Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-04-20 / 16. szám
KURT BARTHEL: LENIN MOSOLYÁRÓL Itt állnak a kézben a sarlók. miközben vágni kell. Az arató se lép, csak vesztegel. A kerék pihen — míg tart a nap, S a pörölyök — nem sújtanak. A dolgos nép nézi, ha zászlaja csapkod fölröppent, hát suhogjon. Kiemelték a napot forgásából a robotosok, a szénbányán, rizsföldeken, s a paraszt ezt tudja, mosolyog, kihúzza derekát, figyel A gyors folyónál, mely forgat turbinát, ha kell, a tűznél, mely hevítve szolgál, a levegőben, amint szállít, emel a fejszecsapásban, ha utat vág úttalanba, Lenin tanítja népéit a dalra, Csak ennyit: A föld a tiétek! Hunyadi István fordítása JEVGENYIJ JEVTUSENKO NEMZEDÉKEM SZÍNE-VIRÁGA Nemzedékem színe-virága, virulj kí né fonnyadj hervatag! Szomorúan soha senki se lássa, hogy a bal sorsnak megadod magad. Sok a módja a harcnak, kapjál összefogódzva erőre. Neked, a legderekabbnak - oda kell állnod előre! Dalolni, ha elér is a kín belenézni a napba, meg a baj Éljen a bátrak haragja! Éljen az új diadal! Induljunk együtt támadásra, ne rám pazarold a dühöd. Nemzedékem színe-virága, hadd legyek én a te kürtösöd! Kürtöm megfújom rohamra, Nem fújok én hamisan neked, ha a lélegzetem elakadna, fegyvert fogok akkor a kürt helyett. S ha csak keveset tehetek majd, és a halál letarol, szigorú parazsával az ajkad égjen a homlokomon! Orbán Ottó fordítása Mariska hathónapos, amikor váratlanul dönt népi hovatartozandóságáról, Kölcsey nevezetes elve szerint. Az esemény, percnyi pontossággal megállapíthatóan délután három óra után történik. Az esemény pontos ideje annak köszönhető, hogy Mariska atyja néha-néha karórájára pillantva már jó ideje ott ül a könyvespolc elé nyomott s megoperálhatatlan sántaságú asztal mellett, amelyhez az asztallábak egész egyéni elhelyezése következtében csak féloldalasán lehet odatelepedni. A levesre vár, már távolról sem oly türelmetlenül, mint hajdanában, amikor még azt hitte, hogy nevelő szándékú szóval mesterségesen is be lehet oltani időérzéket azokba a számra nem ritka nőkbe, akik születésükkor semmi időérzéket sem nyertek. Vár, mert hiszen jól tudja azt is, hogy mit jelenthet egész délelőtti tanítás után két órakor egy tanárnőnek hirtelen szakácsnővé átalakulni. Így türelmetlenségének csak igen szelíd nyilvánításaképpen nézegeti szinte öntudatlanul, tehát inkább csak lelki szükségből karóráját. Időtöltésül az asztalra helyezi a kenyeret, a sót, a paprikát, melyek közönségesen a polcokon, az egy kissé hátrább erőszakolt könyvek előtt sorakoznak, egyéb háztartási természetű tárgyak társaságában. Ismét karórájára vet pillantást. Az asztal közelébe vont kocsijában, Mariska e pillanatban ejti ki a döntő szót. — Ddla — mondja hirtelen. Mariska atyja, mintha csak ezért várakozott volna, megnézi még egyszer az időt — három óra nyolc perc —, és Mariskához fordul. A hang kiejtése határozottan és félreérthetetlenül a hanggal történt; világosan a magyar betűnek megfelelő hanggal. Aztán a kis száj éppoly hirtelen el is hallgat, mint aki megretten saját kijelentésétől. De — kisvártatva — mégis megszólal. — Dia — mondja ezúttal halkabban Mariska, szinte legyintve, mint amikor a vásárban a lócsiszár beleegyezik, hogy nem bánom, legyen kétszáz. Mariska atyja izgatottan emeli feí fejét, s tekint a kocsiba. Fölkel. Hirtelen átérzi, mit jelent ez a pillanat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a helyzet magaslatán áll. Vannak értesülései, régtől tudja, hogy azt a fajta a hangot, amely az imént Mariska ajkán úgy hangzott el, mint amikor az ember a hegedűn megpendíti a d-húrt, de már fogja is le, ezt a komoly s mégis nyílt és eleven a hangot, a kétezer millió emberi lény közül jelenleg csak mintegy tizenhárom millió képes ebben a zengő formájában, az ádámcsutka e leheletnyi rezzentésével így kiejteni. Sokféle a van az á és az о közt terjedő nagy skálán. Ez az a, a nyögésnek és a csodálkozásnak ez a cseppnyi szólama csak a magyaroké, erről ismerszenek ők. — Dlá — próbálja Mariska atyja, mint aki abban reménykedik, hogy még jóvá lehet tenni valamit. — Nem dlá? Dlá, próbálja szinte csapdába ejteni s ezáltal visszatéríteni Mariskát a tegnapi á-k ezüstöblögetéseihez. — Dia — mondja Mariska némi gondolkodás után, de határozottan. Nyilván tudni sem akar többé a tegnapi milliószor elpattintgatott dlá-dláról, amelybe eddig annyi örömet s bánatot takart. A csecsemők hagyományos oázó nyelvét ugyanis ezzel az enyhe dlázó dialektussal beszélte. Természetesen végigment ő is az emberi nyelvtanulás kezdetének minden előírásos szakaszán, bő példatárat szolgáltatva atyja filo-
