Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-21 / 8. szám

sokszor hallottam apámtól: I «Kibírjuk, átvészeljük a háborút, aztán könnyebb lesz az életünk!“ Ezt olyan határozottan mondta, hogy nem lehetett kételkedni benne.

A felszabadulás előtt két teljes esztendőt dolgoztam. Még gyermekkoromban megtanultam, hogy aki olyan kis mezővárosban, mint Tornaija (Safárikovo), munkát akar, annak nemcsak dolgozni kellett tudni, hanem hallgatni is . . .

1945 után mi, fiatalok lelkesedéssel, bizalommal és „nagy tervekkel” mentünk a munkahivatalba. Sokan voltunk és kevés volt a munkalehetőség. örült, aki ha csak néhány hónapra is, legalább idénymunkához

jutott. En is szerencsésnek tartottam magam, amikor tizenhat évesen munkás lettem. Városunk egyetlen üzemében, az egykori öreg téglagyárban kaptam tavasztól őszig munkát. Mennyire örültem! De о lelkesedésem hamar lelohadt. Apám elbeszélése alapján nem azt vártam 1945 után, amit kaptam. A téglagyárban az idősebb munkások szerint semmi sem változott. A mester és a gyárigazgató éppen olyan gorombán bánt velünk, mint azelőtt. Sokat túlóráztattak és keveset fizettek. Mi, rakodólányok minden gépesítés nélkül raktuk a nyers téglákat a magas polcokra. Huzatos, nyitott pajtákban és fészerek alatt szárítottuk, forgattuk a cserepeket és a téglákat. Ott ebédeltünk, ahol dőliiVli I

goztunk, fél lábszárig érő porban, inkább csak állva kaptuk be a magunkkal hozott ételt. Amikor néhányon bementünk az irodába és szóvá tettük, hogy ahol ennyi tégla van, felrakhatnának egy kuckót, ahol ülve ebédelhetnénk, felírták a nevünket. A következő tavaszon már hiába próbálkoztunk a gyárban. A mester végigmért, aztán azt mondta: „Aki asztal mellett akar enni, maradjon otthon!"

Apámnak aránylag jó munkahelye volt, a Mezőgazdasági Felvásárló Szövetkezetben dolgozott. Ott szerzett helyet nekem is. Egyszer egy fura alacsony ember jött oda. Vilusz úrnak hívták. Azt mondta, hogy termékennyé teszi a Sajó partját. Azt a darab földet, ahol ki tudja mióta

csak bogáncs nőtt és még a fű is kiveszett.

Azt mondta Vilusz úr, ő ezen a kopasz, száraz legelőn virágzó kertészetet csinál. Az üzemtől tíz lányt, két férfit és egy kertészt kért maga mellé. Amikor megjelent az első szovjet szántógép, mindenki kíváncsi volt, hogy ugyan mit csinál majd a sziklakemény talajjal, amelyet talán sohasem járt eke. Elek János bácsi azt mondta akkor: „No gyerekek, ha ez a masina bedöglik, rajtunk röhög az egész város". De nem döglött be. Mi meg úgy megdolgoztunk a gyökerekkel, amíg kiszedtük a földből, mintha akácerdőt irtottunk volna. Rajtunk kívül talán senki sem hitt abban, hogy ott valaha is paprika, paradicsom terem majd. Az öreg lel-