Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-21 / 8. szám

A fehér szavak lassan betemetnek. Nem ,látom anyámat, csak érzem, hogy most olyan, mint egy virágzó, öreg szilvafa. Szél jár az ágai között, és hullanak, egyre hullanak a szirmai. Macskánk, átérezve a helyzet szépségét, fel­ugrik egy-egy lelibegő szirom után, hogy szá­jába kapva meghempergódzék vele a földön, eleressze, újra elcsípje, majd éles fogait bele­vájja, és lábaim elé fektesse, mint egy mozdu­latlan egeret. De a szirmok elúsznak orra előtt, kicsúsznak karmai közül. Szégyenkezve ugrik fel hozzám. Puha talpá­val megtapogatja a gyomrom, mint az orvos, összegömbölyödik rajta, és úgy süllyed-emelke­­dik kifeszült testemen, mint egy meleg szeretet­­gombolyag. Néha megakad a fülemben egy-egy szó. Félszegen, várakozón, restelkedve topognak körülöttem a szavak. Mennék is már, mint a falusi emberek, amikor benyitnak oz orvos szo­bájába megkérdezni, van-e rá remény, hogy Mari megéri a vasárnapot, s várják, hogy a tegnapi százas fejében talán felismeri az arcu­kat. Egyszer búsan ingatom a fejem. Nem, nem emlékszem. Máskor felkapom, felderül az ábrá­­zatom, s rohanok eléjük, lelkendezve ölelem magamhoz, számba kapom, megforgatom a nyelvem alatt, ízlelgetem édességüket. Ezt a sustorgót hallottam életemben először. Nem is hallottam: láttam, anyám száján láttam élet­re kelni. Leguggolt hozzám a porba, egy vo­nalba ért a szánk. Ogyetlenül igazgattam durcás ajkamat az ő szép sima szája után. Láttam résnyire nyílni, s épp csak felvillanni, mint messzi fehér tüzeket, mögüle a fogait. S láttam apró gyöngyszemek bölcsőjévé kere­kedni. Ilyenkor lábam elé gurult a világ leg­csodálatosabb hangja, a hosszú palóc á. Az én Hófehérkém, az én hét törpém mind így haltak meg bennem. Egy-egy palóc á-t mondtak utoljára, hogy aztán eltűnjenek hosz­­szú időre. Most feltámadtak, rozsdás hangszá­laikat nyikorgatják. Visszajöttek a piros szemű békák, ott slattycgnak bebocsátásért könyö­rögve az ajtónk előtt. Visszajöttek a suhogó, siető záporok, a libalegelők, az iszapszagú vizek. Távolról sokhangú gyermeklárma kél, de nem jön közel, nem jön feljebb bennem, hogy közéje nyúlva megfogjam azt az egyetlen gyöngécskét, saját elfelejtett, egykori hango­mat. Torkomban felbugyborékol egy dalocska: „Szárnya, szárnya, szárnya a madárnak . .." Anyám abbahagyja szirmai hullatását. Nem néz rám, mintha attól félne, hogy a pillantásá­tól elnémulok, torkomban összecsukódik a ma­dár szárnya, s nem röpül elő többé az idők végezetéig. Már nem dalolok. A madár, boldogan, hogy hosszú rabságából megszabadult, melegen a számra fészkel, oda, ahol egykor kikelt, sokáig vidáman csattogott, majd hirtelen eltűnt. Most újraéled. Most minden újraéled. A fájdalom is mocorog bennem, hosszú órák óta először, itt­hon. Arcomon kétoldalt könnyek folynak. Anyám elfordult. Ritkán láttunk egymás szemé­ben könnyet, ilyenkor tisztelettel elfordulunk. Aztán mégis felém néz. Az írógépemen bab­­rálgot. « — Azt hittem, te már nem is tudod kimon­dani úgy a szót, ahogy mi. Az írógép idegen bútordarab a konyhában. Azt nézem, hogy nem borítja-e fel maga körül a kedves hangulatot, de mintha az asztalból nőtt volna ki, akárcsak a kenyér, mellette a késsel. Ez talán még az a kenyér, amit először tett apóm az anyám elé, rég volt ifjúságuk korában, s azóta soha ki nem száradva, soha nem fogyva ott domborodik barnán, biztosan. — Nem lehet azt elfelejteni, anya. Mit fogsz írni? — Még nem tudom, de most sokáig itthon maradok. Anyám ezt az utóbbit nem hiszi, csak legyint. Félve kerülget, nem tudja, hogyan közelítsen vigasztaló szavaival. Nem ismeri még fájdal­mam mélységét, csak sejti, hogy valami esze­veszett örvény magába szippantott belőlem minden nevetést, és lesodorja a sötét aljra, ha van egyáltalán alj. — Nem kell a felejtést erőltetni, lányom. Elmúlik minden mogától. Egyszer, még apád előtt, én is megittam a lúgot, és kiért, mit gondolsz? — És megmondja. S erőlteti, hogy hűen ábrázolja akkori nyomorúságos állapotát, de érzem, hogy idegen mór tőle. — Itt, velünk ellehetsz, míg meg nem gyó­gyulsz. Majd ha nevetni tudsz, majd akkor visszamehetsz. Ingatom a fejem. Nem, én soha nem gyógyu­lok meg többé, itt temessenek el, itthon. Bejön az apám. Abbahagyta a fűrészbak ríkatását. Jót nevet, ahogy meglát hasamon a macskával, ö hozta nekem, nagy gonddal választotta. Esténként, lefekvés előtt körbejárja érte az udvarokat, hangosan hívja a „gyerek cicáját“. Anyám rászól, hogy ne nevessen. Ettől hirtelen megáll félúton a nevetésben, először a hangját veszi le, aztán összezárja nyitva ma­radt száját. Leül a rádió elé, s a néma készü­lékből próbálja megtudni, mi történt. Engem itthon, hazajöttömkor vidámnak szokott meg, anyámat velem kacarászónak. Sötéten néz maga elé, lelkében már forr a bosszú, csak azt nem tudja, hová, milyen irányba, kire zú­dítsa rettenetes haragját. — Beteg, azért jött haza, meggyógyulni — magányos vén fák oldalában az odú, amelyet otthagytak az illatos méhek, nem riaszt. Han­gosakat kacag, túl mindenen, örömökön, bá­natokon. Időtlensége, a világ fölötti lebegése megnyugtat. — Olyan vagy, mint a városi kisasszonyok. Sovány is, lapos is. A képed meg sárga, mint a holdvilág. Leveszi rólam a macskát, miután ilyen szűk­szavúan s mégis hajszálpontosan képet festett az állapotomról. Száraz ujjai végigszáguldanak a macska gerincén, s meleg, utánozhatatlan melódiákat csalnak ki az állatból. Sárgát, hálaadót, valami ismeretlen macskaistenségnek szólót. Nagyanyám ujjai szünet nélkül játszó­nak. Nem beteg ez a gyerek? — kérdezi hosz­­szú csend után, miközben csak a macska dalo­ló szott. — Elég rosszul van. — Anyám kedvetlen, nem szereti, ha családi ügyeinket firtatják. — Mi lelte? Most gondolkodóba esünk. Mit mondjunk? Ha megmondjuk az igazat, nem érti meg. Sze­relem: valahol útközben úgy kidőlt gondolatai­ból ez a fogalom, mint beteg tehén a csordá­ból. Be is temette szépen az idő háborúkkal, születésekkel, halálokkal. Aha, mondaná le­­gyintve, a múltkor nekem is volt. Hiába, nem érnek semmit ezek a mai orvosságok. Fejírírem­­teát kell itatni vele. Az rendbe hozza. De nagy­anyám nem is kíváncsi a válaszunkra. ’ — Fejíriremteót kell vele itatni — s már dob­ja is le a macskát, hogy hazaszáguidjon a fejiríremért. Nem tudnám megmondani, miféle növény, hol terem, lehet, hogy nagyanyám éj­szakánként titkos varázsigéket mormolva nö­KOVÁCS MAGDA FEJÍRÍREM áll elébe az anyám. Megfogja a kezét, lehajlik hozzá, egy vonalba kerül a szájuk. — Mi lelt. lányom? — kérdi aztán olyan aggódva, hogy megsajnálom. Anyám váloszol helyettem. Zavartan, még el is pirul, úgy mondja ki, talán először, apám előtt a szót. Eltart egy darabig, míg apám megérti, miről van szó. S mintha múmiát csodálna, úgy áll fölém. Néz, néz, és megcsóválja, simogatja a fejét. Sokáig simogatja, ujjai beletúrnak ritkás, ősz hajába. Most döbbent ró a valóságra. Megöregedett, s én nem vagyok már a régi. macskával játszadozó gyerek. Csak félig vagyok az övék, $ ott messze tőlük, ahol élek, furcsa dolgok történnek velem. Szerelem, csalódás meg sok minden, nem tudnak többé velem jönni. Csak kínlódva nézik, mintha parton áll­nának, fuldoklásomat a zavaros vízben. Letelepszik hozzám, lábtól, ölébe szedi a „táncos kedvűeket". Gondolkodik, mit mondjon, mi legyen az első szava. Majd elbeszélem neked a spanyolországi élményeimet — biztot, és örül, hogy ilyen szé­pet mondott. Nagyanyám surran be az ajtón, mintha tyú­kot akarna lopni, nesztelenül. Megjátssza a meglepettet, ahogy meglát, pedig biztosra jött. Megálmodta, hogy megérkezem. Fürge, mint a gyík, a falu egyik végéről a másikra a moto­rok gyorsaságával száguldozik. Feltápászko­­dom, hogy megcsókoljam. Fogatlan szája, mint veszti a kertje sötétjében. De meg reszket tőle népes családja arca, ha kiejti ezt a bűvös szót. Útközben összecsődíti a menyeket, a család valamennyi otthon tartózkodó tagját. Mire maga is visszaszáguld a teával, már benépesült a konyha. Tüzet éleszt, pattog, mint a szikra. Elemében van; megint valaki, aki rászorul a csodaszerre. En elszörnyülködök, gyerekkorom keserű, a világ legkeserűbb ízére emlékezik a szám, a gyomrom. Fejírírem. Gyomorrontás, hasfájás, dagonatok, horzsolások ellen, s meg kellett élnem, hogy szerelmi csalódás ellen is. Kiitatja velem a „begrét" az utolsó cseppig. Rokonaim lélekben velem isznak, mert az arcuk éppolyan savanyú, mint az enyém, amikor rájuk nézek. — No ugye, hogy használ — próbálnak bele­lovalni a válaszba. S estefelé, a sűrűsödő homályban, amikor nagyanyám mellém ül a macskával, és bele­kezd csodálatos „fejír" szavai pergetésébe, va­lóban úgy érzem, hogy jobban vagyok. Hullat­ja szirmait, s betemetnek, betemetik anyámat, apámat, a rádió mukkanni se mer, némán hcllgat, házunk tájáról visszahúzódnak a ne­szek. Csak nagyanyám szavai szárnyalnak, világítanak, lecsendesítve a lélek háborgásait. Ö meg személytelenül, időtlenül mintha ma­gához sem tartozna már, leng felettük. J.assan ki is úszik a konyhából, otthagyva a fehér szirmokat s egy csokor fejíriremteót.

Next

/
Thumbnails
Contents