akadt. S aztán, nem látott már kiutat. Lelkének sötétjében csak az világolt apró mécsesként, hogy sokak életét menthette meg.

... Berke kán ura volt adott szavának. Külön palotasátrat emeltetett, drágakövekkel, brokáttal, selyemmel ékítette. Narangarvú ilyen hímes termet eddig soha nem látott, még álmában sem. Ám mintha mindenből embervér szaga áradna. Berke kán egyszer bejött hozzá, s valóban éhező sas-szemmel bámulta őt, de aztán lehunyta szemét, foga összecsikordult. Látszott, hogy szilárdan eltökélte, férfiember módjára megtartóztatja magát. „Próbára tesz engem az ég. De megtartom adott szavam, s ha három évig nem esik eső, három évig várok!“ — mondta. Bejött hozzá még néhányszor, s úgy meredt rá, mintha már nem bírná tovább. A szilfák közt jártában is vigyázta távolról a leányt. Három nappal ezelőtt bejött: „Most már nemsokára esni fog. Elmúlik az aszály. Megérzem előre“ — mondta, s kiment.. .

Ügy is lett. Narangarvú még sokáig feküdt mozgói szokás szerint a messzi út előtt elsuttogjuk búcsúszavainkat a tájnak. Én, ki nem az égben, de a földön születtem, nem sérthetem meg e szokást. Legyek akár a maga Buddhájának országában. Dordzslinban vagy bárhol e világon, úgy szeretnék élni, hogy gyermekhez illően váltam el apámtól, anyámtól, rokonaimtól. Ez végső kívánságom. Miután ez megtörtént, magának kell tudnia, testemet mint használja.“

... Forró eső esett. Narangarvú a távolt fürkészve állt a magas sziklán. A kakukkfű, szezámfű, a sziklák, kőomlások, az egész kiszáradt, szomjas Góbi mohón ivott. Visszatér az élet, s folyik tovább. Narangarvú könnyű nyári délje átázott az esőben, s testére tapadva megmutatta szépséges alakját. Berke kán nem tudta megállni, hogy ne nézze őt, s a három tibeti kísérő is lopva reá sandított. A vándorlók sora elmosódva vonult az esőfüggöny mögött. Ha tiszta lenne az idő, látszanának, míg csak el nem tűnnek a hegy mögött, s akkor egy fél napig is itt állhatna. De az eső mindent felgyorsított.

„Apám, anyám, rokonaim! Narangarvútok mindig napkeltéhez hasonlónak tartotta ezt a kis életet. Nem is álmodott róla, mégis hideg szívű idegenek keze ragadta el, mindenre sűrű sötétség borul. Narangarvútok hogy is élhetne Nap nélkül? Rokonaim, földijeim! Élteteket életemmel váltottam meg. Emlékezzetek Narangarvúra! Nincs különbség, ha valóban él, vagy csak a mesében, mondákban emlegetik késő nemzedékek! Góbim! Pusztaságom! Gyengéden ringató, szép szülőföldem! Aszályod tüzétől menekülve bajba jutottunk — de botorul, miért is neheztelnének ezért terád? Akár halok, akár élek, sorsrendelte szülőföldemtől megválva ugyan hová is lehetnék. Erőszakkal elraboltak, s a távoli vidék, ahová visznek, legyen akár Buddha országa, mit sem különbözik a Kárhozat Földjétől. Narangarvú életét a szülőföldjén hagyja! Ügy mondják, egy madárka az ég felé repült, s földre zuhant!“ — suttogta magában, s mint a szarvasünő, kit farkas szirtre hajszolt, szökkent néhányat, s aláhanyatlott a szikláról.

Vinkovics Judit fordítása

7