Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)
1977-12-20 / 51-52. szám
GYŐRI KLÁRA ASSZONYSORS Nem kell várni a bajt, jön az magától is. Muladozott a nyár, nyűttük a kendert, s azt kellett valamelyik tóba vinni áztatni. Ez kivételesen férfi dolga; két hétig kell víz alatt pihenjen a kender, hogy szép szálai leváljanak a kóréjáról. De addig is el kell menni a kenderhez, venni ki belőle egy maroknyit, s hazavinni, hogy megfigyeljék: rendes-e az ázás? Mert ha igen megázik, összeszakadoznak a szép szálak. Ezt úgy mondják, „hoztam látót". Na, jól van a kenderünk, kell menjünk kendermosni. Én kell készítsem az ennivalót, ő a szekeret, marhát; kimelegszik az idő, legyünk ott be a vízbe. Reggel megy el előttünk a disznócsorda, szólok az emberemnek, engedje ki a disznót a csordába. Nagyot kiált: — Ne légy olyan nagy naccsága, engedd ki te! De én féltem, kifut az étel, s otthon maradt a disznó. Nem oly nagy baj, de nekem fájt, hogy ennyit nem tesz meg. Ettünk, s indultunk. Fogja be a marhákat. Én egy annyit megtettem: nem szóltam, s ő se szólt. Jött az anyja, neki is volt kenderKa miénkkel. Máskor az volt a szokás, mikor indult, szólt: „Gyere ülj fel a szekérre, ma üres szekérrel megyünk" — de se ő, se én nem szólunk. S a néma ördög még jobban ki% nozza az embert. Jó nagy botot vesz a kezébe, külhajt a kapun, s én gondolom, elmegyek gyalog, s mire ott lesz, ott leszek én is. De az anyja kezdi felhúzni: — Hát te tűröd, hogy ne szóljon? Még itthon marad, s nem jő kendermosni. — Én nem maradtam volna el a kendermosástól, kedvenc munkám volt. Hát fogott az anyja szava rajta, s épp zártam az ajtót be, ő visszaugrik vérbe forgó szemmel, s a bottal, mellyel a marhákat puhálta, nekem fog: zup, zup, nagyokat vág a hátamon. S én, mint egy állat — az is elszaladt volna —, mondom: — Nesze, üssed, me van mit! De meg is tette! Vagy nyolc nagy botütést ütött rám, s akkor ment, felült az anyja mellé. Én is indulok, sírva, nagyon fáj a hátam a veréstől. Mire ő kibontja a lecövekelt kendernyalóbokat, én is ócska ruhát veszek magamra, s szó nélkül csapkodom a nagy fő kendert, tisztuljon. Ott sokan vannak, de oly szörnyű női sikoltások hallszanak; egyik fél a víztől, másik preckelődik; másik f.él a piócától. Én tudtam jól úszni, nem féltem sem víztől, sem piócától. A többi férfi szidja a feleségét: — Mit vagytok olyan zajjal, látjátok, Kali milyen csendbe dolgozik? —- Igen, mert ő nem fél a víztől! Megfájdult a derekam, de szokott az, úgy jött, sóhajtottam. Meghallotta az életem elkeserítője, s megszólalt: — Na mia, b . . .nál? Na, menj oda bé a nád közé, s híjái egy jó, kemény férfit, hogy tegye meg, mert az a bajod . . . Nekem pedig testem-lelkem öszsze volt zúzva. Két marékkai dobtam a hátamra a vizet, úgy égtek a botütések. S ez mind nem elég, most ezek a szörnyű szavak ... S még van hátra egy nagy fizetés! Kibe. van szív és érzés, számítsa össze, csak egy napra mi jutott nekem I A tóra mindenki szók vinni egy kis melegítő pálinkát, mire kijö a vízből, iszik, s állítja egymásnak támasztva a kimosott kendert, hogy a vize szálljon le, s a marháknak ne legyen olyan nehéz. Mire a mi kenderünk s az anyósomé is ki van terítve, a férjem vesz elő egy üveget, egy üveg édes bolti italt. Jaj, de ittam volna belőle, s meg is érdemeltem volna! De a keserűség nem engedett, hogy hozzányúljak. Vettem magam, s útnak indultam haza. Nagy hegynek fel kellett menjek; mindjárt felértek a hegy tetejére, s olyan furcsa valanv* ’'állok. A nap akkor hajlott lefele, -í.'g világos volt; hallom, mint valami medvetáncoltatót: „Dóná, dáná, dáná. dáná ..." — vékonyabban is, vastagabban is. Mire a hegy tetejére érek, összetalálkozunk egy jó erős cigányasszonnyal, nyakában teli átalvető, s lehet, pálinkából is felhajtott; én meg sem fogtam az üveget. Amint elhaladt mellettem, ment haza a koldulásból, nekem se kellett több. Nem volt senki a közelemben, szívem szakadtából sírni kezdtem: hát még a koldulásból hazatérő cigányné is boldog dúdolással járja az utakat, s én zokogok szívemből, hang nélkül, pedig a befelé ömlő könnyek százszor jobban égetik a lelket. Hazaérve kezdek dolgaimhoz fogni, vacsorát készíteni. Én soha, de soha, míg e ház kapuján belül voltam, soha nem tettem, bármilyen harag volt köztünk, hogy én ne főzzek. Nekem is kellett enni; ő ha akart, ett, s ha nem, ment, pálinkázott. Pénze volt, ennivalót is kapott. Én hallgattam, ami volt a háznál, a dolog s a durvaság, de ő, mikor legtöbb népek közt volt, panaszolta, hogy már két éve nem főztem neki! Mikor soha, de soha nem telt egy nap főzés nélkül. Volt úgy, nyár volt, voltak rucáim, őszire, télire tömtem, mikor párosával, mikor egyenként. Mikor ültetni kellett kotlát, kellett szóljak, adjon pénzt ide: — Kotlát ne ültess, verlek agyon kotlástul! Nincs gabona, ne etesd a csirkéket. Mikor eljött a nyár, másoknak voltak jó vágnivaló csirkéi. Ö is ordított: — Vágj csirkét, Kali! — Ki kellett menjek, s hallgassak, s főztem, amit lehetett. Én ettől voltam túl kövér: ő akármit ett, olyan volt, mint egy szúnyog. Egy nyáron oda törtem, hogy volt hat szép, fehér rucám. Jó hízók voltak, rendre megtömtem őket. Én ugyan félve ettem belőlük, mert magas vérnyomással voltam, s tiltva volt kövér húsokat enni, s odaosztottam ennek az embernek. De még akkor is panaszolt: nem főzök. Voltak, akik távol laktak' innen, azok még hittek amit, de aki közelebb lakott s be-bebotlott hozzánk, ha férfi, ha nő, az látta. Abban az évben, mikor a rucáim voltak, s jött karácsony, két hatalmas szép rucát vágtam le. Oly kövérek voltak, szép máj, na, készítem, mi puliszkával szokjuk, az egész falu. Jó tepertyűje, szép pirosra sült máj, a csontos részei levesnek, nagyon finoman elkészítve. Karácsony első napján sül is, fő is a jó rucahús; ő, mint a teknősbéka, csak alszik. Gyakran szólítgatom: — Né, jüjjen ked, egyék ked ... — Ö, ha akart, ett, ha nem, nem. Ha úgy mondta, ott az ágyba akar enni, egy szót se szóltam, s ett, amennyit kellett. Délre fő a jó erős rucaleves, két kedves, jó öreg testvérem délbe, templomból kijövet, belépnek hozzám, lássák, hogy vagyok. Ez a sátánfajzat csúnyán néz reájok, azok köszönnek, s beszélgetünk együttesen. Nem szokták elfogadni, bármivel kínáltam, mert látták, hogy eszi érte a sárga irigység ezt a gonosz embert. Én éppen főzöm be a vékonylaskát a levesbe, s mondom: — Kész a leves, tegyek, eszik ked? Azt feleli rá mogorván: — Töltsd az anyád p . . .ba. Áldott jó Isten, hát mi vétettem ellene, hogy így sújt! Volt főzve, de nem ett ott senki. Ha más testvéreim lettek volna, nekiugranak, s a torkára fojtják a szót. De ezek soha még szóval sem bántották, mert tudták, hogy rajtam űzné ki bosszúját. Másnap, s harmadnap is, ha akart, ett, ha nem, nem, s ment a többség közé, ahol legtöbben voltak, s mondta, hogy nem főztem, egész ünnep alatt egy csupor teával húzta ki. S volt, aki elhitte, mert oly sovány volt, mint egy ceruza, a szörnyű kutyasóga miatt. Karácsony előtt megjöttek a vendégek is. Csirike elég csinos, jó magas lány, a Lalikám, akár az anyja, formára is, csak pökhendibb még az asszonyomnál is; és olyan lassú, tempós mozdulatai vannak, mint az úrnak. Teljesen úgy beszél a Lalika, mintha a saját domíniuma volna a földművelésügyi minisztérium, és csak ő volna a legokosabb. Sok tortát, mákos-diós bájglit is süttünk, az asszony egész nap kint van a konyhán, így Lalika is zsebredugott kezekkel tempósan sétál fel s le a nagy konyhában, s dicsekszik, hogy ő így, ő úgy, lehülyézi, lehólyagozza a egész minisztériumot. Asszonyom olyan szerető, büszke szemekkel néz rá, és örül, hogy mi is halljuk fia dicsekedéseit. Itt van most is mind a két asszony, egyik a tojássárgáját keveri, másik habot ver, én töltött káposztát csinálok, és a sütőt kezelem, tele mindhármunknak a keze dologgal, asszonyom csak dirigál a széken ülve. Én is megkaptam a karácsonyi ajándékot, a harmados szerződést. A két asszony még mogyorót sem kapott, pedig az asszony azt is vitt be a karácsonyfa alá. Mi is megvacsoráztunk. Ebédre savanyú bableves volt mákos tésztával az uraknak is, most nem főztünk külön, mert ők még délben tartották a böjtöt, és nagy kegy gyanánt, három szelet diós beiglit is kaptunk. A hús-, kolbászfélét nagy részben megették, és ami maradt, Marival berakatta az ebédlő szekrénybe, de bí-ANDRÁSNÉ MEGKAPTA* rálatot felőlük már senki sem mert nyilvánítani a vacsorázás közben. Csak Mari újságolta, ki mit kapott ajándékul. Lalika nyerget és vadászfegyvert, a nagyságos ‘ úr melegszárú téli csizmát a fájós lábára, a nagyságos asszony fekete bársony estélyi ruhát szilveszterre, Csirike halványzöld selyem báli ruhát, szép karórát és nyakláncot meg egy gyapjú kötött ruhát. A vendég lányok és asszonyok is mind kaptak valamit. Én már oda sem figyeltem, a szerződés forgott az eszemben, ugyan mi lehet benne?! Tizenegy óra lett, mire a sok edény mosogatásával és a konyhával végeztünk, panaszkodott mindenki, hogy hullafáradt. A két asszony elment, én kicsavartam a konyhai körtét, bevittem a szobárhba, mivel alig állok a lábamon, ágyban olvasom a szerződést, négy oldalas, kézzel írott, alig bírom silabizálni. Benne van ebben az ő javukra minden, de részünkre annál kevesebb. Nincs benne, hogy friss fejőstehenet ad, nincs benne, hogy egy ló az ekekapázáshoz áprilistól, míg a kapálás tart, állandóan a tanyán rendelkezésünkre áll; nincs benne a tüzelő, hogy a szalma fűtésre, gally tüzelésre díjmentes, és hogy a hét hold lucerna takarítási munkálataiért egy negyed rész a miénk, oda teszszük, ahova akarjuk. Ehhez legjobban bíztunk, ebből leghamarabb pénzhez jutunk, és amit holdat tavasszal vettünk, az feles, és hogy a lakás bérmentes, mert hallottam, ezt is ki kell kötni, mert voltak már ilyesmiről is perek. Karácsony másnapján . eljött a férjem, ki míg én takarítok, áttanulmányozzá a szerződést. Ma nem kell főznöm, mert a család a főjegyzőékhez hivatalos ebédre. Mikor végeztem, beszélgettünk: „Látod, miért húzta-halasztotta ez a szerződést?!“ — Tíz órára felkelt az úr, én azonnal bementem hozzá. — „Kérem, ezt a szerződést nem fogadjuk el. itt van a férjem, már ő is átolvasta.“
