Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-05-25 / 21. szám
FERNANDO LAMBERT (Chile) Hölgyeim és uraim Hallgattam a sárkány elbeszélését, a sárkányét, ki soha nem alszik, és arra gondoltam, hogy az álmatlanság hasznos is lehet. Ha virrasztani kell, hát virrasztunk: meg kell védeni a szilárd falakat, készülődjünk. Gátat kell vetni a zűrzavar hullámainak, a hagyomány sziklája rendületlenül álljon. Kövessük a sárkány példáját. Ne aludjunk.' Különben egy nap arra ébredünk, hogy az albérlőből herceg lett, s egy mosónő Chile lepedőit szappanozza. CARLOS GERMÁN BELLI (Peru) Ha a sarjadó növénynek... Ha a sarjadó növénynek nem mondják: „ez a legjobb termés", ha a süldő állatnak nem mondják: „ez a legszilajabb bőség", ha az emberkének nem mondják: „ez a legjobb társ", akkor minek a földön növény — állat — ember. ARATÓ ENDRE: Tanulmányok a szlovákiai magyarok történetéből 1918-1975 Egyetlen nemzet vagy nemzetiség számára sem lehet közömbös, mennyire ismeri múltját, helyét egy adott történelmi korszakban, hiszen mindig, életünk minden pillanatában a történelemben is élünk. Nemzetiségi önismeretünk egyelőre olyan fogalom, amely legföljebb papíron létezik vagy hangzatos szavakban vagy egyszerűen vágyként, s nagy hiba volna a vágyat kinevezni valósággá. Legfeljebb sejtéseink vannak önmagunkról. Bizonyos terheket magára vállalt ugyan az irodalom (egy kicsit önmagát is gúzsba kötve vele), de az irodalom, a művészetek, a publicisztika nem pótolhat egyetlen tudományos diszciplínát sem, s még kevésbé helyettesíthet intézményeket s komoly tudományos kutatómunkát. Ahol pedig hiányoznak a tudományos alapok, posztjukat előbbutóbb a mítoszok foglalják el. Érdemes volna csokorba gyűjteni egyszer mítoszainkat önmagunkról, ha más célból nem is — elrettentésül. A közelmúltban elhunyt Arató Endre Szlovákiából származott, hosszú ideig élt itt, így két hazát mondhatott magáénak. Könyve s a benne található tizenkét tanulmány alapvető s nem hézagpótló mű, mert a szlovákiai magyar tudományos életben nem hézagokat kell betömködni, hanem sürgősen el kellene kezdeni valamit, ami halaszthatatlan és nem odázható tovább. Arató Endre könyve a szlovákiai magyar szellemi élet viszonyai között figyelmeztetés is, hogy végre ki kell lépnünk irodalomközpontúságunkból. Nem mintha ott már minden elvégeztetett volna, s tagadni sincs szándékomban fontosságát. De látnunk kell, hogy valamiről nagyon elkéstünk már eddig is. Nem véletlen ugyanis, hogy ezek a tanulmányok magyarországi szerző tollából valók. Mivel szervezett tudományos munka a szlovákiai magyar szellemi életben alig folyik, s ami van és ahol eredmények is vannak, az csupán az irodalomtudomány, ezek a tanulmányok nem is íródhattak volna itt. Nem vagyok történész, ennélfogva nem tartom illetékesnek magamat arra, hogy Arató Endre könyvét szakmai szempontok alapján bíráljam és értékeljem. Mint olvasó talán beszámolhatnék arról, milyen feszült érdeklődéssel olvastam, de valószínűleg nem az egyetlen volnék, akinek a könyv élményszámba ment. A tanulmányok — véletlenül vagy nem — hatvan év szlovákiai magyar történetének vázlatos képét adják, s az olvasó áttekintheti bennük a szlovákiai magyar nemzetiség történelmét az első Csehszlovák Köztársaság megalakulásától napjainkig. A tanulmányok többsége elszórtan •különböző folyóiratokban napviá(ö)[rQ<Sl[§)ÜU 6 Fordította: Végh Zsoldos Péter lógót látott már, bár akad közöttük olyan is, amely ebben a kötetben jelenik meg először. Nem keletkezésük egymásutánjában olvashatók, hanem történeti időrendben (nyilván a folyamatosság kedvéért), s hogy így talán egy elképzelt összefoglaló történeti munka vázlatát adhassák. Tehát nem egy átfogó történeti munka fejezetei, hanem önálló, autonóm tanulmányok. Igaz, egyelőre itt nem is volna mit szintetizálni. Arató könyve az első fecske csupán (s nem csinál nyarat). írásai tehát, noha sok kérdésben revelációként hatnak, mozaikkockák vagy ha úgy tetszik jelzőkarók csupán, amivel nem a tudós érdemeit akarom kisebbíteni, hanem azt szeretném újfent hangsúlyozni, hogy a szisztematikus és szintézist teremtő munkának még távolról sem adottak a feltételei. Arató Endre könyve azonban ehhez az egyelőre csak a képzeletben létező, szintetizáló műhöz bizonyára nélkülözhetetlen szempontokat fog nyújtani majd. A tizenkét írásból hét az első köztársaság politikai, kulturális és gazdasági viszonyaival foglalkozik, a Sarló és a DAV kapcsolatával, az akkori budapesti polgári radikális irodalmi folyóirat, a Szép Szó három szerkesztőjének csehszlovákiai felolvasó kőrútjával s ennek visszhangjával, a szlovákiai magyar baloldal öszszefogásával a köztársaság védelmében, a magyar kommunistáknak a CSKP-ban betöltött szerepével és jelentőségével. A további öt tanulmányból az utolsót emelném ki, mivel ez kapcsolódik leginkább napjainkhoz, s a múlt mellett a jövő lehetőségeit is számba veszi. Hiszen „a nemzetiségi kérdés megoldását nem lehet elválasztani a szocialista országoknak az élet egészére kiterjedő integrációjától”. GRENDEL LAJOS TjjÄ'Г arangarvú most ébredt fel rövid hajnan szendergéséből. Egész testéről patakzott I a veríték. Kámfor- vagy szantálillatú TM selyemtakarója szélét lejjebb csúsztatta, keblét kitakarta, s néhány sóhajtás után megkönnyebbült, lüktető szívdobogása elcsitult. Kint felhős lehetett az ég, a hajnalfény nem szűrődött át a sátron. Ha ez idáig kéklett is fent, most majd a rég felejtett eső esik. S ha az eső esik... Hallani, ahogy a sátor előtt a tibeti őr macskapuha léptei nyomán megzizzen, s a lovak fogai közt ropog a zöld fű, és a szelíd hajnali szélben susognak a nyárfa levelei. Narangarvú felemelkedett, és ivott néhány kortyot az ezüst kancsóból. A hideg forrásvíz megnedvesítette ajkát, felfrissítette. Mintha minden csak álom lenne. Mintha mindezt csak álmodná, mintha a forgandó világtól megválván, újjászületett volna, s más korban, más tájon, más testét öltötte volna fel. — Sehogy se fér a fejébe, hogy evilági léte alig huszadik esztendejében, a saját szülőföldjén, idegen rablók kezére jutott. Minden emiatt az egész belsejét hűsítő élővíz miatt történt. „Talán összeesküdött ellenem a Vizek Urának haragja és Kormuszta isten dühe, hogy ide jutottam“ — töprengett. ... Szörnyű aszály tarolt a Góbi pusztáin: elapadt valahány forrás, kiszáradtak nemcsak a tocsogók, de még a mélyebb kutak is. Még most is tisztán látja maga előtt azt a napot, amikor erre a messzi oázisra jöttek. Micsoda kínok közt keltek át a végeláthatatlan nagy északi pusztaságon. Néhány sátoralja nép vonult együtt, akik hallgattak apja szavára. Az aszálytól végsőkig elgyötört jószág maradékát napokon át hosszú sorokban hajtották az Északi-Góbi homokhegyei között, míg végül feltűnt az oázis. Hogy örültek a tüzesen izzó napon szomjazó, kimerült emberek! Mintha egyenesen a Megváltás Földjét pillantották volna meg. Szél sem fújt, délibáb se rezdült, és a vöröses rózsapárával borított ég és föld szorításában nyár- és szilfák csoportja zöldellt tündérlátomásként. A többiek már előrevágtattak volna, de Narangarvú apja megállította őket: „Félnapi járóföld van még előttünk. Előtte osszuk ki az utolsó néhány tömlő vizet az embereknek és a jószágnak, csak aztán induljunk. Máskülönbem-a jószág a víz szagára esztelenül nekiiramodik, és erejüket vesztve összerogynak vagy pedig a mohó nagy ivásba pusztulnak bele.“ Szálláshelyet választani előreküldték a legügyesebb és legjobb lovú két férfit. Egyikük Narangarvú kedvese volt. Azzal vágtatott el, hogy egyszerre lesz vége az aszálynak és a kényszerű mátkaságnak, itt az oázisban lesz kettejük sátorhelye is. Ki tudhatta volna akkor, hogy a halála felé vágtat oly boldogan. Aznap, kevéssel napnyugta előtt érték el az oázist, s ahogy Narangarvú apja elmondta, a jószág, a juhok a víz szagát megérezve hangosan, lökdösődve nekiiramodtak. De az emberek nem zavarodtak meg, hiszen úgy hitték, már várják őket azok ketten. S amikor a lenyugvó nap fényében aranyló, százados nyárfák közt járva végre a vágyva vágyott oázis vizéhez értek — mintha csak rossz álom, káprázat lenne — két társuk ott feküdt vérében az elevenzöld füvön. A vándorok rádöbbentek hirtelen, hogy valami iszonyú veszedelem csapdájába estek, s miközben értetlenül keseregtek, lódobogás hallatszott, és vad hurrá-kiáltással vagy húsz, puskávalkarddal felfegyverzett lovas tört rájuk. Az idősebbek letakart kosarakba rejtették a gyerekeket. Ugyan miképp szállhatott volna szembe a fegyveresekkel az a néhány férfi, akinek satnya lován kívül más hátasa, és egy-két kovácspuskán kívül egyéb fegyvere nem volt. A támadók hosszú hajú tibetiek voltak, a forró nyárban is báránybőr délt vetettek magukra. Fejükön tolldíszes turbán, hátukon hernyóselyem köpeny lobogott, valamennyi bronzarcú, szakállas, marcona férfi. Míg Narangarvú életeszakadt kedvesének fejét ölelve siránkozott, egy férfi, aki fegyverével és öltözékével is kitűnt a rablók közül, csodaszép lován mellé rugtatott, és éles tekintetű, lassan forduló keselyű-szemét rászegezte. Ebben az órában egyszeriben csapás lett, hogy nőnek és szépnek született e forgandó világba. Talán, ha a férfi nem látja meg őt, csak a jószágot ragadja el, s néhány tömlő ivóvízzel útjukra ereszti őket. De a fehér lovú ember csak néhány szót szólt, mire a rablók azonnal körülfogták a pásztorokat, és egy bambaképű, otromba tibeti így szólt: „A Mennyei Hegység Ura, Glangdarmának élő mása beteljesíti az ősi bosszút tartozástokért, ezért titeket, mongolokat, öregeket és gyermekeket egyaránt kiirt, jószágtokat elragadja.“ A pásztorok közül egyiknek sem volt mersze megszólalni, reszkettek csupán. Hallotta ezt Narangarvú, és a fehér lovú tibeti elé térdelt: „Akármely isten megtestesülése is, az ember mégiscsak ember. Ha csak annyi a bűnünk, hogy az aszálj elől futva ide menekültünk, erre a messzi, lakatlar oázisra, s azt hittük, senki nem irigyli tőlünk ezt s azt sem, hogy még a világon élünk, hát könyörül.
