Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-12-20 / 51-52. szám

„Szóljon csak nekj, jöjjön be.“ — Mentünk mind a ketten, és előadtuk kifogásainkat. Hiszen nem kell azt szó szerint venni, természetes, hogy friss és jó fejőstehenet ad, és a ló, tüzelő, lakás minden úgy lesz, amint megbeszéltük, és férjemet Pali már viszi is ki most a tanyára. — „De én is szeretném látni !“ — „Magának dolga lesz, mert mi ebédre leszünk a főjegyzőéknél, de vacsorára ők lesznek itt“ — ő megy el a férjemmel. Kocsin mennek a tanyára, most jó út van, délre már vissza is jönnek, és ha akarjuk, majd csinál másik szerződést. Hát igen, mindent papírra kell tenni mindkét részről. Elmentek, és valóban, délre már vissza is jöttek. A család elment a főjegyzőékhez, így volt alkalmunk a férjemmel megbeszélni a dolgokat. Hát van sok jószág, de van olyan nagy trágyatelep, amit ki kell hordani még a télen a földekre és alászántani. Ügy látom, van három éve is, hogy nem hordatta, és díjat nem fizet a trágyahordásért, az vele jár a harmadossággal. Vetés csak négy hold az őszi, majd tavaszi búzát, árpát vetünk és tizenhét hold kukoricát, három hold napraforgót, két hold szójababot. — „Lesz kapálnivaló és rengeteg munka! Jó két üsző van, egy meddő tehén, amit Pista a béres használt. Jó erős négy ökör, tehát ha munka lesz, majdcsak lesz kenyér is. A lakás elhanyagolt, piszkos, ki tudja mikor volt meszelve, és a szobában olyan rossz a tűzhely, csak úgy dől belőle a

A KARÁCSONYI AJÁNDÉKOT

füst. A konyhán is rossz a tűzhely, az istálló is ugyanolyan piszkos. Már évek óta nincs meszelve. Ez külön épület a lakástól, és jó nagy takarmányos helyiség is van. Partos, oldalagos a terület, hol az épületek, kaszáló, méhes van, a többi föld, hét hold túl van a patakon, mert egy kis köves medrű patak folyik át a birtokon. Ebben a hét holdban három hold krumplit, két hold marharépát, egy hold kendert és egy hold téli káposztát terveit az úr. Van azonkívül a patak mellett egy kanyarulatban félholdnyi gyeptörés, ebben mákot. A patakon innen két hold visz végig az erdő mentén, ez árpával, rá lucernamaggal vetendő. Az erdő nagy bükk, topolya, a patak két oldalán akácos, ezek legallyazása és az erdőben lehulló száraz ágak lenne a tüzelő. Az erdőben sok száraz ág van, Pista nem használta, mert ő méteres fát kapott konvencióba. A talajból most ijem sokat látni, mert hóval fedett, de azt megállapítottam, nem lehet rossz talaj, csak munkálni kell. Erős szőlővesszők vannak, nagy darab ritkás almás van, szép, termő fákkal is. A kaszáló a tanya mellett húzódik, az is ritkásan már fásítva. Van a méheknek jó kifutójuk. Nekem tetszik a terület, de nem a te lábadnak való.“

— „Hát most mit csináljunk?! Ide hallgass, én már nagyon kiismertem őket eddig, tudom, hogy a legrosszabb fajta kizsákmányolok, és ha a lányaink nem volnának ránk szorulva, semmi fizetésért nem fognánk vele össze. De látod, arra is számítok — igaz, nem tudjuk, mi lesz a háború befejezése —, de úgy érzem, hogy az oroszok nyerik meg, és akkor a szegény ember nem maradhat az urak lába kapcája. Így fogjunk bele!“

Tehát elhatároztuk, belefogunk, és sürgessem az új szerződést, és újévkor jövünk harmadosnak. Bözsinek írjam meg, hogy a tűzhelyet és meszet okvetlen juttassa el Karácsondra, mert olyan piszokba nem lehet bepakolni.

TAMÁSI GÁSPÁR

VADON NŐTT GYÖNGYVIRÁG

Emlékezés

de folytassuk tovább. Hát iskolába jártam, a tanut lás is jól ment, s ekkor már volt vármegyei földrajz és térkép, nyelvtan, számtam, káté, biblia, olvasókönyv, többféle füzet, írószer, penna, ceruza s egyéb szükséges dolgok. Ezeket mind a tarisznyába hordoztuk, s eljött a karácsony. Ekkor Áron bátyám is hazajött vakációra az ünnepekre s nekünk is adtak még hosszabbak Azalatt mi ketten bátyámmal csináltunk az én részemre egy patrópuskát, mert már én is karácsony estére kántálni készültem, s hadd legyen nekem is puskám, mint a többinek. A kántalás úgy történt, hogy nyolc-tíz legényke, olyan magamfajta, egy csoportba verődve karácsony este megindultunk. Elmentünk minden házhoz a faluban, ahol olyan hozzánk való leánykák voltak, s mindenütt énekeltünk, ahogy tudtunk. De csak karácsonyi éneket, s utána verset is mondtunk. Az ének- és csoportvezetők ketten voltunk az unokatestvéremmel, akit Szabó Mátyásnak hívtak. Azért szerveztük így mert arra gondoltunk, ha valamelyiknek valami baja lesz, akkor is a másik maradjon meg vezető; nek, mivel ilyenkor több csoport is van, s sokszor össze is szoktak verekedni egyik csapat a másikkal. Hát ilyen esetben szükségesnek mutatkozott a két vezető. Énekelni jól tudtam én akkor, de az unokatestvérem kitűnően tudott, ének után vagy versmondás után nagyokat lőttünk a patrópuskával. A többiek irigykedtek ránk, de mi nem féltünk azoktól, mert mi is elég jó kemény gyerekek voltunk az időnkhöz képest.

Ebben a karácsonyban még bátyám is eljárt kántálni a nagyobb legényekkel, de ő akkor be is fejezte a kántálást, mert már aztán nagydiák lett, s restellte már azután menni. Ez az említett kántálás szerencsésen véget ért, de másnap délután a csoport újra összegyűlt, s arra egyeztünk, hogy menjünk ki a tolókertbe, s próbáljuk meg, melyik tud a puskájával nagyobbat lőni.

•

Hát én megtöltöttem a patrópuskám, amit bátyámmal ketten csináltunk volt, az földdel jól lefojtottam, s amikor lőni akartam vele, akkor gyufát gyújtottam, s odatartottam az egyik kezemmel a lyukhoz, ami a puskán volt, s másikkal fogtam jó erősen a puskát. Hát nem akar szólani, a

gyufa már a körmömre égett, s ekkor visszább húztam a puskás kezem, hadd nézzem meg, mi baja van. Abban a pillanatban egy nagyot szólott, s hát Gáspár véres. Jó erősen folyik az arcomból a vér. Arra odajöttek a többiek is, az egyik sajnált, a másik kacagott, de hamar zsebkendőt fogtam a sebre. Azután megvizsgáltuk a puskát, hát a hűzli kihasadt, s a puskapor velem szembejött s az okozta a sebet. Ezzel a játék bé volt fejezve, de én nem mertem hazamenni egy ideig. De aztán mégis hazabátorkodtam, s nagy szerencsémre édesapám nem volt otthon, me szokása szerint elment volt le azon, ahonnan csak késő éjszaka jött haza nagy énekszóval, amely így hangzott:

Barázdában szépen szól

a' pacsirta.

Levelemet régi szeretőm írta.

Nem kell nekem sem levele, sem maga,

Ne átkozzon engem az

édesanyja.

De amikor édesanyám meglátta, hogy milyen véres vagyok, megijedt szegény, azt kérdezte: Téged mi lelt, Gáspár? Neki őszintén, hazugság nélkül megmondtam szóról szóra, ahogy volt, s azt mondja anyám, hogy az Isten őrizett meg attól, hogy nem a szemedet találta. Aminek bizony nem sok héja volt. Ekkor édesanyám valami szeszfélével leöntötte a sebet, ami nagyon csípte egy darabig, aztán, ahogy tudta, békötőtte. Utána szidni kezdett engem, mint a bokrot, hozzátette a szidáshoz, hogy: Te is úgy akarod, hogy félszeg vagy szerencsétlen légy, s aztán én kínlódjam veled halálomig. Megmondtam volt, hogv a puskának hagyj békét, hát még amikor apád megtudja, tőle még jól kikapsz, s nem fogod soha elfelejteni, amíg élsz. Én ekkor már arra kértem édesanyámat, hogy ne mondjuk meg édesapámnak, hogy mi történt. Hát'akkor mit mondjunk? — kérdi anyám, s mondom én: Azt maga csak bízza reám, mert én azt apámmal elintézem. S ebben megegyeztünk.

Másnap, amikor apámmal szembenéztünk s meglátta a sebet, amely az arcomon volt, de már akkor jobban nézett ki, mint frissen, mert akkor már nem volt véres, és egy kicsit össze is állt, már gyógyulásnak volt indulva, hát azt kérdi apám: Gáspár, neked az arcádat mi lelte, hogy olyan nagy seb van rajta? Mire mondom én, hogy tegnap délután kimentünk a tolókertbe szánkózni, s nekiment a szánkó egy szilvafának s ott ütöttem meg. Erre anyám rám nézett, hogy milyen jól találtam a hazugságot. Ekkor azt mondja apám: Hátha az egyik szemed teljesen kifolyt volna, akkor vihetnéd a fejedet ezután világ csúfjának. Azután még jól megszidott, de szerencsémre nem vert meg, s aztán lassan teljesen meggyógyult vízkereszt napig.

19