Nő, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-02-21 / 8. szám

CSONTOS VILMOS Sorsvállalás > *»­-K VI 'ö О u. Elnézem napokon át az embert: Barázdát arcán már nem szánt a gond. Ki hinné, egykor itt szólni sem mert S hogy urai előtt földig hajolt. Látom naponként, s lángol az öröm Szívemben — hisz sorsát jól ismerem. Nyomába sodorva hajt ösztönöm, S érzem már, forrón szorítja kezem. Vállain szépülő sorsát tartja, Szemében új fényt tükröz az élet. Zsugorító múltját úgy tagadja: Hirdetője lett az új igéknek. Ereje erőmet megnöveszti, Bátorsága új bátorságot ad. Vezess — akarlak, s merlek követni, Vállalom sorsod, elhiszem szavad. Sok évek" telén s évek nyarán át Megyünk már együtt, felemelt fejjel. Mélyebben szántjuk meg a barázdát, Hogy a mag erős gyökeret verjen. Eggyé kovácsolt Február, s íme: Poharunkban már gyöngyözik a bor, Dús termést hozott minden venyige, Mit beoltottunk — termő lett a Kor! Kolenda art akarta mondani, hogy menjen haza. de aztán már ott is hagyta őket, észrevette, hogy ott áU az ajtóban a két nő. Az építésvezető — miután kikeveredett a városból — egyre nagyobb sebesség­re kapcsolt, majd nevetve jegyezte meg, egy pillanatra Kalendához fordulva: — Ez aztán a meglepetés... Hogy mi ket­ten, anélkül, hogy tudtunk volna egy­másról ... így összekerüljünk ... Barát­nőknek udvarolunk ... — Azért van egy kis különbség szólt közbe Szak» Magda. — Mert ők Mártával szeretik egymást, én pedig csak a szeretőd vagyaik... Jó, ha mindenki mindent tud... — mondta tárgyilago­san. Az építésvezető a nőre nézett, aztán egészen addig, amíg Szalai Magda kis házához nem értek, hoHgatott. Lehetett már itt többször is, mert jól ismerte az utat A kis faház mögött — esteledett már — megfújta a szél a nádat Kalenda le­ment a vízpartra, a hajlongó nádast, majd a víztükröt bámulta. Márta állt meg mögötte. — Szép hely. Akarod, hogy nekünk is legyen ...? — kérdezte. .Kalenda nem válaszolt leült a part­ra. összébbhúzta magán a( zakóját. — Eső lesz — mondta a nő a háta mögött. — Gyere, menjünk be, megfá­zunk. Egyszer — kezdte Kalenda, — el­mentem az apámmal nádat vágni. Na-SZERETŐK BALÁZS JÓZSEF XXV. SZERELMESEK gyón régen volt... Még gyerek voltam. Kellett a nád. Azt hiszem, hogy az ólat akarta befedni vele. Tehenünk is volt. kettő, én a szekér alatt vártam, amíg apám dolgozott. Aztán észrevettem, hogy a nádasban mindenféle madarak jöttek­­mentek, nem keNett sokáig gondolkod­nom, hogy ott a fészkük. Elkezdtem ke­resni ... S nem találtam. Sokáig keres­gélhettem. mert csak este találtak meg ... Parasztok kerestek, a rokonok is meg mások is ... Én meg — állítólag — alud­tam a zsombékon ... Elaltatott a nád ... Meg a nehéz levegő. Ezt mondták. Egy­szer már voltam a Balatonon is, pár éve. s akkor valahogyan eszembe jutott, az­óta úgy vagyok ezzel... — Hogy? — kérdezte Márta. , — Ha hazamegyek, ültetni fogok a kertbe vagy a kapu mellé. Kimegyek a vízportra, onnan hozok ... Egyszer már mondtam az apámnak is, akkor kinevet­tek. Azt mondta, bolond vagyok. Márta a férfi vállára hajtotta fejét, mojd átfogta mindkét karjával a vállát megcsókolta a nyakát. Kalenda hátra­dőlt. Szorosan feküdtek egymás mellett, amikor szemetelni kezdett az eső. így maradtak, Kalenda kitartotta — mintha felfogná vele az esőcseppeket — aztán ökölbe szorította a kezét. A vizet a nő arcára csurgatta. Márta nevetett. — Akkor engem is viszel? Megmutatsz anyádnak is? — kérdezte. Kalenda nem válaszolt azonnal. A nő gyorsan felállt, az eső elől a kis faház eresze alá futott. — Gyere már onnan — kiabálta. Kalenda lassan emelkedett fel a fűről. aztán meg hirtelen futni kezdett. Az eresz alatt szinte feHökte a nőt, majd felkapta és az eső alá tartotta. — Ne hülyéskedj — nevetett a nő. — Nem vagyok én gyerek ... Elengedte, szótlanul álltok a falhoz ta­padva. — Még mindig nem feleltél — mond­ta kis szünet után a nő. — Hazaviszel vagy nem? — Te mit szeretnél? — a férfi maga elé bámulva kérdezte. A nő sokáig várt, csak aztán válaszolt. — Nem tudom ... — és most nem né­zett Kalen dóra. — Nem tudom, nem tudom ... Hát okkor mi az istent tudsz? — a férfi hir­telen felcsottant. — Miért, te tudod? Te biztosan tu­dod? Akkor miért éltél évekig másutt. Eddig hol éltél? Tíz éve nem jutott eszedbe, hogy hazamenj... És most, ép­pen most? Kalenda nem válaszolt. Az meg sem fordult a fejében hogy Márta nem men­ne vele. Ebben biztos volt, eddig is csak úgy tudta elképzelni, hogy hazamegy, ha együtt mennek ... — Dehát ez lehetetlen. Kalenda az ereszcsatornát bámulta. Márta durcá­san, konokul nézte az esőt. Hogy nem jönne? Hogy velem nem jönne? Hogy ezek után nem jönne? Azt mondta ne­kem, hogy boldog, amikor itt volt az apám, akkor is azt mondta ... Az iste­nit... Játszott velem ... Kapuvári Márta még mindig az esőbe bámult. Kalenda megérezte, hogy nem fog vele jönni. Valomi most, ebben a pillanatban szakadt meg közöttük. Kalende — amióta az eszét tudta mindig büszke volt: pillanatok alatt gör­dült végig benne most is az elhatározás, könyörögni nem fog. Ettől a pillanattól úgy fog viselkedni, mintha idegen len­ne. — Jó lenne innen, minél hamarabb hazamenni — Itt a lakás, maradj itt. Megélünk — fordult a férfi felé Kapuvári Márta. — Ez a rohadt eső is most tudott el­eredni — a férfi a könyökével az esőbe csapott. Márta hátralépett. Kalenda szemét ke­reste. a tekintetét, de a férfi a tó felé nézett, majd kiállt az esőre és a vikend­­háztóf elvezető utat méregette. — Gondolj csak arra, hogy a háza­mat én építettem, a két kezemmel... — ... meg a férjeddel — egészítette ki Kalenda. — Igen ... A férjemmel... — hagyta rá a nő. — Ezért nem akarod itthagyni. Még most is a férjedet... — Nem igaz. Hogy mondhatsz ilyet? — Márta megfogta Kalenda karját. — Minek beszélünk erről? Most már, hogy lassan elfelejtek mindent. Minek? — a nő halkon beszélt. — Azt. csinálsz, amit akarsz — mond­ta kis szünet után Kalenda. — Gondolkodj egy kicsit! Te mondod, hogy az egy falu, az apád is mondta, hogy sokan elköltöznek onnan ... Elme­nekülnek . . . Oda akarsz házat építeni? Ahonnan mindenki elmegy ... Elmene­kül.. . Micsoda? — nézte Kalenda — De­hogy menekülnek... van aki elmegy, van. aki marad. Ügy, mint másutt... Aztán levette a kabátját, a fejére húz­ta, kilépett az esőbe. — Hová mégy? — kiáltott utána a nő. Kalenda nem fordult vissza. Márta utána rohant. — Gyere vissza! Gyere vissza, beszél­jük meg — állt meg a férfi előtt. — Hova indultál, ebben az esőben? Mit akarsz? — Dolgom von... — válaszolt Ka­lenda. — Gyere vissza — és Márta vissza­húzta a faház elé. — Sosem beszélsz ar­ról, hogy mit csináltok a munkahelyen. Látom, hogy emészted magad. — Semmi közöd hozzá Kalenda. — válaszolt (folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents