Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-12-20 / 51-52. szám

er^X

tT&J4-^'

t~c

u/j

eJ7i

eZJ7ir~-Aí

A

etsZ—-X-j, ~c#^ro-A

do-A

£-u<

TTY

C~Cr

A

ől*~

e~C-KUCr*~

AAÁíA~e^~A

Ui

/Cso^c

T'

La<A-6~c/c^

<*-77.

XX

X

Aau~T

c7^<~dz^/(7_

/£y*

AAn

7

4*

7

X?X:

Z4-XX Lr!~—/ A<^_

/c

~/5

ä.

J2«^£^A

o~^-€*-yc

A

ÍZÁ^2

A

J7rt

/<±

/VuZ4^~

AX-rrsu.

iTK.

cTY

^ÍU~~6~2^Ú7r^t'

fYczYo

0^.6AH,

Co<^&70&H

Y

<L.

fTcZY o^3

Nagy László lovacskái

""fJtí v

Világra tereli őket — ősz csikós iramló ménesét. A költészet és a közélet lovai keveredtek bele a fényes szőrű, felszerszómozatlan, zablát nem ismerő ménesbe. Fölöttük »galambcsőrök? csettennek", lábuknál »az angyal és a kutyák" futnak egymást tépve. Robajló vágtákkal hagynak el „májusfát magosat", így keresve „a nap jegyesét", a „gyöngyszoknyásat“.

És a messzeségek „havon delelő szivárványa", s „a vasárnap gyönyöre" egyre vonzza a csikóst; ki lefejezi a rózsát, romantikát épít és rombol" verseivel. Pányvára csapott lovai között tündérekkel játszik, himnuszt ír „minden időben", majd útra kel, vándorló vándorlásaiban hordozza sebeit, „medvezsoltárait" — világnyi ajándé-. kait.

Földre csak pihenni száll, nyeregből nem jól esik a parola. Eljött hozzánk is a „versben bujdosó", lovait terelgetve, s leült közénk. Parolázott —

dolgainkról beszélt, ménesében a mi csikóink is tanulják a vágtát, a habos dobogást, a tüzet hordozó életet, a tiszta nyelvet.

Tanította a csikós mesterséget, magyarázta szűnni nem tudó nyughatatlanságát, eget emelő, földet mozdító táncolását. Soha nem volt költői világ az övé: kőbe teremtett lágy ívek, csendes völgyekbe robajló hegyomlások. Egyikünk rajzai felől kérdezte: költészetével válaszolt. Titkot árult el. Költői képei eredetiségének titkát. A látásművészetét ötvözi az írásművészetével. Hiányzó szóképeket rajzzal teremt. Innen azok a láttatások, körvonalaiban is lágy költői képek. Innen iramlik az a sok nemes paripa, itt terem a csillagos ménes.

A közélet lovait is emlegetem. Történelmi fogalom a magyar költő közéletisége. Nekünk Petőfi óta csodatevő parázs a vers, amelytől a rogygyant ember is felemelkedik, megifjodik. Nagy László az ilyen csodákat műveli: „Tudd meg, én csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok." Szólása hallik: Emberen átcsörtető buzgalom, hamis prófétaság ellen igaz tanúságnak; gyáva szóra, bátor kiáltásnak. Építészeti vita, orvosi etika, irodalmi kritika, szocialista demokrácia — ezek késztetik szólásra: „versben bujdosó haramia, vagy,/ mohacsizma rajtad és hangyatelep/ és izzasz a nyugtalanság mérgeitől/ és ítélsz a hűség tövisei közt/ és holtig hűségtől nem menekülsz,/ versben bujdosó haramia vagy,/ kesztyűdet: ötujjú liliomodat/ kidobod a szimatoló ebek elé,/ vallatják, szivárog belőle a vér”.

Iramlik a ménes, nyomában ősz hajú csikósa. Köpönyegén por a sujtás, szájában gyöngy a szó, fején a korona napsugarú.

DUSZA ISTVÁN

í