Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-20 / 16. szám

lógiai, azaz pontosabban összevető nyelvkeletkezésének magánmegfigyeléseihez. Az első percek energikus „e-je-lje!” felkiáltásaitól az eddig csúcspont „dlá-dlá” -ig változatos volt az út. Ebben is benne volt diadalmas állomásként az a világos „jjá-jjáá”, amiből, mint tudjuk, a germánok az igent s más népek a fájdalom felkiáltását rögzítették, benne volt az a dohogó „dáh-dáh”, amiből a szlávok igenje, a hajdani magyarok szoptatódajkájának s a franciák falovacskájának neve vette eredetét. Sok minden, e helyen megvilágíthatatlan jelentés, sok-sok távoli ázsiai, afrikai s még távolibb polinéziai népek életbevágó fogalmainak alapszava volt nyilván benne. Az egyhónapos és háromhetes Mariska például egyszer egyfolytában a következő kijelentést tette: áh-gi-i-i-háop-hü-hü. Másnap egy határozott kh-ph-e-e hangoztatásával lepte meg környezetét. Valamely földrészen ezek bizonyára éppoly tisztán jelölnek valamit, mint Európában az éppily eredetű pa-pa-pa vagy Ы-Ы-Ы érzelemkitörések. A kéthónapos és húsznapos Mariska pedig azt mondta: heüü-hünnehennő, höe. Legalábbis így lehet körülbelül betűkbe foglalni ezeket a legősibb, szinte a bábeli nyelvzavar előtti hangokat. A rákövetkező nap Mariska éles hangon így kiáltott fel atyjának épp egy befejezett története után: hűje! Ami annál meglepőbb hatást keltett, mert atyja épp egyik barátjának nem éppen szerencsés házasságkötéséről számolt be Mariska anyjának. Mindketten Mariskára tekintettek. Mariska mosolyogva visszatekintett rájuk, majd ismét azt mondta: hülye, oly dallamosan, hogy ennek jelölésére már az ly betűt is használhatjuk.

Mindez azonban, mint tudjuk s mondtuk is, az őshangzók korszaka volt. A választás, az állásfoglalás előtti kor. Az az idő, amidőn a bolgár csecsemő éppúgy beszél, mint az eszkimó vagy a tűzföldi. Az a biblia előtti, boldog korszak, amikor még Mariska ajkán is észlelni lehetett a kezdeti d és h hangnak azt a finom ötvözetét, amelyből a felnőtt angolok majd a th hangot kalapálják ki, valamint azt a selymes átmenetet az r és j között, amelyet Mariska atyjának értesülései szerint tisztán már csak egy közép-amerikai indián törzs tud kiejteni.

— Dia — mondja tehát ismét Mariska.

— Dia? — kérdi tőle ismét Mariska atyja olyan hangsúllyal, amely alatt ez rejtezik: bizonyos vagy benne?

— Dia, dia! — hangzik.

Az elsőben mintha még egy halk á hang lett volna. Olyanfajta á, amilyet az ősibb magyarok ejthettek, mielőtt erre a mai a-ra áttértek; amilyet a régi nyelv szép emlékeként a palóccsecsemők, sőt megindító hűségként még a felnőtt palócok ma is ejtenek. Ám a legközelebbi dia megint olyan világosan a, olyan megcáfolhatatlanül magyar, akár egy csikóskurjantás a Hortobágyon. Az utat az ős á-tól az a-ig, amelyet a fajta két-háromezer év alatt tett meg, íme Mariska is megtette, pontosan hat hónap alatt. Ez egyúttal az út a hangok nemzetközi ősegyvelegétöl is a külön nemzeti nyelvig.

— Leszavazott magyarnak —■. gondolja Mariska édesatyja, s a semmibe tekintve úgy bólogat messzefutó gondolatai után, mint a kanász, amikor malacai a legelőre érnek, s szétszaladnak. Fussatok, estére meglesztek. S leül.

Mariska atyja nagyobb meghatottságot érez, mint amikor az Ida, Flóra és Natasa nevek közti kapkodó tétovázás után Mariskát a család női törzse hirtelen Mariskára keresztelte, s ö, Mariska atyja, azzal a látszólag jelentéktelen, de alapjában mélyen megrázó gondolattal meredt Mariskára:

„Ez már mindörökre egy Mariska.”

— Így dől el az élet — gondolja még Mariska atyja. Azután: de vajon igazán eldölt-e? Olyan kételye támad aziránt, hogy vajon jól hallotta-e a döntést, mint egykor, amidőn az első bírósági döntés elhangzott felette: két hónap. Jól hallotta: nem négy hónap, nem is tizenkettő? S nem is két év? Dia, igazán? Jól hallotta ezt is?

Mariska hirtelen úgy nekiered, hogy ha az ember nem látná, azt hihetné, csípőre tett kézzel mondja a piacon, valahol Kecskemét környékén:

— Dia, dla-dla-dla; dla-dla.

Aztán mintegy ráadásként még egyszer kimondja, hogy dia, azzal a hangsúllyal, hogy nézze meg az ember.

Mariska atyjának van hajlama az ellentmondáshoz is, a vitához is, amint az említett két hónap is tanúsítja. Felemelkedik ülőhelyéről, igyekszik elkapni Mariska tekintetét, hogy férfiasán szembenézzen vele;

rezzenést a hangszálakban... Vagy át lehetne alakítani ezt a másuttnincs hangzatot arra a lágyabb, szinte nedves hangra, amelyet a németek nyelvük elöretolásával hallatnak rögtön nemzetük elnevezésében is, vagy például abban a szóban, hogy Heute ... Van, szükség esetén, egy torokból lökött a-féléjük is, az aufban például. A járatlan ezzel is rokonságba keverheti a mienket. Van aztán egy satnya angol a is, a down-ban, a brownban és társaiban. Van, ha úgy vesszük, a-ja az orosznak is, az amellyel a jólértesültek Patyomkint és Nizsnij-Novgaratot ejtik. Sokfelé rejtezik a, tán még lehetne segíteni.

Itt megszakította tűnődéseit Mariska atyja, s a konyhául is használt fürdőszoba felé nézett, ahol a kis gázlángon Mariska édesanyja valami lábas tartalmát keverte, egyik kezében fakanalat, a másikban testes nyitott könyvet — Pestalozziét — tartva, s így azt a látszatot keltve, mintha a nemes tudós pedagógiai fejtegetései alapján akarna ezúttal paprikáskrumplit készíteni. Mariska is arra vetette ez időben még igen erősen kinaiasra szabott fekete tekintetét, majd megérezve a szellemi csendet, szóra fakadt. Azt a nyílt

lehet igazítani a statisztikát. Ha eddig 13 970 300 magyar anyanyelvű volt a földön, most már 13 970 301 van. Mariska édesatyja, miután visszatette helyére a népszámlálási adatok vaskos kötetét, az ablakhoz áll. Átsuhan lelkén valami, amit felelősségnek is lehetne mondani, rossz lelkiismeretnek is. Mert vajon nem ő csatolta-e Mariskát a magyarokhoz? A fürdőszoba felé tekint. Nem, vállalja ő az egészet.

És Mariska ettől fogva hónapokon át folytatja a hódítást az a hanggal. Fokozatosan benyomja mindenüvé, ahol eddig a többi, hogy úgy mondjuk, közönséges európainak az á-jával is beérte.

Minden, ami végzetes, meredélyen csúszik rendeltetése felé. Mariska, mint minden élő, egy hadseregnyi ősöt egyesít magában. Az eleve elrendelt útra prédikátor eleinek görgetegsebességével veti magát. Tán mert a sok kínálkozó arc közül arcát is ezek sokféle, de alapjában mégis oly egyszabású arca közül választotta? „Hajlani fog a jansenismusra” — gondolja Mariska atyja, akinek képzelete Mariskát illetően csodálatosan megszárnyasült.

A rohanást a „lámpa” szó bukta-ILLYÉS GYULA

MARISKA VÁLASZT

s a továbbiakként még ilyeneket gondol.

— Gondold meg. Illetve gondoljuk meg. Nem tudod, hova lépsz be. Ebből a szinte kérkedő magyar a hangból, amelyben van valami az ajtónyitásból is (egy vendéglátó házba) s a becsületszóból is (hogy valami homályos dologban okvetlenül számíthatnak ránk), de van valami a rikoltásból is (amellyel a falusi legények azt röpítik fel, hogy állok elébe), mondom ebből az egyedülvaló a hangzóból, amely emlékeztet némely ártatlan állat panaszszavára is, egy kis erőfeszítéssel lehetne még tán egy olyanfajta a hangot kialakítani, aminőt a franciák orrukon át fuvoláznak. Még tán francia is lehetnél, Mariska, ha ezt visszaszívod. Máris mesterséges átalakítás volna, de tán még viselhető, még nem látszana meg rajta nagyon, hogy már más is viselte. Mégis Párizs

Mariska eddig figyelmesen hallgatott. Itt közbevágott, váratlan eréllyel, s olyanformán, mint mikor a fecsegöt el akarja hallgattatni az ember.

Dla-dla, dia, dia, dia.

De Mariska atyjában még volt tűnődni való. Abba akart okosan belefogni, mily nehéz is magyarnak lenni e földön.

— Nyugat, mégis. Volna mód a beprotezsálásra az unokatestvéreden át: Neuillyben él. Esetleg Svájcba, tán akadna hely ott is. Ma még nem késő. Még reparálni lehetne azt a kis

s tiszta magyar а-t ejtve, amelyet sem a németek, sem a franciák, sem az angolok nem tudnak megközelítően sem kiejteni, hanem úgy ahogy csak a baszkok, s amelyben van valami a nagyon messziről s szinte még barátságosan hangzó mennydörgésből is, ismét — mintegy a gyengék kedvéért — azt mondta: dla-dla. Majd azzal a hangsúllyal, amellyel a gazda felesége kiszól a gyermekeinek, hogy hagyják abba a haszontalanságaikat, s szedjék össze gyorsan a kertben kiteregetett fehérneműt, mert jön az eső, s amely hangsúlyban van valami a kotkodácsoló tyúk riadt hangjából is:

— Dia, dia, dia, dla-dla-dla-dla, dia, dia.

— Hát ebben maradunk, Mariskám? — tűnődött most már majdnem hangosan Mariska édesatyja. Mariska hirtelen nagy erőfeszítést tett: teljes erejéből hátára vetette magát; most majdnem abban a helyzetben van, amit a testgyakorlók hídnak neveznek. S folyik elszántan, szinte parancsolóan ajkáról a hang. Alapjában csak árnyalati s hangerősségi különbség van az ő szavai s egy kaszárnyaudvaron pattogó kaposvári szakaszvezető vezényszavai közt: színezetében s lejtésében éppoly eredendően magyar már az ö megkoccantott kristálypohár hangja is, az a lágy angyali fuvola.

dia!

Dla-dla, dia, dla-dla-dla-dla,

— Megtörtént, gondolja Mariska édesatyja. Már nincs választás. Ki

tói szemléltetik legelőször s így a legjobban. Apá, ápá, mondja Mariska a fényes holmi felé nyúlkálva, amelynek nevét az oktatói száj ismételgeti. Lámpa, kedvesem, mondja az oktató száj a csigahívogatók édességével, lámpa. Lápé, lámbe csúszik el Mariska nyelve a német Lampe felé. Azután a szóvégi e-t is elnyelve a francia lampe felé. De arcán látszik, hogy nincs megelégedve. Mikor került nyelvünkbe a lámpa szó s hogyan alakult a görög-latin lampas-ból? Itt ellenőrizhető. Most meg ezt az ötszázéves fejlődést játssza el vagy tíz perc alatt Mariska, míg kiköt az ápa, ámba mellett, a már megszokott tökéletes a-val.

Két nap múlva Mariskának még miiedig felelősséggel vívódó édesatyja erre a szóra rezzen fel: pa-papa-pa-pa.

A hang mögött nincs fogalom, egyszerű ajakgyakorlat; az összeérintett szájszélek s a fül öröme.

Mariska atyja tudta ezt; nem szól semmit, az épp olvasott könyvet sem teszi le, sőt az olvasást sem hagyja abba, mert életelve az, hogy a férfi legyen szemérmes, s rejtse cl érzelmeit, de azt mégsem képes megakadályozni, hogy az olvasásra fogott lélek önmagában, saját kontójára, s mintegy fejét félrefordítva ne bocsásson ki egy rövid fohászt az a hangúnk közössége felé: a ti művetek is, fogadjátok szeretettel, legyetek kímélettel hozzá.

7