Nő, 1977 (26. évfolyam, 1-52. szám)

1977-12-20 / 51-52. szám

Ilyenkor hétvégén rendsze­rint több a beteg. Ma vi­­f. szont annak ellenére, hogy péntek van, alig negyvenen voltak. Előfordul, hogy hatvan gyereket is ellátok, pedig nem is nagy a körze­tem, a rimaszombati (Rimavská So­­bota) járás gyermekorvosi körzetei­hez képest. Ha a tanyákat és a ki­sebb településeket is beleszámítom, tíz falu tartozik hozzánk, az egész Medvesalja... Kinézve a rendelőből, mindig na­gyobbnak tűnik a tömeg. Talán a kinti zaj, nyüzsgés miatt. Mindez csupán harmadrendű tény a mun­kám szépsége mellett. Valóban an­nak érzem. Innen a szomszéd falu­ból, Hidegkútról (Studená) kerültem az egyetemre. Talán nem véletlen, hogy ide is jöttem vissza. Az ajnács­­kői (Hajnácka) körzet kis betegei szüleinek többségét gyerekkorom óta ismerem. Ez részben jó, részben rossz. Bizalmasabbak hozzám, de ez­zel együtt olyan dolgokat is elvár­nak, amelyeket egy idegentől nem kí­vánhatnak meg. A körzet éjjel nappal egész em­bert kíván. Egy orvos sohasem tud­hatja, hogy a nagy rendelői hajszá­ban nem kerülte-e el valamilyen ap­róság a figyelmét, amely kompliká­ciót okozhat a kicsiknél. Ez a ma­gánéletemben is gyakran eszembe jut. A készenlét az orvosi hivatás ve­lejárója. Ügy érzem, férjem is tuda­tosítja ezt. Habár tárgyában és esz­közeiben, valamint erkölcsi felelős­ség tekintetében eltérő a munkánk, valami mégis közös benne. Ö tévé­javító, munkáját szintén egy megha­tározott körzetben végzi. Amikor es­ténként a telefon cseng, találgatni szoktuk, kit hívnak. Aztán megszó­lal a készülékben egy hang: „Szepe­si doktornő odahaza van?” A férjem ilyenkor mindig megkérdezi tőlem, habár már előre tudja a választ: „Mit mondjak? Itthon vagy?” Végül is ha elhívnak, ő vigyáz az ötéves kisfiúnkra. Pisti óvodába jár. Amíg a munkaidőm tart, gondos kezekben tudhatom. Utána legtöbbször együtt megyünk haza. A foglalkozásom ár­talmait is könnyebben elviselem és kipihenem, ha együtt van a család. A kevés szabad időm megoszlik a házi munka és a családom között. Ezek az órák a legfontosabbak szá­munkra, mesét olvasunk, játszunk. Szómbat, vasárnap, ha nem vagyok szolgálatban, nagyokat sétálunk. Istvánnal, a férjemmel töltött es­ték meghittségét csak fokozza, hogy tudat alatt már belénk rögződött a váratlanul beálló változás lehetősé­ge. Nem panaszképpen mondom, hi­szen a férjem már természetesnek veszi, hogy más az időbeosztása egy olyan családnak, ahol az egyik, vagy mindkét fél a munkaidő letelte után sem teheti félre a szerszámot, nem állíthatja le a gépet. Sokszor mon­dogatja, hogy majdnem hasonló a foglalkozásunk csak az én* betegeim türelmetlenebbek, mint az övéi. A tévékészülékek várhatnak néhány napot, de a beteg gyerekek egy órát se. így aztán megszokta az esti és éjszakai telefonokat, a rohanásaimat, a lakásunkon kezelt kis betegek sí­rását. Nem különbözik ő a többi férjtől: a szeretet az, ami tetteit, vi­selkedését meghatározza. Az éjszakai ügyelet minden kör­zeti orvos munkájának a velejáró­ja. A vacsora után elindulok, a kis­fiam már aludni készülődik Beval­lom, kissé szomorúan hagyom ott őket. Amikor férjem kikísér és be­csukja utánam a kaput, csupán ér­zéseim vannak, gondolatokra aligha tudok visszaemlékezni. Egyetlen bi­zonyság van, hogy minden ilyen éj­szaka véget ér. Talán azt hihetné valaki, hogy pa­naszkodom. Pedig nem, mert amit elmondtam, az egy orvosnő családi életének mindennapos, megszokott, s talán nem hangzik frázisnak, ha azt mondom: megszeretett epizódja. Jó tudni, hogy az emberek számí­tanak a segítségemre, és én örömmel segítek. Ügy érzem, szeretnek a körzetben. Csupán azt nehéz a hallott dicsére­tekből kiválasztani, amelyek az el­végzett munkám nyomán keletkez­tek Azt ugyanis nem fogadhatom el, hogy a jó orvos csak azért jó, mert nem fogadja el a hálapénzt. Mintha az emberek értékítélete megváltozott volna. A gyors, önzetlen segítségért csak a pénz lenne a legjobb köszö­net? Az igaz szó, a hálás tekintet kevesebbet érne? Előfordult, — mi­vel tudják, hogy ilyen dolgokban következetes vagyok —, hogy a tás­kámba vagy a lakásomon eldugták a borítékot. Nemegyszer vittem már utánuk az utcára az így eldugott pénzt. Mindenünk megvan. Autó, színes tévé, berendezett lakás. Senki se mondhatja ránk, hogy ilyen ado­mányokból élünk. A körzet, ha szeretem is a mun­kámat, nem elégít ki. Szeretném le­tenni a második szakvizsgámat, ami­hez viszont klinikai gyakorlat szük­séges. Ha munkahelyet változtatok, a kórházban újra csak kezdő lennék. Nem tudom még, hogyan döntök. Mindenesetre az előrelépést szüksé­gesnek érzem, hiszen a lehetőségek adottak, a férjem segítene. Ugyan­úgy, mint eddig. Tanácstag is vagyok, gondjaim nemcsak magánjellegűek. A szociá­lis bizottság elnökeként rengeteg do­loggal találkozom, amelyek felzak­latnak, úgy is mint anyát, feleséget. Az emberek kicsinyessége, hanyag­sága mindig felbosszant. Ritka ház, ahol nincs autó, de ha a beteg gye­reket kell behozni a rendelőbe, au-» tóbuszon gyötrik. Ha lakodalomba vagy keresztelőbe mennek, autóval utaznak. így csapongnak a gondolataim. A munkámról a családom jut eszem­be, a kisfiámról a többi gyerek. Egy­mástól elválaszthatatlan dolgok. Egy éjszakai ügyelet sok mindenfélét tar­togat. Néha azonban jut idő a gon­dolkodásra is ... összefolyik a mun­ka a magánélettel... Hányán van­nak ilyenek az országban? Bizonyos, hogy sokan. Talán a karácsonyt sem töltjük együtt a családunkkal. Le­het, hogy odahaza ünnepelek és a karácsonyi vacsoránkat egy segély­kérő telefon szakítja félbe. Bizonyos, hogy segíteni fogok, mert amíg távol leszek, a férjem játszik Pistikével. DUSZA ISTVÁN ELMONDTA: BARTAL FERENCNÉ, A MUNKAÉRDEMRENDDEL KITÜNTETETT LŰCSI (LÚG N/OSTROVE) SZÖVETKEZETI ELNÖK FELESÉGE. Amikor elment, azt mondta: egy óra múlva visszajövök. Készítsd csak el az ételt, ma itthon eszem. Tudja, ha a szö­vetkezetben ebédel, magamnak nem főzök. Miért is hallgattam rá?.. : Biztosra vehettem, hogy nem jön meg időre. Az étel kihűl, melegítve meg nem szereti. Egyedül nekem sem ízlik Hányszor jártam már így?!... Amikor beteg volt és diétázott, az egész délelőttöt elpepecseltem a fő­zéssel. Mindig akkor jöttek érte, ami­kor a tányérjába mertem az ételt Még annyit sem váratott magára, amíg megeszi, — Majd később — mondta, de én már tudtam, hogy az ebédje megint a moslékba kerül... A vacsorákról meg jobb nem is be­szélni! A kislábas örökké a tűzhely szélén áll. A két kezemen meg tud­nám számolni, egy év alatt hányszor vacsorázott együtt a család. Sokszor bosszankodtam emiatt. Ügy szeret­tem volna, ha legalább a vacsoránál mindnyájan együtt vagyunk... Beszélgetés közben a fiúk sokszor felsóhajtottak; vajon apa mit szólna hozzá?! De az apjukat nem tudták kivárni, mert akkor járt haza, ami­kor a gyerekek már aludtak. Bené­zett hozzájuk, betakargatta őket, s néha egy hét is eltelt, amíg szót vált­hatott velük Ha késő délután nagy ritkán mégis hazajött, akkor holtfá­­radtan dőlt a díványra. Ismertük; ilyenkor csendben kell maradni. Apa pihenni akar. Pedig mennyi minden megbeszélnivaló akadna... Hiába kezdtem bele, az ő gondolatai min­dig a szövetkezet körül keringtek — Ahogy gondolod Anya, úgy csináld! — ezzel hárította el leggyakrabban a választ. Nem is vetett a szemeimre soha semmit, az igaz. Csak ha a gye­rekekkel valami nem úgy sikerült, mint kellett volna, jegyezte meg: te nevelted őket! Még az a szerencse, hogy felnőttek komolyabb gond nél­kül. A kívülállónak méltóságteljesen hangzik: a Munkaérdemrenddel ki­tüntetett szövetkezet Munkaérdem­rendet viselő elnökének a felesége! Huszonöt évig elnökfeleségnek lenni, nem irigylésre méltó sors. Róbert fiunk tízéves volt, amikor 1951-ben az apja egy hónapra haza­jött a szövetkezetbe segíteni az ara­tási munkákban. Magam sem tudom már hogyan, itt maradt. Ősszel meg­választották agronómusnak. Rá egy évre elnöknek. Az első naptól kezd­ve úgy beleélte magát a közös gon­dok intézésébe, hogy az ő számára már csak a szövetkezet létezett. Amíg esténként az ágyban nyitott szemmel vártam rá, sokszor megfor­dult a fejemben; hogy meri vállal­ni ezt a felelősséget, honnan meríti hozzá a bátorságot, a tudást? ... Az­tán ha megjött az éjszakába nyúló Ä\ 6

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents