Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-03 / 1. szám
Г IFJÚ ^ SZEMMEL Beszéljünk a szerelemről Katona vagyok, s úgy érzem, a vitába én is bele tudok kapcsolódni. A szexuális felvilágosítással kezdeném. Szó esett itt a szülők és pedagógusok munkájáról egyaránt. Milyen is a viszony a kettő között? Egy volt iskolatársnőm — azóta már boldog édesanya — falusi alapiskolában kezdett tanítani. Mint modern fiatal, nem hagyta ki a tananyagból a kisbaba születésének folyamatát sem, a tanulók értelmi szintjéhez mérten. Másnap a szülők, nagyszülők felháborodva beszélték, hogy milyen csúnya dolgokat tanulnak gyermekeik az iskolában! Miért, mennyivel csúnyább ez megfelelő formában elmesélve, mint a gólyamese? Több helyen hallottam, olvastam, hogy a „kényes kérdés“ megmagyarázását a szülők és a pedagógusok kölcsönösen egymásra akarják hárítani, szégyenkezve a gyermekek előtt. Ha a pedagógus elkezdi, mert valakinek csak el kell kezdeni, ez szóbeszéd tárgyát képezi. Helyeslem Juhászné nevelési módszerét, amelyet a NÖ egyik számában leírt, s szeretném hozzátenni, hogy érdemes lenne a kiskorú gyermekek szülei részére előadásokat, mi több, vitaesteket szervezni: Mikor és mivel kezdeni, hogyan folytatni? Magánügy-e a szerelem? Ahelyett, hogy egy mondattal válaszolnék, ismét példát hozok fel: Korszerűen felszerelt ifjúsági klub, minden sarkában különkülön párocskák ülnek. Ha valaki egyedül vetődik be, szeretne valakihez társulni, hogy ne árválkodjon a helyiség közepén. Nem akar többet, csak beszélgetni. Az azonos nem képviselője azonnal megsértődik, hogy az „idegen“, aki egyébként régi jó barátja, el akarja csábítani a párját. Pár órával később pedig a klub illemhelyének fülkéit a nemi érintkezés céljaira használják fel, tudva, hogy a mellettük levő fülkében is ugyanaz történik. Nem akarok ítélkezni senki fölött, általánosítani sem: ezt csak egy ifjúsági klubról tudom (ma már nem működik), de azzal is tisztában vagyok, hogy egy ifjúsági klubnak más a küldetése. Szégyelli-e a fiatalasszony, vagy leendő leányanya, hogy gyermeke lesz? Kezdjük a nagy alkalmakkal: Szerelmesfilmet közvetít a tévé. A férfiszereplő több „alkalmat“ elszalaszt, s körülöttem máris röpködnek a megjegyzések: „Ej, az idióta!“ „Ha én lettem volna az ő helyében!...“ Vagy: társas kiránduláson megismerkedik egy fiú és egy leány. A fiú egyedül alszik a szobában, a leány a társnőivel, így felmegy a fiúhoz. Éjszaka néhányszor felsóhajt, hogy mit gondolnak majd róla a többiek? Az éjszaka viszont „eseménytelenül“ telik el. Közben a leány bevallja, hogy nem szereti a fiút, s arról sem lehet szó, hogy otthon együtt járjanak, mert van egy srác, de most azt akarja ... Megtörténik, amit mindketten akarnak, de egy dologgal nem számoltak: A magzat fejlődésnek indul. A leány péntek délután elindul a kórházba. Ugyanazzal a busszal egy ismerőse is utazik, s ártatlanul megkérdi: Minek utazol Z-be? „Fáj a vesém, megyek a kórházba. Ha találkozol a nővéremmel, mondd meg, hogy hétfőig itt maradok.“ További két-három „vesebaj“ után megunja. s kihordja a magzatot, a fiú feleségül veszi. Erre mondják, hogy minden jó, ha a vége jó. Ki a hibás, a fiú vagy a leány? A szerelem csak egy bizonyos határig magánügy tehát. Magánügy az édeskettesben eltöltött órák tartalma, habár a fiúk nagyon szeretnek hivalkodni barátaiknak az ilyen sikerélményekkel. Az ilyen esetekben nemigen beszélhetünk szerelemről. Az együtt töltött órák esetleges következménye viszont már társadalmi ügy. A terhesség-megszakítás is magánügy, de a súlyosabb következményekről okvetlenül beszélnünk kell. A kései felvilágosítás is jobb a semminél, de a legjobb mindent idejében elkezdeni, hogy kezdetét vegyük a későbbi problémáknak. A szerelem nagyon fontos még az élet utolsó pillanatában is, s éppen ezért beszélni kell róla. Emlékszik még a kedves olvasó Nagy László fényképriportjára, ahol az idős bácsi már majd félévszázada minden tavasszal egy nagy csokor ibolyát visz a feleségének, pedig már a kezei reszketek, nem sikerül az öreg, dolgos ujjaknak szépen összefogni az ibolyacsokrot ?! Borzi László, közkatona SASVÁRI TIBOR mérnök és MUDr. WALTZER IVÁN: É NAGT 01 Sri Lanka a láthatáron ^ j expedícióról van szó, az emberek többsége egy jól sikerült, olcsó kirándulást képzel el. Hagy ez menynyire nem így van, azt saját bőrünkön tapasztaltuk több, mint négy hónapon keresztül. Sri Lanka, Himalája, Hindukus — ezek a nevek, sok barlangkutatót cselekvésre késztetnek. Mert ugye itt és ehhez hasonló helyeken barlangokat kutatni, azokat bejárni, lefényképezni, különböző adatokat és háromdimenziós anyagot gyűjteni sok barlangász álma. Látni a fehér, rózsaszín és a piros színek megszámlálhatatlan árnyalatában pompázó szebbnél szebb cseppköveket, a sokszor le sem írható képződményes alakzatokat. A barlangok folyosóin sétálva, az embert gondolkodóba ejti a rejtély, hogyan és mikor képződtek a természet e csodálatos tüneményei. Képzeljük el, hogy a tenger felszíne alatt különböző mélyedések húzódnak. A tengeri élőlények jelentős többsége (korallok, csigák) meszet tartalmaznak, melyek elhalásuk után sok tízezer, esetleg millió éven keresztül a tenger fenekén halmozódnak fel. Belőlük később üledék, kőzet, mészkő keletkezik. Geológiai erők hatására mészkőhegységet alkotva emelkednek ki a tengerből. Ezekben a mészkövekben a víz állandó mosása következtében vagy oldó hatására üregek képződnek, melyekben hosszú évtizedeken vagy évezredeken keresztül szebbnél szebb cseppkőképződmények jönnek létre. Ha a mészkövek különböző klimatikus zónákban alakulnak ki, más-más karszttípus keletkezik. Az ilyen karszttípusok tanulmányozása volt expedíciónk célja Sri Lankában, az indiai Himalájában és az afganisztáni Hindukus hegységben. Tizenkét tagból álló expedíciónk (köztük geológus, geomorfológus, zoológus, orvos, operatőr és technikusok) a Szlovák Barlangászat! Egyesület védnöksége alatt két autóval, egy Avia 30 és egy Tatra 148-as gépkocsival vágott neki 1977. március 6-án a 28 000 krn-es, négy hónapig tartó útnak. Amikor Jelfánál átléptük a szovjet—iráni határt, az iráni vámvizsgálat a vártnál gyorsabban ment végbe. Ezt talán annak a jóleső érzésnek köszönhettük, hogy régi ismerősként fogadtak bennünket, hiszen 1975-ben már két ízben is jártunk errefelé. Óráinkat 30 perccel előre igazítottuk, majd a délkelet-ázsiai országok felé vettük utunkat. Az első dolog, amire felfigyeltünk, a zászlók sokasága, pompája volt, az emberek is ünnepélyesebb öltözékben mutatkoztak, mint máskor. Hamar megtudtuk a tényállást: egy hét múlva az irániak új évet ünnepelnek, de nem akármilyet. Tavaly vál-
