Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-20 / 16. szám

KURT BARTHEL: LENIN MOSOLYÁRÓL Itt állnak a kézben a sarlók. miközben vágni kell. Az arató se lép, csak vesztegel. A kerék pihen — míg tart a nap, S a pörölyök — nem sújtanak. A dolgos nép nézi, ha zászlaja csapkod fölröppent, hát suhogjon. Kiemelték a napot forgásából a robotosok, a szénbányán, rizsföldeken, s a paraszt ezt tudja, mosolyog, kihúzza derekát, figyel A gyors folyónál, mely forgat turbinát, ha kell, a tűznél, mely hevítve szolgál, a levegőben, amint szállít, emel a fejszecsapásban, ha utat vág úttalanba, Lenin tanítja népéit a dalra, Csak ennyit: A föld a tiétek! Hunyadi István fordítása JEVGENYIJ JEVTUSENKO NEMZEDÉKEM SZÍNE-VIRÁGA Nemzedékem színe-virága, virulj kí ­né fonnyadj hervatag! Szomorúan soha senki se lássa, hogy a bal sorsnak megadod magad. Sok a módja a harcnak, kapjál összefogódzva erőre. Neked, a legderekabbnak - oda kell állnod előre! Dalolni, ha elér is a kín belenézni a napba, meg a baj Éljen a bátrak haragja! Éljen az új diadal! Induljunk együtt támadásra, ne rám pazarold a dühöd. Nemzedékem színe-virága, hadd legyek én a te kürtösöd! Kürtöm megfújom rohamra, Nem fújok én hamisan neked, ha a lélegzetem elakadna, fegyvert fogok akkor a kürt helyett. S ha csak keveset tehetek majd, és a halál letarol, szigorú parazsával az ajkad égjen a homlokomon! Orbán Ottó fordítása Mariska hathónapos, amikor váratlanul dönt népi hova­­tartozandóságáról, Kölcsey nevezetes elve szerint. Az esemény, percnyi pontossággal megállapíthatóan délután három óra után történik. Az esemény pontos ideje annak köszönhető, hogy Ma­riska atyja néha-néha karórájára pillantva már jó ideje ott ül a könyvespolc elé nyomott s megope­­rálhatatlan sántaságú asztal mellett, amelyhez az asztallábak egész egyé­ni elhelyezése következtében csak féloldalasán lehet odatelepedni. A levesre vár, már távolról sem oly türelmetlenül, mint hajdanában, amikor még azt hitte, hogy nevelő szándékú szóval mesterségesen is be lehet oltani időérzéket azokba a számra nem ritka nőkbe, akik szü­letésükkor semmi időérzéket sem nyertek. Vár, mert hiszen jól tudja azt is, hogy mit jelenthet egész dél­előtti tanítás után két órakor egy tanárnőnek hirtelen szakácsnővé át­alakulni. Így türelmetlenségének csak igen szelíd nyilvánításaképpen nézegeti szinte öntudatlanul, tehát inkább csak lelki szükségből kar­óráját. Időtöltésül az asztalra he­lyezi a kenyeret, a sót, a paprikát, melyek közönségesen a polcokon, az egy kissé hátrább erőszakolt köny­vek előtt sorakoznak, egyéb háztar­tási természetű tárgyak társaságá­ban. Ismét karórájára vet pillantást. Az asztal közelébe vont kocsijában, Mariska e pillanatban ejti ki a dön­tő szót. — Ddla — mondja hirtelen. Mariska atyja, mintha csak ezért várakozott volna, megnézi még egy­szer az időt — három óra nyolc perc —, és Mariskához fordul. A hang kiejtése határozottan és félreérthetetlenül a hanggal történt; világosan a magyar betűnek meg­felelő hanggal. Aztán a kis száj éppoly hirtelen el is hallgat, mint aki megretten saját kijelentésétől. De — kisvártatva — mégis meg­szólal. — Dia — mondja ezúttal halkab­ban Mariska, szinte legyintve, mint amikor a vásárban a lócsiszár bele­egyezik, hogy nem bánom, legyen kétszáz. Mariska atyja izgatottan emeli feí fejét, s tekint a kocsiba. Fölkel. Hirtelen átérzi, mit jelent ez a pil­lanat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a helyzet magaslatán áll. Vannak ér­tesülései, régtől tudja, hogy azt a fajta a hangot, amely az imént Ma­riska ajkán úgy hangzott el, mint amikor az ember a hegedűn meg­pendíti a d-húrt, de már fogja is le, ezt a komoly s mégis nyílt és ele­ven a hangot, a kétezer millió em­beri lény közül jelenleg csak mint­egy tizenhárom millió képes ebben a zengő formájában, az ádámcsutka e leheletnyi rezzentésével így ki­ejteni. Sokféle a van az á és az о közt terjedő nagy skálán. Ez az a, a nyögésnek és a csodálkozásnak ez a cseppnyi szólama csak a magya­roké, erről ismerszenek ők. — Dlá — próbálja Mariska atyja, mint aki abban reménykedik, hogy még jóvá lehet tenni valamit. — Nem dlá? Dlá, próbálja szinte csapdába ejteni s ezáltal visszatérí­teni Mariskát a tegnapi á-k ezüst­öblögetéseihez. — Dia — mondja Mariska némi gondolkodás után, de határozottan. Nyilván tudni sem akar többé a tegnapi milliószor elpattintgatott dlá-dláról, amelybe eddig annyi örö­met s bánatot takart. A csecsemők hagyományos oázó nyelvét ugyanis ezzel az enyhe dlázó dialektussal beszélte. Természetesen végigment ő is az emberi nyelvtanulás kezde­tének minden előírásos szakaszán, bő példatárat szolgáltatva atyja filo-

Next

/
Thumbnails
Contents