Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-04-20 / 16. szám
Pillanatképek egy iskolából Próbálom megtudni véleményüket: a mezőgazdasági szakmunkások helyzetéről, a képzés fontosságáról, színvonaláról, a továbbtanulási lehetőségekről, iskolatársaikról, a Karvai (Kravany nad Dunajom) Magyar Tannyelvű Mezőgazdasági Iskola diákjairól, az iskolán kívüli tevékenységről. Aztán másokkal is, a többi diákkal, erről beszélek. Valóban én beszélek, ők alig mondanak valamit. Az elejtett szavakból, a félmondatokból hámozom ki: tapasztalataik, pontosabban a korábban végzettektől szerzett információk alapján, hogy míg az ipari szakmunkást megbecsülik, sőt el sem tudnak képzelni egy esstergapad mellett mást, mint segédlevéllel rendelkező szakmunkást, a mezőgazdaságban nem becsülik az ilyet. De a félmondatok azt is elárulják, ők sincsenek tisztában helyzetükkel. ,.Hazamegyünk, aztán ugyanazt csináljuk, amit a képesítés nélküli, aki mondjuk alapiskolába velünk járt, aztán rögtön a szövetkezetbe ment dolgozni.“ Mi mást „csinálnának“? A „tanoncképzőkből“ ^szakmunkások kerülnek ki, ipari- vagy mezőgazdasági iskoláról legyen szó. Kétkezi munkások. Csak éppen míg az iparban ez már rég elfogadott tény, a mezőgazdaságban még nem. Pedig a továbblépés lehetősége mindinkább attól függ, mennyire szakszerű munkát végez a dolgozó.' Egyre kevésbé engedhetjük meg magunknak, hogy a megérzésre, a tapasztalatokra, nagyapáink szokásaira, módszereire támaszkodjunk. Varga Lajos, gazdasági igazgató-helyettes érvel: Pedig tudnak róla a gyerekek, hogy így van. Persze más kérdés, hogy tudatosítják-e? S ha nem teszik ezt, nincsenek egyedül. Jelenleg több mint nyolcvan másodikosunk van a négy osztályban, ahol szőlészeket, kertészeket, asztalos-bognárokat és kovácsokat nevelünk. Elsős viszont még hatvan sincs. Tudjuk, ennek egyik „mertje“, hogy csökken az érdeklődés a fiatalok körében a mezőgazdaság iránt, de biztosan más okai is vannak. A mi tanulóink még az iskola megkezdése előtt szerződést kötnek valamelyik szövetkezettel, úgy is fogalmazhatnék: a szövetkezet elküldi őket tanulni. S ha hirtelen így zuhan a létszám, annak is tulajdonítható, hogy a szövetkezetek vezetői sem értik meg, nemcsak mérnökökre, szakközépiskolát végzett középkáderre van szükség, hanem szakmunkásokra is. Bircsák Tamás mérnök, kémikus konkrét példákat sorol fel; igazukat védik-ilyen lelkesen. De munkájukat is így kell végezni. Bizonyítani, hogy ez az iskola nem gyöngébb a többi hasonlónál, gondjaik pedig közösek a többi mezőgazdasági iparitanuló iskoláéval. Egyetlen ilyen jellegű magyar iskola vagyunk, mégsem kapunk olyan gyerekanyagot, amellyel az általános tantárgyakat is magasabb színvonalon taníthatnánk. Szakmai téren viszont a legjobbak közé tartozunk. Több versenyen állták már meg helyüket diákjaink, ha szakmai, ha politikai vagy másnemű versenyről is volt szó. A legjobb bizonyítékként mégis azt említeném, hogy néhányan diákjaink közül továbbtanulnak, és más iskolákban sem tartoznak a gyöngék közé. Többen szlovák iskolában folytatják tanulmányaikat — tekintve, hogy a miénkre kapcsolódó magyar iskola nincs — de onnan is csak dicsérő levelek érkeznek. Igaz, szakkönyveink nincsenek is’ magyarok, a magyarázat alapján, s akinek kitartása van, szlovák szakkönyvekből tanulhat. — Az új iskolarendszer bevezetésével, ha jól tudjuk, a mi iskolánkat is felsőbb szintre emelik, s nálunk is lehet majd érettségit szerezni, — folytatja ismét Varga Lajos. Biztosak vagyunk abban, hogy ezek után több gyerek kerül majd iskolánkból főiskolára, mert ez a lehetőség is adott lesz. Persze ezzel kapcsolatban még semmi biztosat nem tudunk, mint ahogy arról sem, marad-e nálunk a kovács és az asztalosszakma oktatása is, vagy mint az egykor Vágsellyéről (Sala), hozzánk került Kertészeti Mesteriskola, ezek a szakok is megszűnnek. Mészáros József, magyar szakos tanár is elsősorban a tanulóanyagról beszélt. — Nem rosszabb százalékban az arány, mint mondjuk egy alapiskolában. Körülbelül diákjaink húsz százaléka jól tanul, az iskolán kívüli tevékenységben is aktívak, legyen szó SZISZ-munkáról, tánccsoportról, irodalmi színpadról, sportról, vagy éppen kézimunkázásról. Ez a húsz százalék az, amelyik tudja mit akar, esetleg továbbtanulási szándékai vannak, s megérti azt, ma már nemcsak jó szakemberre van szüksége társadalmunknak és nemzetiségünknek, hanem a társadalmi és kulturális élet terén is aktív, hozzáértő emberekre. Vitathatatlan, hogy sok a gyönge tanuló is, akik inkább szakmájukban jók, sajnos ők bizonyos értelemben visszahúzó erők. Ök azok, akik fel sem keresik a könyvtárat, akik nagy ritkán olvassák el még a tankönyv szemelvényeit, akiknek Fábry Zoltán neve csak annyit jelent, hogy meg kell tanulni. Csak két magyaróra van hetente, persze kevés, de sokkal többet lehetne tenni, ha odafigyelő, érdeklődő, olvasni szerető gyerekekkel dolgozhatnánk. Mert az irodalom formáló ereje nélkülözhetetlen, s ha arra kell gondolnom, hogy egykor ezek a gyerekek is szülők lesznek, az is eszembe jut, mi lesz gyermekeikből, ha a kulturális igényeknek még csak a csírája sem fejlődik ki bennük a családi nevelés folytán. Néha olyan témát is talál az ember, amire nem is gondol, számít. Ha a beszélgetések alatt nincs ott Rigler János népművelő, a karvai művelődési otthon vezetője, ki sem térek olyan kérdésre, hogy mit adhat egy ilyen kis falunak egy olyan iskola létezése, működése, amelyből csak egy van az országban. Egy falu szellemi élete elképzelhetetlen iskola, s ha a faluban többségében magyar nemzetiségűek élnek, nemzetiségi iskola nélkül. Az elmondottakból kitűnik, hogy az iskolában sokrétű munka folyik, én hozzáteszem, a falu örömére, a támogatásból, jó együttműködésből ítélve, az iskola hasznára is. A jelenlegi feltételek jók, így célunk csak egy lehet: hogy valamennyi gyerek, akik részt vesznek a különböző körök munkájában, ne csak passzív visszaadói legyenek annak, amit megtanultak, begyakoroltak, hanem szakmailag is értsék lényegét, jelentőségét. Egyszóval, hogy ezek a gyerekek népművelővé lépjenek elő. Tespedés már az is, ha a tegnaphoz mérten nem léptünk előbbre. Ha megelégszünk azzal, hogy van egy éneklőcsoportunk, egy tánccsoportunk, irodalmi színpadunk, de nem tudjuk megkülönböztetni az értékeset a giccsestől, a rosszat a jótól. Ma már nem a „van“-nak van értéke, hanem a „milyen“-nek. Ennek érvényesnek kell lenni egész társadalmi és egész nemzetiségi életünkre. NESZMÉRI SÄNDOR О _l ГМ l/) < —I > О < Z ö о u. öld, levegő, víz. E nélkül nincs élet. Pedig hovatovább, annál nagyobb veszélyben forog mindhárom. Az emberiség fejlődésével emelkedik az életszínvonal; több élelmet fogyasztunk, jobban öltözködünk, elektromos tárgyakkal körülvéve élünk. De mindez nemcsak az emberek javát szolgálja ... A kemizálás, gépesítés nyomot hagy maga után a földben, levegőben, vízben. Ma már olyan probléma ez, mellyel az egész világon foglalkoznak a szakemberek. Egy nemzetközi konferencián Csehszlovákiát is besorolták a világ legszennyezettebb környezetű államai közé. A fejlett ipari országok „vívmánya" ez az elsőség. Az ipari üzemeink, villamosműveink kéményeiből áramló füst-, hamu-, gáz- és porüledékek már eddig több mint nyolcszázezer hektár mezőgazdasági területet szennyeztek be; Mit jelent ez a termőföld esetében? A szennyeződés gátolja a magas hektárhozamok elérését. A lakosság egészségében tett kár is meghaladja évente a négymilliárd korona értéket! Csupán Szlovákiában kb. 3 millió tonna hamu, szennyeződés, hulladék fertőzi minden évben a folyók vizét, s már a vízforrások egyötöde, vagyis ezerkétszáz kilométeres hosszúságú folyóvíz szennyezettebb a megengedettnél! Minden egyes tonna műfonal előállításával két tonna hulladékot és jelentős mennyiségű mérgező gázt is „termelünk". Bratislava lakossága például ennek köszönheti a tipikus „illatot", amely időnként elárasztja a várost. Mit lehet ez ellen tenni? Hogyan lehet és kell védekezni? Ezekre a kérdésekre próbálunk feleletet keresni.
