Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-03-21 / 12. szám
T~> elszégyellte magát a ravasz róka, _ H a bozontos farkas hegyéig elvörösödött — harminckét csillogó szempár tapad a mesekönyvre, a gyerekek pisszenés nélkül figyelnek, szájuk egyszerre húzódik mosolyra, tekintetük egyszerre komorul el, izgalmukban a körmüket rágják, ökölbe szorítják kezüket. A Nagymegyeri (Calovo) Alapiskola másodikos nebulóinak Ag Tibomé tanító néni mesét olvas. Az osztály falát a gyerekek rajzai díszítik, hátul, egy kis szekrényen festett üvegek, a nőnapi vázák anyukának, nagymamának, aranyeső kerül majd bele. A sarokban gyurmakosárkák ez is meglepetés lesz. — Aki nem énekkaros, álljon sorba, hazamehet. — Mozgolódás támad. — Katikám ismételd el a holnapi feladatot! No, mit kell megtanulni? — Tizen is jelentkeznek. — És ne feledkezzetek meg a versről! De anyuka, nagymama előtt .nem szabad ám elővenni! Csak este, mielőtt elalusztok. Dugjátok be a mesekönyvbe,s nehogy meglássák! Gyurikám, te nem vagy énekkaros! — szól a tanító néni a táskájában rakodó kisfiúra. — ügye most sajnálod, csibész? Akik maradnak, dúdolgatnak a padban. A többiek lassan gyülekeznek. Messze van a barakk, a volt zárdaépület meg a volt református iskola. Innen járnak a főépületbe az elsősök, a harmadikosok, a negyedikesek és két második osztály énekkari tagjai. — Nagyon nehéz egyeztetni az időpontot. Rengetegen járnak zeneiskolába, nyelvórákra — panaszolja Ág Tibomé. — örülök is, már hogyne, hiszen nagyszerű, hogy ezeken az ének— Viszont-látásra — énekli vissza Ág Tibomé. — Szinte engem inspirálnak — mosolyodik el, amikor már a folyosó is elcsöndesül. — Egyszer azzal leptek meg, hogy két szólamban köszöntek. Nagyon jó velük dolgozni Kezdetben egyszólamú dalokat tanultunk a zene születéséről beszélgettünk, arról, hogyan komponálnak a zeneszerzők, hová, hogyan jegyzik le a gondolataikat. Most már a gyerekek is rögtönöznek. Felírunk a táblára egy verset, amit jól lehet ritmizálni, ehhez keresik a legmegfelelőbb dallamot. Nemrég Weöresverssel kísérleteztünk, a Száncsengővel. A gyerekek maguktól rájöttem, hogy ennek a ritmusa nem magyaros, mondták is rögtön, hogy tanító néni, erre valamilyen szlovák dal zenéje illik. Játszani kell velük, úgy a legnehezebb dolgokat is megtanulják. Elméletileg hiába magyarázok nekik, de ha elénekeljük, hogy tűz van, vagy ugrálnak, mint a verebek, vagy huhognak, egykettő rátalálnak a megfelelő hangra. Ritmushangszereket adók a kezükbe, maguktól kitalálnak ritmusokat. Boldogan szerepelnek, akár az izsapi (Hop egészségügyi otthon lakóit kell szórakoztatni, felvidítani, életük alkonyát bearanyozni, akár az üzemi rendezvényeket kell színesebbé, tartalmasabbá tenni. — A gyerekek boldogok, ha megtapsolják őket, a legcsekélyebb ajándéknak is örülnek. A munkájuk jutalma. Nem tudom, mi lesz velünk jövőre, — ráncolja homlokát Ág Tibomé. — Ezt az egy osztályt is átadjuk a gimnáziumnak, váltott műszakban kell majd tanítanunk a legkisebbeket, még nehezebb lesz egyez(L-SMn) g^[nra@[n](áGS}DTm fen©mjű<si(o]©[p000 kari órákon ennyire megszeretik a zenét, de keveset tudunk így próbálni. A finom, energikus kéz felemelkedik — gyerekek, átismételjük a tegnap tanult dalt. Vigyázzatok a szó végi mássalhangzókra, hogy tisztán értsük! Renikém, ne ijed) meg, nem kell sími... No, most valami vidámat, mert látom, igen el vagytok szontyolodva. Lám megmondtam kismadár... — az arcok főiderülnek, a kedves gyerekhangok betöltik a termet, kiröppennek az udvarra, ahol a többi diáié hógolyózik, hazafelé tolja kerékpárját, húzza szánkóját a degeszre tömött iskolatáskákkal. — Most kánonba, tanító néni! — Jó, de csak akkor, ha a kis Веке is ide néz, Gyurka is rám figyel, hogy el ne vétsük! Csöngetés után sokan még maradnának, de a tanító néni előtt már az elkéredzkedők hosszú sora. — Tanító néni, tessék szives elengedni, kettőtől zeneiskolám van — nekem fél háromtól — én is — nekem háromtól, de még nem ebédeltem — nekem németórám lesz — Mit csináljak veletek? Szaladjatok. Hétfőn tizenkettőkor találkozunk. Az ajtóban még megállnak néhányan, és tisztán csengő hangon éneklik — Viszont-látásra-tanító-néni! tetni a tanulás, próba, zeneiskola, nyelvórák időpontját. Az énekkarra szükségük van a gyerekeknek. Nálam kezdett két ma már konzervatóriumot végzett zongorista, egy hegedűművész. Ki tudja, Szuh Ági is tehetséges, szorgalmas, sokra viheti. Már most fellép önálló furulyabetéttel a készülő műsorunkba. Nagyon lelkes gyerekek. Amit itt megtanulnak, a napköziben továbbadják osztálytársaiknak. Egyre igényesebbek saját magukkal szemben, nem elégednek meg az egyszólamú dalocskákkal, a kánon is játék számukra. Bartók Béla megyeri gyűjtéseit minden évben újra tanuljuk, mert az új tagok kérik. A Kodály-dalokat is. Sokan a nagyszülőktől hallott népdalokkal állnak elő, kérik, hogy megtaníthassák a többiekkel. — Ag Tiborné szeme ragyog, amikor neveltjeiről beszél. — Evek óta mondom, hogy nem csinálom tovább ennyi gyerekkel, nem kinlódok már annyit, de egyiket sincs lelkem elküldeni, amikor olyan boldogan jönnek, amikor úgy akarnak. Az idén megszűnt az izsapi iskola, most onnan jöttek sokan. Az egyik kicsit morgós, de félárva szegény, és annyira igyekszik, de az. úgy vigyáz, olyan szófogadó. Gabikám, vigyázz, tudod, olyan szép barna a hangod, de halkan énekelj, s ő visszafogja a hangját, és úgy néz rám, mintha azt mondaná a tekintete, ugye így jó? GRENDEL ÁGOTA Pedagógusnapi köszöntő Vannak hivatások, amelyeket megfizetni nem lehet, mert a kitermelt anyagi haszon, mégiscsak az erkölcsi érték, pénzben kifejezhetetlen. Olyanok, amelyek meghatározhatatlan időben, kiterjedésben, s ha végzésük közben mégannyit tesz is az ember, sosem elég. önmaga, vagy mások állította mércével mérve is, mindig van kifogásolni való, mindig akad a járt útnál egyenesebb, rövidebb. Olyan hivatások, amelyek gyakorlása közben sosem igazolódik teljes mértékben a módszer helyessége, a lehetőségek kihasználásának teljessége. Hivatások, melyeknek tartalmi értékét nemzedékek mérik le egyidőben és emberöltónyi távlatokból. A pedagógusi hivatás ilyen. Aki ezt vállalja, annak nincs munkaidő, nincs tanuló-korhatár, plusz-jövedelem, nincs lakó- és munkahely közti ingázó-kényelmetlenség. Erőt a hivatástudat, az erkölcsi normák józan, objektív megítélése adhat; a nép szeretete, egy nemzet, nemzetiség sorsának megfontolt, tudatos vállalása, a múlt—jelen—jövő összevetése, a belőle fakadó bizalom. Az „itt” és „most” elfogadása, de nemcsak a „most”-tal. Mert tovább kell lépnünk ifjúságnevelésünk mostani szintjétől, a tudományosműszaki forradalom az eddigieknél többet követel. Az anyanyelvi igénytelenség tudományos lemaradást hozhat, kerékkötői pedig egy ország fejlődésének nem lehetünk. Aki anyanyelvén nem teljesedik ki, az más nyelven sem fog tudni. S ha önmagunk megrekedünk, másokat is viszszahúzunk. Ennek az emberi teljességnek elérése nagymértékben, szinte egészében pedagógusainktól függ. Pedagógusainktól, akiket most köszöntünk. „Köszönjük, hogy...” Mindegy, hogy a „tanítóban” zárt, mogorva csallóközi, mátyusföldi, nyitott gömöri, vagy tiszta csengésű bodrogközi „a” követi a „té”-t. A kerek, vagy zilált mondat mindig a pedagógusnak, népművelőnek — a példaképnek kijáró tiszteletet rejti. Ez a felnéző tisztelet kötelez. Azokért, akik lehetővé tették, hogy kötelezni tudjuk magunkat, hogy egy ország sorsa a miénk is legyen. Azokért, akik 1948-ban először fogtak gondjaink megoldásához, nemzetiségi iskolaügyet, kultúrát teremtettek. Azokért, akiknek eszmei és elvhűsége hazánkat építette. A Tanácsköztársaság vöröskatonáiért, a Steiner Gáborokért, a Petófi-brigád tagjaiért, a Fábry Zoltánokért. Azokért, akik gagyogva formálják az „édesanya” szót, és ismerni akarják a „Szeptember végén ”-t, a ,,Szózat”-ot, Arany János balladáit, József Attila forradalmiságát, Ady tüzét. Azokért, akik számon kérhetik tárgyi, vagy nyelvi ismereteik hiányosságát, a „nyugdíjig valahogy kibírom” hozzáállás eredményét. Azokért, akik táplálkozni, létezni akarnak a bennünk élő, minket éltető februári győzelem hagyatékából, s e forradalom eszméit, az általa teremtett társadalmat akarják továbbfejleszteni. A példaképpé emelő tisztelet olyan magatartásformákat, erkölcsi értékeket követel, amelyek mindig és mindenütt emberré avatják hordozóikat. Olyan munkaerkölcsöt, amelynek eredményeként tisztán látja az ember a világ dolgait, tudományos jártassággal végzi emberi és hivatásbeli kötelezettségeit, nemzetének, nemzetiségének küldetését széles társadalmi viszonyok közé tudja helyezni, érvényesíteni. Olyan munkát követel a példaképtől — a pedagógustól —, melynek eredményeként párhuzamba hozzuk nemzetiségi érdekeinket országos érdekeinkkel, anélkül, hogy nemzetiségi mivoltunkról lemondanánk, vagy nyelvismereti hiányosságaink miatt a tár n dalom csonkulna. Példaképpé emelő a tis; et, ha pedagógusaink népművelők. Ha élenjárói szellemi értékeink megteremtésének, terjesztésének, ha a bő és tiszta forrásból fakadó folyó medrét ők ássák, szélesítik, ott, ahol tanítanak, ahol élnek. Nemzedékek e szerint ítélik meg munkájukat kortársként és emberöltónyi távlatokból. Értékelik eredményeiket életükkel hovatartozásukkal. NESZMÉRI SÁNDOR
