Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-02-21 / 8. szám
A sorompót visszaengedte, majd gondterhelten simította hátra rövidre nyírt haját Tetőtől talpig végigfutott testén a borzongás. Szeretné elkerülni az ilyen perceket; szívesebben lenne az embereknek jót, mint rosszat, de itt ezt nem lehet, a kötelességét teljesítenie kell. Imre bácsi észrevette töprengését — az ő szeme igazi őr-szem, nemcsak a táskában eldugott „fekete” anyagot veszi észre, hanem a lélek mélyén meghúzódó szomorúságot is — s nem hagyja szó nélkül: — Már megint engedély nélkül akart kimenni, ugye? — Felugrik a „zsukra”, azt gondolja, így ejthet át a legkönnyebben Ha kérem tőle a kilépési papírt, csűri-csavarja a dolgot, és éppen ezzel árulja el magát. Hal-A GYÁRRA 'S ■01 > n ч-t О J N W < r* О < z lotta, hogy szitkozódott, amikor visszaküldtem? Amióta szigorították a munkafegyelmet és munkaidő alatt csak az hagyhatja el az üzem területét, akinek erre engedélye van, megszaporodott az üzemi őrök dolga. Az emberek éveken át hozzászoktak, hogy munkaidő alatt intézzék személyes dolgaikat, szó nélkül jöhettek, mehettek. Ennek már vége. Az üzemi őr pontos nyilvántartást vezet, ki, mikor távozott — de csak engedély felmutatásával enged ki. Persze, naponta akadnak olyanok, akik néhány órára „észrevétlenül” szeretnének kisurranni az üzemből, s erre legmegfelelőbbnek tartják a kifelé tartó, áruval megrakott tehergépkocsi fülkéjét. De az őrök ezt már ismerik. A munkaidő letelte után az „üres” kocsikat is jól megnézik, nem maradt e rajta „véletlenül” egy-két szál deszka, műanyag betét, vagy huzatmaradék. Műszak után a táskákra irányul a figyelem. Mert előfordul még, hogy égy-egy dolgozó táskája különös formát nyer... Ilyenkor aztán bele kell nézni. Hálátlan feladat ez, nem szívesen teszik, de mit csináljanak? ... Kötelességük védeni az üzem vagyonát, még akkor is, ha éppen egy jó barátot, szomszédot, vagy rokont kell megállítani. Évente több millió korona értékű áru megy keresztül ezen a kapun. Minden egyes bútordarab itt hagyja el az üzemet. A felelősség tehát nagy. A tizenkét órás szolgálat kimerítő. Benkó Mária kilenc éve végzi ezt a munkát. A Galántai Bútorgyárba tizenhárom évvel ezelőtt lépett először. Négy évig a kárpitos műhelyben dolgozott. A heverőket akkor még afrik fűvel tömték, örökös volt a por, a festékszagok sokszor elviselhetetlenné tették a levegőt. Az új technológia bevezetését, a műanyagok „forradalmát” már nem érte meg ott. Az orvos eltiltotta ettől a munkától. Ekkor került az üzemi őrség tagjai közé. Az állam, a közös vagyon védése fiatal korától benne él. Az indítóokot nem lehet napokra, órákra visszavezetni, de tudja, hogy a harminc évvel ezelőtti februári eseményeknek nagy része volt benne. — Felbáron (Horny Bár) laktunk akkor. A határhoz közel levő falucskában felélénkült a feketézés. A férjem gyakran járt a vámőrökkel határellenőrzésre. Ha megjött, a rádió elé ült. Még most is tisztán emlékszem rá, amikor izgatottan sietett haza: „Prágában nagy dolgokra készülnek, nekünk is résen kell lennünk” — mondta, és már indult is szolgálatba. A pártszervezetet is kézben kellett tartani. A nézetek sokszor eltértek egymástól. A faluban a hentesüzletet államosították, a férjem itt dolgozott, mint segéd. Fekete úr nem szívesen mondott le a tulajdonáról. Ezek a napok segítettek megérteni mi a különbség az övé és a miénk között — mondja elgondolkozva Benko Mária. A közös érdekek védése, a társadalmi és személyi problémák intézése végigkísérték élete három évtizedét. A társadalmi tisztségek vállalása 1951-ben kezdődött, amikor Nagymegyeren (Calovo) megalakították a 2i vénát, az akkori nőszervezetet. Nehéz lenne felsorolni mindazokat a funkciókat, amelyeket azóta betöltött. Nemrég mondott le a Vöröskereszt vezetőségi tisztségéről, két választási időszakban volt a Galántai Városi Nemzeti Bizottság tanácstagja, képviselője. Még tagja a Nemzeti Front járási elnökségének és a polgári ügyek testületének. Tizennégy éve elnöke a városi nőszervezetnek ... — A múltkor nagytakarítást csináltam otthon. Amíg a kitüntetéseket, elismerő okleveleket, díszérméket törülgettem, sok minden eszembe jutott... Hány éjszakába nyúló gyűlés, haragot kiváltó éles vita, kilincselgetés, kudarc és öröm, megelégedés van ezek mögött a papírok mögött! Nem is lehet számon tartani... Elhallgat, gondolataiban felvillan egyegy élmény. Belső kényszer, hogy elmondja: — Amikor képviselő lettem, akkor kezdték építeni a „Nová Dóba” lakótelepet. Gyorsan haladt az építkezés, a lakóházak hamar elkészültek. S ekkor vettük észre, hogy egyetlen bölcsőde, egyetlen óvoda sem szerepel a tervrajzban! A lakók meg mind fiatalok, kisgyermekesek. Elkezdtük a kilincselgetésl, kérést, követelést; addig jártunk, amíg ez is belekerült. Nagy dolog volt a gimnázium fölépítése is! Most, ha elmegyek előtte, és látom az udvarán a sok fiatalt, mindig eszembe jut; mennyi vita, érvelés árán sikerült kivívni az építés jóváhagyását. — Jó érzés munkánk eredményét látni. Én is így vagyok vele, ha otthon kinézek az ablakon és látom a magasba törő fákat, a zöldülő pázsitot. De minden íavaszszal elfog a félelem. Emlékszem, topolyacsemetéket kaptunk. Kiültettük, örültünk is, hogy szépen nőnek. Egyszer csak valaki azzal jött hozzám, hogy ki kell szedni a fákat, mert ha virágozni fognak, az egész lakótelepet ellepi a „fehér hó”. Ez a hír hamar elterjedt, s én alig tudtam megnyugtatni a lakókat. Azóta is mindig szorongó érzéssel várom a virágzásukat, nem kezdenek-e bosszankodni miatta a lakók. — Nagyon fájlalom, hogy képviselői tisztségem alatt nem sikerült a régi pékség melletti területet rendbe szedni. Tereprendezéskor az ott levő néhány akác- és diófát nem engedtük kivágni, hogy majd parkot csinálunk körülöttük. De a városszépítésre tervezett költségvetés erre nem adott lehetőséget... A helyembe nagyon ügyes képviselő került, bízom benne, hogy neki sikerül majd ... nekem meg megmaradt a bútorgyár; itt is lenne mit javítani, rendbe tenni. Csak valahogy már fáradtnak érzem magam... Az öt unokámra is kevés idő jut, pedig nagyon szeretek közöttük lenni. Itt az embernek nincs megállása; állandóan jönnek-mennek az emberek, autók, folyton csöng a telefon, kapcsolnunk kell. Ha felelősséggel akarjuk a munkánkat végezni, bizony résen kell lenni ! Hálrasimítja haját, elnéző mosolyt küld Imre bácsi felé, akinek megszaporodott a dolga, amíg ő velünk beszélgetett. Aztán a sorompóhoz siet, hogy útjára engedje a bútorral megrakott tehergépkocsit. H. ZSEBIK SAROLTA kesedése ránk is átragadt. Ha azt mondta volna, hogy napi tizenhat órát dolgozunk, talán az ellen sem tiltakozunk. Puskás Magda és Icu, Kuna Bözsi és Joli, Iván Mariska, Radnóti Irén, Proksz Irén és még néhányon tartoztunk a partiba, összetartottunk és senki sem henyélt. 1947 tavaszán palántáztunk először. De olyan aszály sújtott ránk, hogy minden igyekezetünk kárba veszett. Sokan azt gondolták és ki is mondták, hogy elérkezett az az idő, amikor végleg eldől az ország sorsa. Ügy vélték, csak Amerika segíthet minket kenyérhez. Még most is látom apám ragyogó arcát, amikor egy este azzal jött haza, hogy Ukrajnából megjött az első búzaszállítmány és másnap megérkezik a többi vagon is. Jól emlékszem a bámészkodó embercsoportra a kirakodóállomáson. Látni akarták, milyen az „orosz búza“. A telet otthon töltöttük. 1948 februárjában Tornaiján voltam, amikor megszólaltak a szifénák és csakugyan véglegesen eldőlt, hová tartozunk A Sajó partján nemsokára kivirítanak az almafák. Ott azon a tenyérnyi földön, amelyet mi törtünk föl. Másnak fel sem tűnik. De mi ott tanultunk meg előrenézni, hinni az újban, bízni egymásban és önmagunkban. GÁL ETA Bízni egymásban és önmagunkban
