Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-01-10 / 2. szám
ШШ>’ndjárt a legelején kimon- ЯЫй dom, hogy azokkal a gondolkodókkal értek egyet, akik merik azt bevallani, hogy minden ember számára saját boldogsága a legfontosabb. Ennek a megállapításnak a jogosságát már csak azért is elismerem, mert meggyőződésem, hogy a boldog társadalom építőkövei a boldog emberek, s boldogtalan, rossz közérzetei emberek tömegei a társadalom bomlasztásának, szétesésének malmára hajtják a vizet. Nagyon érdemes tehát az emberek boldogságáért dolgozni. Természetes, hogy nyomban e gondolatok megfogalmazása után felvetődik bennünk a kérdés: fokozható-e könnyűszerrel az egyes emberek boldogsága és növelhető-e egy társadalkibontakozása érdekében arra is szükség van, hogy az emberek saját kényelmük, nyugalmuk feláldozása árán is vállalják a nagy küzdelmeket. S tegyük hozzá mindjárt: az ilyen embereket éppen a magas eszmei célokért vívott harcok teszik boldoggá. S ezzel már át is jutottunk a boldogság forrásainak egy másik területére. Ahogy különféle betegségeknek különbözőek a gyógyszerei, éppen úgy óriási a változatuk a boldogságot előidéző tényezőknek is. A boldogság ugyanis közvetlenül átélt érzelem, mindig egyvalakinek, egy soha meg nem ismétlődő személyiségnek belső élménye, pozitív, kellemes érzelmi állapota. Megtörténik, hogy valakinek megvan minden földi java, amelyhez sokan a mon belül a boldog emberek tömege? Örömünkre szolgálhat, hogy a filozófusok által leszűrt gondolatok és a korszerű pszichológiai kutatás eredményei mindkét kérdésre határozottan igenlő választ adnak. Keressék elő Vörösmarty A merengőhöz című filozofikus költeményét. A figyelmes olvasó már ebből az egyetlen versből is sok-sok igazságot tanulhat meg. Például azt, hogy kinek virág kell, nem hord rózsaberket, a látni vágyó napba nem tekint... Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget... De Berzsenyi is jó kalauzunk amikor például ezt írja Búcsúzás Kemenesaljától című versében: Hív szivünk csendesebb intésit nem halljuk, Az előttünk nyíló rózsát letapadjuk Messzebb járnak szemeink: Bámulva kergetjük álmunk tarka képét, örökre elvesztjük gyakran éltünk szépét S későn hullnak könnyeink. A boldogságra törekvés azonban nemcsak a környezetünkre való összpontosítás, a kis örömök, a nyugalom megbecsülése. A világ haladása, az ember boldogság fogalmát kötik. Egészséges is, szép is, sikerei is vannak, csak éppen nincs egyetlen igazi barátja sem, akiben éppen úgy megbízhatna, mint saját magában. Mit ér annak a sokak által annyira vágyott és értékelt naponkénti közéleti szereplés, lorgatagos élet, aki sokkal inkább egy meghitt, szűk családi vagy baráti kör rokon lelkei, csendes örömei között érzi magát igazán boldognak? Viszont az új élményekre, folytonos külső történésekre éhes embert éppen úgy boldogtalanná tenné az „édes semmittevés", az otthoni tespedés, mint a békés nyugalomra vágyót a vágtató élethajsza. Vagyis: mindenkit csak saját jelleme, igényei szerint lehet boldoggá tenni. Az emberben megvan az a hajlandóság, hogy bizonyos külsőségek alapján próbálja megállapítani mások boldogságát. Pedig itt szörnyű melléfogásokra nyílik bőséges alkalom. Hiszen könnyen megtörténik, hogy azt hisszük, az ő boldogságuk pontosan ugyanazoktól a dolgoktól függ, amelyek megszerzésére, saját boldogságunk érdekében, minden erőnket szívesen összpontosítanánk. A boldogság átélésének öröme nem 10 öröklött, velünk született tulajdonságunk. Ismételt gyakorlás útján kell azt megtanulnunk. Hozzáállásunktól függ, hogy milyen széles területen igyekszünk megszerezni magunknak a boldogságélményeket. Meg attól is, hogy felfedezzük-e a kis dolgok, a mindennap kezünk ügyébe kerülő apró lehetőségek boldogságot teremtő képességét. Más szóval: nyitottaknak kell lennünk a boldogságélmények átélése számára. Minél hamarább fejlődik ki készségünk arra, hogy az elérhető területeken, szinte csak karnyújtásra levő, maguktól kínálkozó, kellemes, szép, értékes élményeknek szívből tudjunk örülni, annál biztosabb, hogy valóban és tartósan boldogok leszünk. Aki sokkal inkább a rosszat, a csúnyát, a negatívumot veszi észre, mint a jót, a szépet és a pozitívumot, a saját boldogsága ellen dolgozik. Ezek a területek sohasem lezártak, sőt inkább: végtelenek. Szinte minden pillanatban örülhetünk, ha akarunk, egy-egy jelentéktelennek látszó élménynek: egy baráti szónak, egy segítő emberi megnyilatkozásnak, egy idegrendszerünkön átsuhanó pozitív érzelmi megrendülésnek, valami pici, váratlan felfedezésnek, eddig rejtett örömforrásnak. A zene szeretete, a könyv, a természetjárás és mi minden egyéb boldogságlorrás van még! Vagy felfedezzük s engedjük őket hatni ránk, vagy becsukjuk előttük szemünket, fülünket. De aki még azt a tételt is elfogadja, hogy az ember csak másokkal való közösségben juthat a leghatékonyabb boldogságot biztosító eszközök birtokába, akkor nemcsak a saját, hanem a társadalom boldogságának ügyét is eredményesen szolgálja. A boldogság legfontosabb jellemzője az, hogy szükségletet elégít ki. Biológiait vagy társadalmit, pszichológiait. Ez utóbbiak közül hadd említsek meg hármat. Az egyik az ember valakihez, valakikhez, valamiféle közösséghez tartozásának a szükséglete. Ezért játszik olyan nagy szerepet az ember életében a kis családi közösség, a baráti, szerelmi kapcsolat, a megfontoltan, előrelátóan kötött és jól bevált házasság. Ezért érnek aranyat a meghitt, kis közösségekben átélt bizalmas beszélgetések, a közös élmények, a kirándulások, utazások, közösen végzett munkák és hobbiszerű időtöltések. Mindjárt ennek a szükségletnek a nyomában találjuk meg a sikerélményt mint boldogságszülö forrást. Ennek viszont nélkülözhetetlen feltétele az önismeret és az emberismeret, a helyes önértékelés saját erőinknek minél hitelesebb bemérése. Aki nem esik léptennyomon abba a hibába, hogy erőit meghaladó vállalkozásokba fog, kalandokba bonyolódik: sokkal több sikerélményt szerezhet, mint az, aki ismételten „fejjel megy a falnak". A harmadik nagy boldogságforrás az aktivitás, a tevékenység, a legegyszerűbb természetjárástól kezdve a teljes figyelem- és erőösszpontosítást kívánó tudományos vagy művészi alkotómunkáig. S most, befejezésül, hadd emlékeztessek egy sokszorosan bebizonyított pszichológiai törvényszerűségre. Ha azt akarjuk, hogy boldogok legyünk, sokszor igen eredményesen segíthetünk magunkon azzal, ha úgy viselkedünk, mintha máris valóban boldogok volnánk. Dr. HARSANYI ISTVÁN pszichológus Dr. BERTHA GÉZA Házasság, % család — //. s, A házasságkötés a férfi és a nő egybehangzó kijelentésével történik, hogy egymással házasságra lépnek. E kijelentésnek két nagykorú tanú jelenlétében nyilvánosan és ünnepélyes formában kell megtörténnie a helyi nemzeti bizottság elnöke, vagy a tanács által megbízott képviselő, esetleg a nemzeti bizottság által megbízott képviselő, esetleg a nemzeti bizottság alkalmazottja előtt. Csehszlovák állampolgár külföldön az erre felhatalmazott csehszlovák szerv (külképviseleti hatóság, követség) előtt is köthet házasságot. Indokolt esetben, fontos okból (betegség, ideiglenes távoliét miatt) a járási nemzeti bizottság engedélyt adhat, hogy a házasságkötésnél valamelyik felet meghatalmazott képviselje, tegye meg helyette a házassági nyilatkozatot. Ilyen esetben a meghatalmazást írásban kell adni és ebben pontosan meg kell jelölni a házasulandó feleket és a meghatalmazottat is. A meghatalmazó aláírását hitelesíttetni kell. A meghatalmazásnak tartalmaznia kell a házasulandó felek megállapodását a vezetéknévről is. A házosság kötésnél a feleknek meg kell egyezniük abban is, és ki kell jelenteniük, hogy milyen vezetéknevet fognak ezentúl használni. Megegyezhetnek abban, hogy egyikük felveszi a másik vezetéknevét (így a férfi felveheti a nő eddigi vezetéknevét, vagy fordítva), vagy hogy továbbra is mindegyikük megtartja eddigi vezetéknevét. A házasságból származó gyermekek a szülők közös vezetéknevét viselik. Ha azonban mindegyik házasfél továbbra is megtartotta eddigi vezetéknevét, akkor meg kell határozniuk azt is, hogy gyerrrvekeik melyikük vezetéknevét fogják viselni. A házasságkötésről hivatalos jegyzőkönyvet vesznek fel, amelyet a házasfelek, a tanúk, az esketést végző hivatalos személy és a jegyzőkönyvvezető írnak alá. A házassággal keletkezett családban a férfinak és a nőnek teljesen egyenlő jogai és kötelességei vannak, ami a nemeknek az Alkotmányunkban is kifejezett teljes egyenlőségéből következik. ' A házasfelek kötelessége, hogy egymáshoz hűek legyenek, egymásnak kölcsönösen segítsenek és egészséges családi környezetet alakítsanak ki. Ez utóbbi különösen a gyermekek nevelése szempontjából fontos. A szülő elsőrendű kötelessége, hogy gyermekeik érzelmi, értelmi és erkölcsi fejlődését biztosítsák, hogy jellemük és személyiségük kialakítására pozitívan hassanak. A férfi és a nő egyenlőségének elvéből következik, hogy egyiküknek sincs szüksége a másik beleegyezésére ahhoz, hogy állást vállaljon, vagy hogy bárhol dolgozzék. Ezért feltétlenül célszerű, ha a házasfelek már előre megállapodnak abban, hogy hol fognak lakni, különösen akkor, ha mindegyikük másutt lakott vagy dolgozott. (folytatjuk)
