Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-04-06 / 14. szám

ERKÖLCS ÉS

TÁRSADALOM

Harmincegy folytatásban olvashatták lapunk hasábjain Balázs József fiatal magyarországi író Szeretők és szerelmesek című regényét, amely 1978-ban jelenik meg a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadónál. Balázs József 1977-ben József Attila-díjat kapott. Jelenleg a Magyar Filmgyártó Vállalat dramaturgja.

— Mi az, ami íróvá válásában meghatározó szerepet játszott?

— Két dolog: Az a világ, amelybe beleszülettem. Ettől, ebből szabadulni nem tudok, nem is akarok. Szülőfalum Szabolcsban van. Az első élményeket a Tisza és a szabolcsi táj a természet jelentette. Ez a természeti élmény, s az ehhez való kötődés végigkísérte eddigi életemet. Ez és a falu, az ott élő emberek babonás, hiedelmekkel teli világa állandó figyelemre serkentett. Úgy vélem, hogy ez a világ megmagyarázta az emberek belső, zártabb világát is. Életem legnagyobb élményét a szegénység jelentette. Nem úgy, hogy jómagam is szegény voltam — igaz, az ellenkezőjét sem lehetne állítani —, hanem úgy, hogy minduntalan szemben találtam magam a szegénység különböző formáival. Mert a szegénységnek is megvannak a máig tovább élő mozdulatai, és egész gyermekkorom ezeknek a látása és hallása közepette telt el.

Hol töltötte az eszmólós éveit?

— Mátészalkán érettségiztem, majd utána két évig gyárban dolgoztam: Budapesten. Ez az időpont, amikor mai énem, egyéniségem alapjai létrejöttek. 1969-ben magyartörténelem szakon tanári diplomát szereztem. Mint bölcsészhallgatót, kezdett érdekelni a filmművészet, amely később hozzásegített, hogy az európai szintű problémákat, s ezen belül a magyarság sorsproblémáit megérthessem. Ez végül a doktori disszertáción keresztül, amelyet Antonioniról írtam, a filmgyári dramaturgiáig vezetett.

— Első megjelent regényével, a Magyarokkal 1975-ben jelentkezett Néhány nap alatt elkapkodták. Röviddel ezután jelent meg a Koportos és *b Fábián Bálint találkozása Istennel, végűi a múlt esztendő végén Az ártatlan. Ennek alapján igaz az az állítás, amely önről elterjedt, hogy termékeny író?

— Nem mondanám. A felsorolt négy regényt nem most írtam. Évekkel ezelőtt szerettem volna, hogy valamelyik kiadó megjelentesse őket, akkor nem sikerült, most igen. Pedig csak minimális változtatásokat eszközöltem rajtuk. Egyszerűen az történt, hogy a visszautasítások nem törtek le. Tovább dolgoztam, s most, amikor könyveim rövid három év alatt jelennek meg, rámfogják a termékenységet.

— A Magyarokat, amelyből Fábry Zoltán filmet is készített, és a Koportost mind a kritika, mind a közönség kedvezően értékelte. Újabb könyvét, Az ártatlant, már ellentmondó kritikával illették.

— Ezt tudomásul vettem, ennél többet aligha tehetek. Az én irói látásom, emberi meggyőződésem aligha változik meg egy ilyen, vagy olyan kritika hatására. Ebben a kérdésben a társadalom helyzete, az emberek sdrsa a döntő. Mindig a hatalom nélküli kisemberek sorsa izgat.

— A „kisemberek sorsa” — mondja ön. Kifejtené ezt bővebben?

— Azokra a sorsokra, emberekre gondolok, akik bizonyos okok miatt, a megteremtett lehetőségek ellenére sem tudnak felemelkedni. Segítségre van szükségük, hogy levetkőzzék a múlt kötődéseit.

A hatvanas évek végén vidéki iparfejlesztés hatására eltűntek a fehér foltok. Az ezzel járó felemelkedés évszázados szokásokat szüntetett meg, felejtetett el az emberekkel. Gyökértelen kisemberek, parasztból lett munkások ezrei keresik a helyüket. Úgy vélem, ez az időszak 1945 utáni történelmünk legmeghatározóbb szakasza, ember és társadalom szempontjából egyaránt. A kisemberek erkölcse az új társadalmi szituációban válságba került, s gyakran nem tudnak urai lenni saját életüknek. A Koportos után a Szeretők és szerelmesekben is ezt boncoltam. Ezt szeretném a további írásaimban is megmutatni; hogy ezek az emberek milyen reflexekkel élnek, hogyan viselkednek az említett, kiélezett élethelyzetekben. Úgy vélem a Kalendák, a Szalai Magdák, a Márták életéről ez a legfontosabb, amit a jövőben el kell mondanom.

Beszélgetett: DUSZA ISTVÁN

DOBOS LÁSZLÓ: EGY SZÁL INGBEN

Dobos László már első két könyvében olyan íróként mutatkozott be, akit szenvedélyesen érdekel a történelem. Nem valamilyen történelemfilozófiai koncepció, hanem az egyén, a kisember viselkedése bizonyos kiélezett történelmi szituációban, ezen túlmenően pedig a szlovákiai magyar kisebbség sorsa, élesebb és pontosabb megfogalmazásban: sok évtizedes hányattatása, s ennek írói rögzítése. A történelem pszichológiája. Ugyanez az igény munkál új regényében, az Egy szál ingben történeti-társadalmi tablójában is. Tudom, ez a szempont kiindulópontnak a regény elemzéséhez kevés volna, de az alábbi reflexiók nem is ilyen igénnyel íródnak. A szándék tehát üdvözlendő. Dobos új regénye nemzetiségi önismeretünket tágítja, amennyiben persze tágítható valami, ami csak megszületőben van.

Dobos László valami nagyon fontosat vett észre már a Földönfutókban is. Egyén és történelem ütközésének tipikusan szlovákiai magyar lebonyolódását és többnyire balsikerű végkifejletét ütközést, ami nem igazi konfliktus, mert a hősök leginkább elszenvedik csak a történelmet. Az Egy szól ingben summázata is körülbelül ez. A történelem beleszól az életünkbe, kit erre, kit amarra lök, családokat, emberi kapcsolatokat szakít szét, belső meghasonláso-ШГйЩ&ЙО)

kát idéz elő. Hősei, akár cselekszenek, okár passzívak, a történelmi fordulatok kiszolgáltatottjai és áldozatai. Csapdák között botorkálnak bekötött szemmel vagy vakon, s a szubjektív jószándék, a megannyira makulátlan egyéni tisztesség, kevés az önmegváltásukhoz. Nem hinne az író az egyén, történelmeformáló erejében? Egészen másról van szó! Inkább fölhívni próbál, aktivizálni, fölrázni. Kórképet rajzol, lázgörbét. Nem javall gyógyírt, hiszen a gyógyír éppen az, hogy meglássuk magunkat a regény tükrében. A gyógyír a jobb, a mélyebb önmegismerés, és a regény elsősorban ezt a jobb önmegismerést' szolgálja.

Természetesen az Egy szál ingben regény, s nem történeti, szociológiai vagy nemzetiségpszichológiai tanulmány, noha mindezekkel érintkezik. Eléggé szubjektív ohhoz, hogy objektív lehessen. Vallomásos próza, s ne tévesszen meg bennünket a színhelyek változatossága, a figurák bősége, a többszörös idősíkváltás. Vallomásos, mert elsősorban az elbeszélő vívódásai jelennek meg a regény lapjain, s Dobos nem teremt távolságot önmaga és a regény krónikása között Az első személy itt az, ami, nem áttétel. Innen nézve az se fontos.

hogy amit elmond, az fikció, vagy pedig tényleg úgy történt meg, Az igazi hős a regényben mégsem az elbeszélő, hanem a történelem. De az Egy szál ingben nem parabola. Ha mint regényt vizsgálom, márpedig hogyan másképpen lehet egy regényt vizsgálni, viszonyítani vagyok kénytelen. Tudom, minden viszonyítás csalóka, torz, és hamis általánosításokra csábít. Ám lehetetlen nem látni, hogy mind a jellemábrázolásban, mind a stílusában előrelépés a szerző korábbi regényeihez képest. Az Egy szál ingben néhány részlete lenyűgözően szép. Ilyen az indítás, az árvízi jelenet Arnenynyire visszafogott, annyira megrázó. Ilyen Gizka és a négy kamasz jelenete, a bodrogközi miliő leírása, a nagyvárosba szakadt Ipoly vidéki csősz figurája. Itt minden önmagáért beszél, s mégis mitikus és önmagán túlmutató. Az írói módszerek gazdagodását példázzák, árnyaltak, s a csősz alakjának vagy a bodrogközi miliőnek a fölidézéséből forró szeretet árad, tisztelet is, de részvét is. A kemény, pattogó stílus burka mögött pedig egy csöpp nosztalgia. A lakótelepi világ bemutatása már kevésbé hiteles, bár felbukkanása prózánkban, amely a város áb-SZERETŐK

MUZS

•JÓZSEF

E

I SZERELMESEK

A kék köpenyes társadalmi munkások — mire Kalenda viszszatért — már a hazaindulásihoz készülődtek.

— Ne menjenek — mondta Kalenda. — Félórán belül ragaszthatnak, díszíthetnek.

Kalenda villanyfúróval dolgozott. A léckeretre ráfektette a deszkát, felül a sarkoknál bejelölte a csapolások szögeit, majd kifúrta a facsavarok helyét

Gondolkodott, majd gyorson a két férfihoz fordult.

— Tudják mit? A deszkákra műanyag lapot ragasztok. Pirosat, vagy amilyet akarnak. Így legalább nem kell mindig tiszta papírral befedni.

— Igaza van — bólintottak a kék köpenyesek. A bejárat mellett a füvön már ott sorakoztak a csaknem félméteres ezüst színű betűk. A nap fénye megcsillant rajtuk. Kalenda elolvasta a szöveget: „üdvözöljük kedves vendégeinket!”

Kalenda leguggolt, és megsimogatta az ezüstös papírokat.

— Tetszik? — kérdezte tőle az egyik kék köpenyes.

Kalenda nem válaszolt A kis kaput mérte le, úgy gondolta, hogy rövid vascsöveket szerel fel alulra a deszkalapokra, azt fogja majd a földbe betonoztatni.

Már indult is, hogy vascsövet kerítsen elő, a villanyfúróval majd

ő megcsinálja a csavarmeneteket.

A bejáratnál állt. A vasútállo más felől vonatszerelvény zaka tolása hallatszott. Egy pillanat ra mosolyodott csak el, szeret te volna, ha a fiú is ott hall gatná vele a vonat dübörgését ha együtt örülnének: holnap reggel elmennek innen.

— Merre ment ez a vonat? — kérdezte az egyik kék köpenyestől.

Tehervonat volt — válaszolta a kék köpenyes.

— Tehervonat, vagy nem tehervonot... Mindegy.

Boldog volt.

— Hát ez az ... — gondolta, és már úgy nézett az utcára, vissza a telep udvarára, mintha idegen házakat, árkokat, fákat és nyüzsgő embereket látna. — Nem is igaz, hogy itt dolgoztunk — annyira távolinak és semlegesnek tűnt most minden. A telep udvaráról, a gépcsarnok felől néha feldübörögtek a gépek, aztán ahogy leállították őket, a levegő sípolása egybeolvadt az emberi hangokkal.

Valaki egy japáhert tolt az udvaron, aztán eltűnt az irodaház mögött.

Kalenda még egyszer pontoson lemérte a bejáratot. Most már tudta, hova kerül majd a dekorációs kapu.

A fűre rakott betűk előtt sétálgatott, amikor a nevét kiáltották. Aztán még egyszer hallotta a nevét.

Mendel Péter a stráfkocsin ült.

— Jöjjön ide! Kalenda József! Jöjjön ide!

Kalenda nem mozdult a betűk mellől. A kék köpenyesek nem értettek semmit.

Mendel Péter leszállt a kocsiról, megkerülte a lovait, majd még- mindig a kocsija mellett, állva figyelte Kalendát. Kalenda József kiment az utcára, pár lépésre állt meg a fuvarostól.

— A lovaimat többre becsülöm, mint magát. Pedig maga ember. Állítólag — a fuvaros halkan beszélt

— Miért nem hagy békén? kérdezte Kalenda.

— Most jöttem ... Nála voltam ... Mindent tudok ... Tönkretette ... És tudja mit?

— Nem érdekel semmi! Tűnjön el innen! — Kalenda egyre közelebb lépett Mendelhez.

— Belebukott... Örökké magányos lesz, mint a kivert kutya, — mondta Mendel Péter. Nyugodt volt, nem félt a közeledő Kalendától.

— Mit papol itt nekem? — Kalenda már olyan közel állt a fuvaroshoz, hogy majdnem összeért az arcuk.

— Márta üzeni, nem kell elvennie feleségül, ha akarja, a szeretője is lehet... Inkább a maga szeretője, mint az enyém... A szeretője... — és a fuvaros keserűen nevetett.

Kalenda nem válaszolt. Mendel csak most fogta fel, hogy Kalenda megütheti. Oldalazva ellépett, megkerülte a lovait felült a kocsira.

Kalenda is visszaindult. Mára kék köpenyesekhez ért, amikor a kocsiról utána kiáltott a fuvaros. Már a kezében fogta a gyeplőt, állva ordított

— Maga I Egy senkiházi I Senkit sem tud megbecsülni! Mit tudod te, hogy kicsoda Kapuvári Márta?! Kapuvári Márta... Te szarházi, te senki ■. ■