Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-02-28 / 9. szám
[dós munkás siet a gyár felé. * — Fiam, hány óra? Dudáltak már kettőre? . . . Ügy látszik, hogy harmincöt év óta először kések el . . . Azok az átok malacok kiszakították az ólajtót. Későn vettem észre. Alig volt időm beszögelni. — Még nem dudáltak. Két óra lesz tíz perc múlva. Szemmel láthatóan megnyugszik, s amikor a hegy oldalára ragasztott síneken feldübörög a „háromnegyedkettes’' személyvonat, lelassítja lépteit. Este újra találkozunk. — Nem késett el? — Az ilyen kérdéseket a köszönés mögött megbúvó tisztelet mondatja az emberrel. Azt hittem, tudora a választ. — Tudod fiam, a magamfajta munkásnak csak egyszer dudálnak. Amikor a munka megkezdődik. Akkor sietni kell. Hazafelé már csak így, ráérősen. Д Gömörhorkai (Gemerská Hörko) ** Cellulózgyár „dudája" — a gőzkürt — nemcsak a műszak kezdetét jelenti. Naponta helytállásra szólít, jelzi a megismételt próbatétel végét. Az első fél hatkor, ébresztőként röppen a falu fölé. A második fél óra múlva követi. A harmadik délben. A negyedik dudaszó délután két órakor harson fel. Évek óta erekhez igazodik a gyár, a falu. A pontosan érkező munkásbuszokhoz, az időnként félórás késéssel befutó murtkásvona tokhoz. Este a népi együttes próbáját néztem végig. Többsége munkásfiatal. Fáradtságnak nyoma sem volt rajtuk. A lányok pörgő karéjt formálva daloltak. Megcsendült az este. Különös hangulat késztetett csavargásra. Az állomáson megvártam az érkező munkásvonatot, amely alulról feledetett a völgy fölött magasan futó testvérének. Nem tudatosítottam az időt... De itt a jelzés: Jönnek a gyárból. Tíz óra múlott. Munkások beszélgettek, nevettek az utcán. József Attila verseit vágytam .. . „Rám csapott, / amiből eszméletem, nyelvem/ származik s táplálkozni fog"... Azon a hajnalon ébren talált a fél hatos dudaszó. A gyárban több-kevesebb rendsze** rességgel huszonöt-harminc nyugdíjas dolgozik. A gyár élő történelemkönyvei ők. Forradalmi harcok tanúi, sztrájkok résztvevői és szervezői. Nemzedékük itt hagyta erejét, fiatal éveit, s a munka nemegyszer megtörte derekukat. Sokukét nemcsak a gyári munka, hanem a szegénység, majd a megszokás. A földhöz való ragaszkodás, kötődés szabta ruha: a kétlakiság. Dusza Bálint nyugdíjas szintén így élt. Nyolcgyermekes munkás-paraszt családban nőtt fel. Legényként a gyárban és a csekélyke földjükön dolgozott. A szövetkezet megalakulása után is segítette a közöst. Életében elválaszthatatlan a gyár és a föld, a mező. Nincs ezzel egyedül. A falusi munkásember ilyen mentalitása nem maradiság. Az ésszerűség diktálja, hogy amit maguk kitermelhetnek a háztájiban, vagy az amúgy is kidobásra ítélt konyhai hulladékon, nem veszik el a közös asztalról. Ö az, akinek neki szegezem a kérdést: — Milyen a mai munkásöntudat? Visszakérdez: — Azt mondjam, amit az újságíró vár, vagy azt, amit te is jól tudsz? A kettő nem ugyanaz? Nem. Biztos, hogy szép dolgokat akarsz írni, de az igazság nem ilyen egyértelmű. — Akkor milyen? — A mi öntudatosságunk eltért és eltér a mai fiatalokétól. Az állandó kenyérharc, a forradalmi helyzet, amelyben mi voltunk fiatalok, másfajta embereket nevelt. Tudtuk, mit akarunk, hol állunk és miért. Vegyük példának 1948 februárját, amely számunkra az eszme gyakorlati megvalósulásának kezdetét jelentette. Ezért mindig együtt dolgoztunk és harcoltunk, kommunisták és pártonkívüliek. Számunkra, csehszlovákiai magyar munkások számára kétszeres volt az öröm. Magunkénak tudhattuk a gyárat, beleszólhattunk saját sorsunk alakulásába. Magyar újságokat olvashattunk, magyar tanítási nyelvű iskolába járathattuk gyermekeinket. A kor légköre volt lelkesebb, vagy mi tettük azzá? Ez így volt Prágában, Kladnóban, Ostravában, Bratislavában, Komáromban és Gömörhorkán. A cél, a szándék, a munka egyenlővé teszi az embereket, bármilyen nemzethez tartoznak is.. . Ma a forradalmi helyzetet a naponta feltornyosuló feladatok elvégzése teremti. De ehhez a lelkesedésen kívüf tudás is keil, erős eszmei meggyőződés, állandó szakmai igényesség. Csak hát még vannak olyanok, akik oldalra állnak, úgy nézik mások erőfeszítéseit. Az egyik osztályvezető sértve érezte magát, amikor a favágónál dolgozó munkás bírálta a munkaszervezést, a lazaságot. Azóta minden hónapban megrövidíti a munkás prémiumát. így gyengítheti a dolgozó ember öntudatát, azt, hogy a beleszólási jogát mint tulajdonos, érvényesítse a gyárban. — A vezetőség tud róla? — Pártgyűlésen felszólaltam már. Figyelmeztették is a vezetőt, szankciót hoztak ellene. De nem gondolták, hogy törvényes úton is megrövidítheti a véleményét kimondó munkást. — Azért kérdezem, hogy a gazdasági vezetőség, az igazgató tud-e erről? — Nem is olyan rég volt egy időszak, amikor ajánlott levélben „beszélgettem” az igazgatóval. Nem akarta a véleményemet meghallgatni, hát egyszerűen nem fogadott. Más, ha panasza van és nem fogadják, nem sokat erősködik, hanem elhallgat. Ha elvették a kedvét, néhány hét múlva megnézhetik a munkáját. — Nem egyedi esetről van szó? — De igen, csakhogy évente tíz egyedi eset szenvedője száz munkást győzhet meg arról, hogy nem érdemes szólni, törődni a közösség ügyével. Ez egy hatszáz fős üzemben nem mellékes a légkör szempontjából. Igaz emberségű ősök, személyesen * tisztelt elődök munkáját nem lehet, nem szabad félbehagyni. A folytatást az utódok teszik olyanná, hogy ne legyen törés, a tovább épített út ne legyen ember-zötyögtetősebb a már megépítettnél. A múlt hagyományainak közvetlen folytatóit kerestem a gyárban. Ök a középnemzedékhez tartoznak, s öntudatuk a legmeghatározóbb a gyár mindennapi munkájában. — Öntudatos munkást akar találni? Keresse meg Síposnét, — mondták. Találkozásunkkor a . meglepetéstől ugyancsak sokáig hallgatott. Nem szokott hozzá az effajta látogatókhoz. — Talán ahányon vagyunk, annyiféleképpen állunk a munkához, a munkatársakhoz, a gyárhoz. Sokan ezt még ma is könnyen veszik. Hivatkoznak a családra, a gondokra, arra, hogy elég a nyolc órát letudni. — Dehát magának is van családja?! — Igaz... és a munkahelyi gondoktól otthon sem lehet szabadulni, habár ez fordítva is érvényes. Sokszor szóba kerül a gyár, a nehézségek . . . Ha egy munkásnő huszonegy évet lehúz egy üzemben, minden porcikájában az él. Ki kell állni önmagunkért. Nem mondom, akadnak olyanok is, akik bennünket biztatnak, szóljunk a hibákról, a mulasztásokról. Holott ők ugyanúgy szólhatnának, csak hát könnyebb arra hivatkozni, hogy „ti vagytok az üzemi bizottságban, a nőszervezet vezetőségében, mondjátok meg ti". És az eredmény? — Néha van, néha nincs. . . Soha nem éreztem még valaminek a visszahatását, omit megmondtam. Olyanokba jogom van beleszólni, hogy'a szociális helyiségünket évek óta építik, szétáztak a befedetlen falak, de még mindig nincs kés z. .. A gyár udvarán találkoztam egy mérnők ismerősömmel. Néhány évvel ezelőtt egyszerre több fiatal szakember érkezett az üzembe. Mérnökök, technikusok, közgazdászok, akiknek bizalmat szavazott a gazdasági vezetés. Köztük volt ő is. Tudták, mit várnak tőlük: a munka megkönnyítését, az elavult üzemrészlegek felújítását, új technológia bevezetését, amely később egy új üzem alapját jelentené. Lelkesen beszélt az új kartondobozgyártó-részíegről, amely már a jövőt idézi. A gépek többsége még a régiekből való, de van már néhány új is. A kattogó gépoUók, a drótszálakat fűző varrógépek között lányok, asszonyok. Többségük harmincon innen. Fiatalok, akik időnként igénylik a segítséget, a biztató szót. — Kicsit még én is bizonytalan vagyok. Nem tudom mikor szólhatok, mikor hallgatnak meg leginkább. A figyelmet érdemlő tekintélyt nem lehet egyik napról a másikra megszerezni. Ehhez több éves jó munka kell. Ez ad önbizalmat — magyarázza Hatala Mária munkásnő. — Tehát szereted a munkádat? — Igen, de nemcsak én. Mindenki tenni akar valamit, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni. Ez az elvárt figyelem néha azonban még nem rájuk irányul, szétszóródik a hatszáz főt foglalkoztató üzem mindennapos feladatain. Időnként aztán magukra maradnak a fiatalok a SZISZ-szervezetben, vagy akár a munkahelyen kétségeikkel, kérdéseikkel. Több gondoskodással még átgondoltabb segítséggel tovább erősíthetik a Hatala Máriához hasonló fiatalok önbizalmát. Munkájukat jól végzik, hiszen az üzem, ahol ők is dolgoznak, túlteljesítette az 1977-es évi tervét. A fiatal munkások jó közérzetének egyik alapja az üzemhez fűződő kapcsolat megszilárdítása. A bölcsőde, óvoda vagy lakás építésével. De nemcsak azzal. Hanem munkakedvük, fiatalos lendületük fokozásával, felelősségük növelésével a feladatok teljesítésében. Hogy megteremtődjön a folytonosság, a forradalmi hagyományokból kinövő újfajta munkásöntudat. A. egy gyárban dolgozók akarva-, akaratlanul is közösséggé formálódnak. Származásuk, koruk, életmódjuk különbözőségei ellenére is közel kerülnek egymáshoz, (gy ismerik fel a közös érdekeket, életük célját, helyüket a társadalomban, a világban. Vagyis a hétköznapok nyelvére fordítva: a tervteljesítés társadalmi jelentőségének, gyermekeik, családjuk boldogságának összefüggését, munkás mivoltukat, erejüket, a havátartozásukat. Olyan munkások ők, akik „tenni akarnak valamit, amit nem lehet csak úgy figyelmen kívül hagyni". Ez a munkásöntudat, mai jólétünk közepette. És hogy még mi, és miben nyilvánul meg, arra riportsorozatom következő részében keresem a választ. DUSZA ISTVÁN !- ; [ t| ‘ I ^ j £ J/ ^ / ^,/ jP ^ ß j ( „Lakodalom van a mi utcánkban... — szól a nóta minden év farsangjának utolsó szombatján a Somorja (Samorín) melletti Tejfalu (Mliecna) utcáin. Díszesen felöltözött esküvői menet jár házról házra, énekelve, zenészek kíséretében. A farsangi szokások évezredes hagyományai, a tavasz eljöttének, a tél temetésének kultikus üdvözlése ma is élő hagyomány ebben a felső-csallóközi faluban. Mint mindenütt, a farsang Tejfalun is évszázadokon keresztül a mulatozás, vigadozás, tréfálkozás időszaka volt. Lakodalmakat, vidám összejöveteleket rendeztek ebben az időszakban. A farsang kicsúcsosodása a farsangjárás, ahogy Tej falun mondják, a dőrejárás, amelyet évszázadokon át farsangkedden, újabban farsangszombaton rendeznek meg. A dőrejárás gerincét a lakodalmi menet alkotja, amely menyasszonyból, vőlegényből, „vőfényből“. valamint a lakodalommal összefüggő mesterségek képviselőiből, a hentesből, két tojásszedőből, tollkereskedőből, perselyesből (pénzbeszedő) és zenészekből áll. A hagyomány szerint a farsangjárásban csak férfiak vehetnek részt, a női szerepeket is ők játszszák. Mivel valamikor a falu egyetlen közös helyisége a kocsma volt, a régi szokás szerint a mai farsangjárók is innen indulnak. Az esküvői menet tagjai nem viselnek álarcot; az egész dőrejárás alatt énekelnek. A dőrejárók másik két csoportját a szimbolikus alakok és a „bolondok szánja“ (bolondozó mesteremberek) alkotják. Az előzőekhez a lucák (meszelők), a piros, vagy fekete ruhába öltözött ördögök, a fordított ember (az arca hátra néz, lábai is viszszafelé vannak fordítva) és a „szalmakunyhó“ (szalmaember) tartoznak. Ez utóbbi egy zsuppból készített ember nagyságú kunyhó, melybe egy legény bújik s a vállán hordozza. A bolondok szánja elölről hátrafelé lejtő ferde lapú szán, amit szamár húz. A bolondok szánjának alakjai: a „szimki“ (bátyus ember), a borbélyok, medvék és medvetáncoltatók, majmok és majomtáncoltatók meg a drótos. A lakodalmi menetet kísérő jelképes alakok és a bolondok szánjának alakjai álarcot viselnek, némajátékot játszanak az egész dőrejárás alatt. A medvetáncoltatók nyakukba akasztott dob ütemére táncoltatják a zsákból varrt, jelmezbe öltöztetett medvéjüket. Aki a lakodalmas menettel járó pénzszedők perselyébe nem dob pénzt, számíthat arra, hogy a borbélyok helyben szappanhabbal kenik be, majd hatalmas faborotvájukkal „megborotválják“. A lakodalmi menet házról házra jár, bemegy a konyhába, vagy a szobába, ahol a háziak fogadják. A ház ura megtáncoltatja a menyasszonyt.
